A nagy győzelem után az élet mindenki számára visszatért a normális kerékvágásba, kivéve a fiatalokat, akik világszerte ismert hírességekként, életcéljukat beteljesítve nem találták a helyüket. Közülük legnehezebben Sloane viselte a sorsát: a lány olyan titkokat rejteget, amelyek még attól a négy embertől is elidegenítik, akik a világon egyedüliként képesek megérteni őt.
A Sötét Nagyúr felett aratott győzelem tizedik évfordulóján valami felfoghatatlan történik: az egyik Kiválasztott meghal. Amikor társai összegyűlnek a temetésére, rájönnek, hogy ellenségük végső célja sokkal nagyobb volt annál, amit ők, a kormányuk vagy akár a prófécia előre jelezhetett volna.
Veronica Roth többek között A beavatott-trilógia szerzője, amit filmen is feldolgoztak. Roth 1988-ban született New York-ban, jelenleg fényképész férjével él Chicago környékén.
Veronica Roth: Kiválasztottak
Első rész
Részlet Jessica Krys komikus standup-előadásából
Laugh Factory, Chicago, 2011. március 20.
Van egy kérdésem: Honnan a fenéből szedtük a „Sötét Nagyúr” nevet? Ez a fickó egyszer csak felbukkan egy kibaszott füstfelhőben vagy miben, szó szerint ízekre tépi az embereket – a jelek szerint pusztán az elméje erejével –, csatlósokból álló sereget toboroz, egész városokat töröl el a föld színéről, az emberiség történelmében eddig ismeretlen mértékű pusztítást okoz… és nem tudunk valami frappánsabbal előrukkolni, mint a „Sötét Nagyúr”? Ennyi erővel akár az után az ijesztő fickó után is elnevezhetnénk, aki a társasházunkban lakik és a kelleténél kicsit hosszabban bámul a liftben. Tudják, akinek olyan nyirkos, puha keze van. Tim. A neve Tim.
Személy szerint én valami olyasmit választottam volna, mint a „Végzet előjele emberi formában” vagy a „Rohadtul Rémisztő Gyilkológép”, de sajnos engem senki nem kérdezett.
Részlet a A Sötét Nagyúr és a modern mágia felemelkedése című könyvből
írta Stanley Wiśniewski professzor
Természetesen vannak olyanok, akik azzal érvelnek, hogy a nem hivatalosan „mágia” névvel illetett, kevéssé ismert erő valamilyen formában mindig is létezett a földön. Az emberi történelem kezdetétől fogva léteznek természetfeletti incidensekről szóló legendák, Hérodotosz szélnek parancsoló mágjaitól kezdve az ősi Egyiptom dzsedijeiig, akik a Westcar-papirusz feljegyzései szerint madarakat, többek között ludakat és pelikánokat fejeztek le, majd keltettek életre. Kétségkívül szinte minden nagyobb vallás szerves részét képezi a vizet borrá változtató Jézus Krisztustól kezdve a haiti vudupraktikákon át a Dīrgha Āgamában levitáló théraváda buddhistákig – noha ezeket gyakorlóik nem „varázslatként” emlegetik.
Ezek a kisebb-nagyobb léptékű történetek minden kultúrában és területen megtalálhatók az idők kezdetétől fogva. A tudósok korábban azt mondták volna, hogy egyszerűen ilyen az emberi természet, hogy képzelt mesékkel magyarázza meg azt, amit nem ért, vagy így fújja nagyobbra azokat, akiket önmagánál magasabb rendűnek vagy rangúnak érzékel.
De aztán jött a Sötét Nagyúr, és vele együtt a Csapások – a hírhedten katasztrofális események, amelyeket nem lehetett megmagyarázni, hiába próbálkoztak ezzel hősiesen a tudósok.
Talán egyáltalán nincsen igazság az ősi legendákban. De talán mindig is létezett valamilyen szupranormális erő, egy kevéssé értett energia, amely kihat a világunkra.
Bármilyen elméletet vélelmezünk is, egyvalami bizonyos: semmiféle „mágia” nem volt korábban olyan nyilvánvaló vagy hatalmas, mint a Csapások, amelyekkel a Sötét Nagyúr az emberiséget sújtotta. Jelen tanulmány célja a különféle hipotézisek feltérképezése, hogy mi lehet ennek az oka. Más szavakkal: miért most? Milyen körülmények vezettek a Sötét Nagyúr érkezéséhez? Milyen cél érdekében munkálkodott, mielőtt terveit meghiúsította az öt Kiválasztottunk? Milyen hatást gyakorolt a bolygóra a halála óta?
