![Agatha Christie álneves könyve nem romantikus és nem lányregény [A nő hétszer]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/45057/fe_580_320_a_no_hetszer_agathachristie.png "mary westmacott agatha christie")
„Mindig is ezt a könyvet akartam megírni” – idézte az írót Agatha Christie – Egy sejtelmes nő című életrajzában Lucy Worsley. A fenti mondat nem valamelyik Poirot- vagy Miss Marple-krimire vonatkozott, hanem a Távol telt tőled tavaszom című regényre, amelyet Christie úgy emlegetett, hogy az egyetlen könyve, amellyel már tökéletesen elégedett volt. Pedig a megírása idején a világ lángokban állt: javában zajlott a második világháború, az angolok már túlvoltak a Blitzen, a szigetország ipara haditermelésre állt át, a hétköznapokat áthatotta a hiány, miközben a szövetséges csapatok az afrikai és európai hadszíntereken, valamint az Atlanti-óceánon szálltak szembe a tengelyhatalmakkal. Ebben az időben Christie a londoni egyetemi kórházban dolgozott, otthonában pedig egymás után írta könyveit – nem ritkán egyszerre kettőt is.
A Távol telt tőled tavaszom cselekményét hosszú évekig tervezgette, és az alapját saját utazása ihlette, amikor egyszer egy mezopotámiai menedékházban volt kénytelen pár napot vesztegelni. „Sehová nem lehetett elmenni, és tétlenül kellett kivárni, amíg végre ismét elindulhattam. Az ember pedig ilyenkor csak ül, olvasgatja a magával hozott könyvet, de főként önmagán tűnődik” – írta Életem című önéletrajzában. Pontosan ez történik a Távol telt tőled tavaszom főhősével, a középkorú Joan Scudamore-ral, aki a lányát és a vejét látogatta meg Bagdadban, ám hazafelé tartva az iraki-török határon, egy poros állomáson ragad. A helyiekkel csak a lehető legszükségesebbről tud kommunikálni, a könyveit már kiolvasta, és néhány napig esélye sincs továbbállni, Joan pedig hamarosan azon kapja magát, hogy magára maradt a gondolataival és az emlékeivel.
A múlt felidézésének egy váratlan találkozás ad lendületet, Kirkukban ugyanis összeakadt egy Blanche Haggard nevű egykori osztálytársával. Joan csendes elégedettséggel állapítja meg, hogy volt iskolatársa évekkel néz ki öregebbnek nála, és az életválasztásai is minimum megkérdőjelezhetőek voltak mindig is. Blanche ugyanakkor elég jól ismeri a bagdadi brit közösséget, és találkozott Joan lányával is: „Ki gondolta volna, hogy a kis Barbara a te lányod, Joan! Ez a legjobb példa rá, mekkorát tévedhetnek az emberek. Mindenki meg volt győződve róla, hogy az a kislány annyira rosszul érezte magát otthon, hogy hozzáment az első férfihoz, aki megkérte a kezét, csakhogy hazulról elmeneküljön.”
Ezzel a mondattal megjelenik az első repedés azon a mázon, amellyel Joan Scudamore a saját életét leöntötte. Pedig kívülről nézve nem is lehetne boldogabb: ügyvéd férjével szerető otthont teremtettek három gyereküknek, akik mostanra felnőttek és saját családot alapítottak. Joan kezdetben egy elégedett és az életével megelégedett nő képét kelti, a sivár határon töltött néhány nap ugyanakkor kényelmetlen önreflexióra készteti, és kiderül, hogy a boldog családi hétköznapok megszámlálhatatlan boldogtalan pillanattal vannak kibélelve. Miközben ugyanis Joan egy képeslapba illő család alapjait kívánta megvetni, éppen saját szeretteinek az egyéni kívánságai, preferenciái felett hunyt készakarva szemet. Életfelfogása, szemellenzőssége, képmutatása ideális „született feleséggé” tenné, csakhogy
Joan a kétezres évek Lila akác köze helyett a negyvenes években, egy festői angol faluban keretezi tökéletesre a részleteiben nagyon is tökéletlen hétköznapokat.
Christie/Westmacott hősei sokszor elbeszélnek egymás mellett, életükben állandósult a kommunikációs zavar, a közlésképtelenség, mintha a valós problémákat nem is igazán tudnák nevükön nevezni – ebben pedig Joan jár az élen. Kisebbik lánya rejtélyes betegsége mögött vélhetően súlyos önsértés húzódik, férje elharapott mondatai között pedig feltünedezik a vágy egy csendesebb vidéki élet és egy másik nő után. Mindezek apró részletekben bomlanak ki (ebben hasonlít egy klasszikus Christie-krimihez, amelyben minden mondatnak igenis jelentősége lehet), a folyamatos mentális élveboncolás pedig azzal is jár, hogy Joan kénytelen revideálni a saját magáról alkotott képet.
A Távol telt tőled tavaszom írásakor Christie-t saját bevallása szerint már erősen foglalkoztatta a pszichológia, ez a regénye pedig egy kettős utazás krónikája. Miközben Joan Londonba tart, és átszeli az egykori brit gyarmatbirodalomhoz tartozó területeket,
kénytelen szembenézni mindazzal, amit addig magáról, a múltjáról és a családjáról gondolt.
Christie egyhuzamban, már-már megszállottan írta a könyvet; a harmadik napon nem is merte már félbeszakítani a munkát, ezért inkább megüzente a kórházba, hogy aznap ne számítsanak rá. Amikor befejezte a kéziratot, bezuhant az ágyba és egy kerek napot aludt.
Mary Westmacott név alatt Christie összesen hat regény írt, és mindegyikbe kicsit beleírhatta a saját életét is („Szeretem megtartani ezeket magamnak, hogy azt írhassam bennük, amit szeretnék.”). A Távol telt tőled tavaszom volt a negyedik álneves kötete, 1944-ben jelent meg, és viszonylag jó kritikákat kapott, ugyanakkor szinte az összes Westmacott-könyvről elmondható, hogy a korabeli kritika „afféle romantikus lányirodalomként” tartotta őket számon, holott a Távol telt tőled tavaszom nem is állhatna távolabb a romantikától. Az írói pályája alakulására is kihatott ez a kötet, hiszen ennek megjelenésekor derült ki, hogy a Mary Westmacott név alatt nem más rejtőzik, mint az az író, akit már akkor a krimi királynőjeként emlegettek. A Sunday Times leplezte le Christie-t, mégpedig egy amerikai kritikából, amelynek szerzője Lucy Worsley szerint „nem volt rest, és utánanézett Mary Westmacottnak az amerikai szerzői jogi nyilvántartásban”.
Agatha Christie összeomlott, és az eleve visszahúzódó szerző még inkább bezárkózott. Habár egyik leghíresebb szereplőjét, Poirot-t már akkor is kibírhatatlannak találta („Mint a legtöbb férfi közszereplő, aki túl soká él. De egy sem akar nyugdíjba menni!”), a Westmacott név alatt írt könyveit a hatodik kötet után elengedte, és a továbbiakban ismét a krimikre, illetve a színdarabokra koncentrált.
A British Council, a KultúrFlipper és az ISON közös sorozata a budapesti Brit Nagykövetség és a Könyves Magazin támogatásával valósul meg.
