2025 őszén jelent meg a szülővé válás örömeiről és nehézségeiről szóló Ezt senki nem mondta! bookazine-unk, amiben többek között ismert személyek, írók, véleményformálók vallanak a gyereknevelésről. A kiadványban megjelent írásokból a Könyves Magazin online felületén folyamatosan ízelítőt adunk: most következzen Epres Panni cikke arról, hogy mit érez egy anya, amikor felnőnek a gyerekei.
Epres Panni: Ezt senki nem
– Nálad mennyi idősek is a gyerekek?
– A kisfiam tizennyolc, a kislányom tizenhat.
Erre a válaszomra általában kissé felvont szemöldököket vagy egy-egy sajnálkozó félmosolyt látok.
– Na, ez sem tudja elengedni a gyerekeit – gondolják.
Én pedig magamban erre kicsit megsértődöm, mert én akarom eldönteni, mikortól lesz majd egy nagyfiam és egy nagylányom.
Ez persze csak illúzió, nem én döntök.
Látom én, hogy óriások lettek, már nem tudom őket fölemelni, az ölembe azért még valahogy néha beleférnek.
Már tőlem független, önálló emberek, saját véleménnyel, ami nem feltétlenül az enyém.
Vitatkoznak velem, hülyének néznek, duzzognak, leszólnak.
Elalvás előtt átbeszéljük, megegyezünk, engedünk, összebújunk.
Tanulom azt az új feladatot, hogyan legyek mellettük mindenben, de ne legyek sok.
Bízzanak bennem, és bár vágyom rá, azért mégse mondjanak el mindent; az anyjuk vagyok…
Azt hiszem, egyelőre nem megy olyan rosszul, ahhoz képest, hogy most csinálom először,
de a fel-felbukkanó magányt nem mindig sikerül elűznöm.
„…a földön nincs több oly bús szerelem,
Mint az anyáé, oly reménytelen.”
Írta Várnai Zseni, és én mélyen egyetértek vele.
Mert miközben adom a szárnyaikat, akarok a markomban örökkön forró, száraz, kicsi kezeket.
Akarok reggeli gyerekillatot és levegővétel nélküli, végtelen, hangos mamázást.
Akarok ragyogó kis arcokat az óvodaajtóban, amikor megpillantanak.
Könnyeket felszárítani, hajnalban ébresztgetni és cuppogó csecsemőt szoptatni.
Akarok hangzavart, szuszogást, taknyos-maszatos orrokat, ártatlanul csillogó szemeket.
Akarok éjjel szentségelve indulni a kiságyhoz, de ellágyulva odaérni.
Akarok „Kész vagyok!” kiáltást a vécéből, anyák napját, úszóversenyt, farsangot
és én lenni a legfontosabb, örök oltalom, vigasz, melegség és támasz minden erőmmel.
Tudom, nem kevés, amit kérek, de nem lehetetlen.
Hiszen mindez vagyok, mert mindig voltam.
Itt van bennem, csak az enyém örökre és kettőjüké egy életen át.
De azt, hogy az anyám engem így szeret…
Hát ezt nem mondta senki sem!
Nyitókép: Valuska Gábor fotója