SLOANE ANDREWS MAGASRÓL TESZ MINDENRE (HALÁLKOMOLYAN)
Rick Lane
Trilby magazin, 2020. január 24.
Nem kedvelem Sloane Andrewst. De szívesen lefeküdnék vele.
Egy környékbeli kávézóban találkozom vele, az egyik törzshelyén – legalábbis ő annak nevezi. A barista nem ismeri fel benne sem a törzsvendéget, sem annak az öt kamasznak az egyikét, akik majdnem egy évtizede kiiktatták a Sötét Nagyurat. Ez őszintén szólva elképesztő, mert azon túl, hogy Sloane Andrewst a világon mindenhol felismerik, olyan kicsattanó és tiszta szépséggel bír, amit az ember szívesen összekoszolna. Nem látszik, hogy sminket viselne, makulátlan bőrével és nagy, kék szemével két lábon járó, beszélő kozmetikai reklám. Amikor belép, egy Cubs baseballsapka van rajta, amelynek hátsó részén áthúzta a haját, szürke pólója csábítóan feszül, szakadt farmerje látni engedi hosszú, formás lábát, amelyre tornacipőt húzott. Öltözéke azt üzeni, hogy fikarcnyit sem érdeklik a ruhák, sem a magas, karcsú test, amelyet beburkolnak.
És az a helyzet Sloane-nal, hogy neki el is hiszem. Elhiszem, hogy mindent leszar, beleértve a találkozónkat is. Még az interjút sem akarta. Azt mondta, csak azért egyezett bele, mert a fiúja, Matthew Weekes, szintén Kiválasztott, megkérte, hogy támogassa új könyve promócióját, amelynek a címe Még mindig Kiválasztott (megjelenés: február 3.).
Az interjút megelőző levelezésünk során nem sok ötlete volt, hogy hol találkozzunk. Bár Chicagóban mindenki tudja már, hol lakik Sloane – a felsőváros északi kerületében, néhány háztömbre a Lake Shore Drive-tól –, kerek perec megtagadta, hogy a lakásán fussunk össze. Nem járok sehová, írta. Ha kimozdulok, leszólítanak. Szóval, hacsak nem akar lépést tartani velem futás közben, marad a Java Jam, vagy sehol.
Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék egyszerre jegyzetelni és kocogni, ezért a Java Jam mellett maradtunk.
Miután szerzett magának egy kávét, leveszi a baseballsapkát, és haja úgy omlik a vállára, mintha egy matracon henteregne. Valamitől azonban – talán a kicsit túl közel ülő szemei teszik, vagy ahogyan hirtelen félrebillenti a fejét, amikor nem tetszik neki valami, amit hall – ragadozó madárra emlékeztet.
Egyetlen pillantásával fordított a kockán, és most én vagyok óvatos, nem ő.
Az első kérdésembe belebicsaklik a nyelvem, de hiába mosolyodnának el mások, hogy megkedveltessék magukat velem, Sloane csak bámul rám.
– Közeledik a Sötét Nagyúr fölött aratott győzelmük tizedik évfordulója – mondom. – Milyen érzés?
– Mint a túlélés – mondja. A hangja színtelen és éles. Végigfut a hideg a hátamon, és nem tudom, ez jó dolog-e, vagy sem.
– Nem diadal? – kérdezem, mire csak a szemét forgatja.
– Következő kérdés – válaszol, és most először kortyol a kávéjába.
Ekkor tudatosul bennem, hogy nem kedvelem. Ez a nő több ezer – nem is, több millió – életet mentett meg. A fenébe is, így vagy úgy valószínűleg az én életemet is megmentette. Tizenhárom éves korában őt és négy másik gyereket megnevezte egy prófécia, mint akik legyőznek majd egy mindenható, velejéig gonosz lényt. Tucatnyi csatát élt túl a Sötét Nagyúrral – beleértve egy rövid ideig tartó elrablást is, amelynek részleteit sosem árulta el –, és sértetlenül és gyönyörűen keveredett ki belőle, híresebben, mint a történelem során bárki. Mindennek a tetejében tartós kapcsolatban van Matthew Weekesszel, a csodafiúval, a Kiválasztottak Kiválasztottjával, aki alighanem a világ legkedvesebb embere. Ennek ellenére továbbra sem kedvelem a nőt.
Őt viszont ez marhára nem érdekli.
Ezért akarok lefeküdni vele. Mintha azzal, hogy meztelenül az ágyamban van, valamiféle melegséget vagy érzelmet tudnék kicsiholni belőle. Alfahímet csinál belőlem, vadászt, aki minden erejével azon van, hogy elkapja a bolygó legmegfoghatatlanabb zsákmányát, és felszögezze a fejét trófeaként a nappali falára. Talán ezért szólítják le lépten-nyomon – nem azért, mert szeretik, hanem mert szeretni akarják, szerethetővé akarják tenni.
Amikor leteszi a csészét, meglátom a sebhelyet a jobb kézfején.
Széles, az egész kezén végighúzódik, csomós és szabálytalan szélű. Soha nem árulta el senkinek, hogyan szerezte, és biztos vagyok benne, hogy nekem sem fogja, de muszáj megkérdeznem.
– Elvágtam egy papírral – mondja.
Biztos vagyok benne, hogy csak viccel, ezért nevetek. Megkérdezem, elmegy-e a Tízéves Emlékmű felavatására – ez egy művészi installáció, amelyet a Sötét Nagyúr vereségének helyszínén állítottak fel –, mire azt feleli: – A melóval jár –, mintha ez csak egy irodai munka volna, amire a szó szerint vett végzet helyett jelentkezett.
– Úgy hallom, nem élvezi – mondom.
– Mi buktatott le? – somolyog.
Az interjú előkészítése során megkérdeztem néhány barátomat, mit gondolnak róla, hogy képet alkothassak arról, mit tart Átlag Jóska Sloane Andrewsról. Egyikük megjegyezte, hogy még sosem látta mosolyogni, és ahogy itt ülök vele szemben, megfordul a fejemben, hogy talán soha nem is szokott. Még hangosan is kimondom – kíváncsi vagyok, hogyan reagál.
Mint kiderül, nem túl jól.
– Ha pasi lennék, akkor is feltenné ezt a kérdést? – kérdezi.
A lehető leggyorsabban elterelem erről a témáról a beszélgetést. Ami egyre kevésbé hasonlít beszélgetésre, és egyre inkább az aknakereső játékra, ahol nőttön-nő bennem a feszültség, ahogy egymás után kattintok rá a négyzetekre, minden kattintással növelve az esélyét, hogy felrobbantom az egyik aknát. Még egyet kattintok: arról kérdezem, az évnek ez a szaka visszahozza-e az emlékeit. – Igyekszem nem gondolni rá – mondja. – Ha megtenném, az életem olyan lenne, mint egy átkozott adventi naptár. Minden egyes napra egy másik formájú Sötét Nagyúr csokoládé, de mindegyiknek szaríze van. – Ismét kattintok, megkérdezem, vannak-e jó emlékek is, amik közül válogathat. – Mind barátok voltunk, tudja? Mindig azok leszünk. Amikor együtt vagyunk, szinte kizárólag belsős poénokban beszélünk. – Hű. Arra gondolok, ezen a ponton biztonságosan rákérdezhetek a másik négy Kiválasztottra: Esther Parkra, Albert Summersre, Ines Mejiára és természetesen Matthew Weekesre.
Itt végre elkapjuk a fonalat. Az úgynevezett Kiválasztottak találkozásuk után hamar barátságot kötöttek, és Matt született vezér volt. – Ő egyszerűen ilyen – mondja Sloane úgy, mintha ez bosszantaná. – Mindig magához ragadja az irányítást, felelősséget vállal. Emlékeztet minket arra, hogy megvitassuk az adott helyzetben felmerülő morális kérdéseket. Ilyesmik. – Meglepő módon, kezdetben nem Matt-tel találta meg a közös hangot, hanem Albie-val. – Csendes volt – mondja dicséretként.
– Mindannyiunknak meghaltak a fivérei és az apja, elvégre ez a prófécia része volt, de az én bátyám halála volt a legfrissebb. Szükségem volt a csendre. Ráadásul a középnyugat és Alberta hasonló helyek.
Albert és Ines együtt élnek Chicagóban – plátói alapon, mert Ines leszbikus –, Esther pedig múlt évben hazautazott a kaliforniai Glendale-be, hogy gondoskodjon betegeskedő anyjáról. Sloane azt mondja, a távolságot nehezen viselik, de szerencsére tudják követni Esthert az aktív (és népszerű) Insta! oldalán, amelyen élete minden apró-cseprő pillanatát megosztja.
– Mit gondol a Mind Kiválasztottak mozgalomról, amelyik az elmúlt években jelent meg? – kérdezem. A Mind Kiválasztottak mozgalom egy kicsi, de nagyhangú csoport, amelyik a többi négy Kiválasztott szerepét hangsúlyozza ki a Sötét Nagyúr legyőzésében ahelyett, hogy a győzelmet elsősorban Matthew Weekesnek tulajdonítaná.
Sloane nem szépíti a dolgot. – Azt gondolom, hogy rasszista.
– Egyesek szerint meg az, hogy Mattet maguk fölé emelik, szexista – hívom fel a figyelmét.
– Az a szexista, ha nem foglalkozik azzal, amit mondok, és azt sugallja, hogy nem tudok eleget – feleli. – Azt gondolom, hogy Matt az igazi Kiválasztott. Számtalanszor elmondtam már. Ne csináljon úgy, mintha nekem tenne szívességet azzal, ha lehúzza.
Ezután a beszélgetést a Kiválasztottakról a Sötét Nagyúrra terelem, és ez az a pont, amikor minden félresiklik. Megkérdezem Sloane-t, mivel keltette fel a Sötét Nagyúr kitüntetett figyelmét. A szemembe nézve kiissza kávéja maradékát, és amikor leteszi a csészét, remeg a keze. Aztán felteszi a Cubs sapkát arra a szépséges, látszólag szeretkezéstől zilált hajára, és kijelenti: – Na jó, akkor végeztünk.
És ha azt mondja, végeztünk, akkor végeztünk, mert Sloane már kint is van. Ledobok egy tízest az asztalra, és utánaszaladok, nem akarom ilyen könnyen feladni.
Említettem már, hogy Sloane Andrews vadászt csinált belőlem?
– Egyetlen tabutémát szabtam meg – förmed rám. – Emlékszik, mi volt az? – Kipirult, dühös és ragyogó, félig domina, félig dörzsölt, sziszegő utcamacska. Miért vártam ennyi ideig azzal, hogy feldühítsem? Mindvégig láthattam volna ezt is.
A tabutéma természetesen a Sötét Nagyúrhoz fűződő kapcsolata volt. Megjegyzem, hogy igazán nem gondolhatta, hogy majd türtőztetem magam. Ez a legérdekesebb téma vele kapcsolatban.
Úgy néz rám, mintha egy sikátor tócsájában ázó papírfecni volnék, közli, hogy baszódjak meg, és keresztülvág a forgalmas úton, hogy megszabaduljon tőlem. Ezúttal engedem elmenni.
1
A Csapás minden alkalommal ugyanolyan: az emberek mind sikoltozva menekülnek az óriási, sötét és kaotikus felhő elől, de soha nem futnak elég gyorsan. Felrántja őket valamilyen erő, bőrük leszakad csontjaikról, miközben még élnek, és érzik, vérük úgy fröccsen szét, mint a lecsapott szúnyogokból, úristen.
Sloane zihálva riadt fel. Hallgass, mondta magának. Lábujjait begörbítette; a padló itt, a Sötét Nagyúr házában hideg volt, és a bakancsát elvették. Találnia kell valami nehezet vagy hegyeset – nyilvánvalóan túl nagy kérés lenne, ha mindkettő teljesülne, ennyire még sosem volt szerencsés.
Feltépte a fiókokat: kanalakat, villákat, szedőlapátokat talált. Egy maréknyi befőttesgumit, csipeszeket. Miért vette el a férfi a bakancsát?
Mi félnivalója van egy tömeggyilkosnak egy lány Doc Martensétől?
Helló, Sloane, suttogta a Sötét Nagyúr a fülébe, mire a nő elfojtotta zokogását. Újabb fiókot rántott ki, és egy sor markolatot pillantott meg, a késpengék egy műanyag tartóba mélyedtek. Éppen kihúzta a henteskést, amikor reccsenést hallott maga mögött: egy láb nehezedett a padlóra.
Sloane megpördült, talpa hozzátapadt a linóleumhoz, és csapott egyet a késsel.
– Jézusom! – Matt elkapta a csuklóját, és egy pillanatig csak nézték egymást karjuk és a kés fölött.
Sloane levegő után kapott, amikor tudatára ébredt a valóságnak. Nem a Sötét Nagyúr házában volt, nem a múltban, hanem a lakásban, amelyen Matthew Weekesszel osztozott.
– Ó, istenem. – Sloane keze elernyedt, mire a kés csörömpölve a padlóra esett, és pattant egyet a lábuk között. Matt a vállára tette a kezét, tenyere meleg volt.
– Itt vagy? – kérdezte.
Korábban is kérdezte tőle, tucatszor is. A tartójuk, Bert, magányos farkasnak nevezte Sloane-t, és csak ritkán kényszerítette, hogy csatlakozzon a többiekhez a kiképzésen vagy a küldetéseken. Hadd csinálja a maga módján, mondta Bert Mattnek, amint nyilvánvalóvá vált, hogy Matt a vezetőjük. Akkor jobb eredményeket érsz el. Matt pedig pont ezt tette, és csak akkor jelentkezett be nála, amikor muszáj volt.
Itt vagy? A telefonban, suttogva, az éjszaka közepén, vagy egyenesen az arcába, amikor a lány figyelme elkalandozott. Sloane-t kezdetben bosszantotta a kérdés. Hát persze hogy itt vagyok, hol a picsában lennék? De most azt jelentette, hogy Matt megértett valamit vele kapcsolatban, amit soha nem ismertek el: Sloane nem volt mindig képes igennel felelni.
– Igen – mondta.
– Oké. Maradj itt, rendben? Hozom a gyógyszeredet.
Sloane a márvány konyhapultra támaszkodott.
A kés a lábánál hevert, de nem mert hozzányúlni.
Csak várt, lélegzett, és bámulta a szürke örvénylést, ami egy öregember arcélére emlékeztette.
Matt egyik kezében kis, sárga pirulával, a másikban vizespohárral tért vissza, amelyet az éjjeliszekrényen talált. Sloane mindkettőt remegő kézzel vette el, és mohón lenyelte a gyógyszert. Jöjjön a benzodiazepin sodró nyugalma! Ő és Ines egyszer részegen ódát írtak a tablettákhoz, dicsérték szép színeiket és gyors hatásukat, és hogy elérték azt, amit semmi más nem tudott.
Letette a pohár vizet, és a padlóra rogyott. Érezte a padló hidegét a pizsamanadrágján keresztül – azt viselte, amelyiken lézerszemű macskák voltak –, de ezúttal a hideg lehorgonyozta. Matt boxerben leült a hűtőszekrény mellé.
– Figyelj – kezdte Sloane.
– Nem kell kimondanod.
– Na persze, majdnem ledöftelek, de nem szükséges bocsánatot kérnem.
Matt tekintete lágy volt és aggodalmas.
– Csak azt akarom, hogy rendben légy.
Minek is nevezte az a borzalmas cikk? „Alighanem a világ legkedvesebb embere?” Sloane legalább ebben nem vitatkozott Rick Lane-nel, a Paraarccal. Matt összevont szemöldöke örökös együttérzést és azzal együtt nagy szívet jelzett.
Matt a nő lába mellett heverő henteskésért nyúlt. Hosszú volt, majdnem, mint az alkarja.
Sloane szeme égett. Behunyta.
– Nagyon sajnálom.
– Tudom, hogy velem nem akarsz beszélni róla – mondta Matt. – De mit szólnál valaki máshoz?
– Kihez?
– Például dr. Novakhoz? A Háborús Veteránok Hivatalából, emlékszel? Beszéltünk vele a javítóintézetben.
– Én nem vagyok katona – mondta Sloane.
– Az lehet, de ő tudja, milyen a PTSD.
Sloane-t sosem diagnosztizálták hivatalosan – bár kétségtelenül poszttraumás stressz szindrómája volt.
De furcsa volt hallani, hogy Matt milyen magától értetődően beszél róla, mintha csak nátha volna.
– Jól van. – Vállat vont. – Reggel felhívom.
– Tudod, a helyedben bárki másnak is szüksége lenne terápiára – mondta a férfi. – Azok után, amiken keresztülmentünk. Úgy értem, Ines is járt.
– Ines is járt terápiára, de még mindig úgy csapdázza be a lakását, mintha a Reszkessetek betörőket akarná újrajátszani – mondta Sloane.
– Oké, ő rossz példa. – Az ablakon átsütött a hátsó lépcső fölötti lámpa fénye, és narancssárga kontrasztot alkotott Matt sötét bőrével.
– Neked sosem volt rá szükséged – mondta Sloane.
Matt felvonta a szemöldökét.
– Mit gondolsz, hová tünedeztem el a Sötét Nagyúr halála utáni évben?
– Nekünk azt mondtad, orvoshoz mész.
– Miféle orvoshoz kell több hónapon át hetente visszajárni?
– Nem tudom! Azt gondoltam, valami baj van a… – Sloane az ágyéka felé intett. – Tudod. A fiúkkal, vagy valami.
– Tisztázzunk valamit. – Matt vigyorgott. – Azt gondoltad, valamilyen kínos egészségügyi problémám van, amivel hat hónapon át rendszeresen orvoshoz kell járnom… és soha nem kérdeztél rá?
Sloane elfojtotta mosolyát.
– Szinte csalódott a hangod.
– Nem, dehogyis. Csak le vagyok nyűgözve.
Amikor találkoztak, Matt tizenhárom éves, nyakigláb kamasz volt, csupa szöglet, aki azt sem tudta, hol kezdődik és hol ér véget a teste, de a mosolya mindig ilyen volt.
Sloane tucatszor is beleszeretett, mielőtt rájött volna, hogy szereti: amikor a fiú parancsokat kiabált egy Csapás fülsiketítő szélzúgásában, hogy mindannyian túléljék, amikor ébren maradt vele a hosszú autóutakon az országon át, miután mindenki más már elaludt, amikor felhívta a nagymamáját, és a hangja ellágyult. Soha senkit nem hagyott magára.
Sloane lábujjai begörbültek a csempén.
– Voltam már korábban. Mármint terápián – mondta. – Tizenhat éves korunkban néhány hónapig jártam.
– Tényleg? – Matt összevonta a szemöldökét. – Soha nem említetted.
Sok olyan dolog akadt, amit Sloane nem mondott el neki, sem senki másnak.
– Nem akartam, hogy aggódjatok – mondta. – És még mindig nem akarom, ezért… ne említsd a többieknek, jó? Nem akarom viszontlátni az Esquire magazinban azzal a szalagcímmel, hogy „Rick Lane megmondta előre”.
– Persze. – Matt megfogta a kezét, és ujjaik összekulcsolódtak. – Le kéne feküdnünk. Négy óra múlva fel kell kelnünk az emlékmű felavatására.
Sloane bólintott, de addig ültek a konyha padlóján, amíg a gyógyszer el nem kezdett hatni és abba nem hagyta a remegést. Akkor Matt eltette a kést, felsegítette, és mindketten lefeküdtek aludni.
SZIGORÚAN BIZALMAS
Szupranormális Jelenségeket Kutató Ügynökség
- október 4.
Sloane Andrews
Hivatkozási szám: H-20XX-74545
Tisztelt Ms. Andrews!
Az Információs és Adatvédelmi Koordinátori Iroda 2019. szeptember 13-án megkapta az ön, az Információ Szabadságáról Szóló Törvény (FOIA) értelmében 2019. szeptember 12-én keltezett kérvényét a Ringer projekt információinak vagy feljegyzésének megismerésére.
A kért feljegyzések közül több még mindig bizalmas információnak minősül. Azonban, tekintettel az Egyesült Államok kormányának szolgálatában eltöltött éveire, a legmagasabb biztonsági besorolású anyagok kivételével engedélyezzük a hozzáférést az anyagokhoz. Adatbázisunkból kikerestük a korábban elérhetővé tett feljegyzéseket, és a következő, csatolt dokumentumokat találtuk, mindösszesen 120 oldal terjedelemben, amelyekről úgy gondoljuk, hogy megfelelnek a kérvényében foglaltaknak. A dokumentumok rendelkezésre bocsátásáért díjat nem számolunk fel.
Tisztelettel:
Mara Sanchez
információs és adatvédelmi koordinátor
SZIGORÚAN BIZALMAS
(Címlapi kép: Slate / Nelson Fitch)
