Egy macska, aki légzsákban alszik, dízzeles tejet iszik, és biciklicseleket csinál, ha gólt hall a rádióból. Bizniszelés a keletre menő kisbuszosokkal, szigorúan rubellal. És Ficzek, akit mindig fejbe vernek, pedig a Krisztus ül a mellkasán. De hogyan is kapcsolódik ez a három történet egymáshoz? Vass Norbert új kötete elsőre talán nem is meghatározható, mágikus realizmus, kis-magyar mitológia, vagy egy új vallási szekta manifesztója. Az biztos, hogy az alábbi részletben egy percig sem fogunk untakozni.
Foghíjtelkek, búcsújáró helyek és Family Frost-os hűtőkocsik. Traffipax ellen rózsafüzér, álmatlanságra visszafelé játszott Rolling Stones-dalok. Világszép szólamvezető, halláskárosult lemezlovas, ördöggel cimboráló vénlány, fociultra kölcsöntiszteletes, na meg a lidérces pasztörizálóüzem. Ezen a babonás végvidéken képtelen alakok teszik a dolgukat.
A Kappanfölde apokaliptikus rural fantasy, szellemekkel és szentekkel van tele. Mozaikszerűen építkező elbeszéléseiben egymásra rakódnak a pogány hitvilág, a keresztény hagyomány, a népi hiedelmek, valamint a popkultúra rétegei.
Mit keres az andocsi futballpályán egy Freddie Mercuryba oltott, Tom Selleck-bajszú alak, és hová lett a Frigur kántor szíve? Vass Norbert borongós színekkel, szeretettel és humorral idézi meg egy sosemvolt somogyi kisközösség szokatlan mindennapjait. A Kappanfölde lüktető prózanyelve minden földi dolgok legvarázslatosabbikával, a zenével rokon.
Vass Norbert: Kappanfölde (részlet)
Talált macska
A Bandur macskája vemhes lett valahogy. Így aztán azon tanakodtak egy ideje az alvégi alakok, hogy átadja-e vajon a balszerencsehozást a kölkeinek. A kártyapartiról tartottak hazafele. Péntek volt, tizenharmadika, Vangelis hümmögött a hegyről a hátuk mögött, és volt, aki azt mondta, hogy ez jó nagy marhaság. Mármint a baj meg a genetika. A Cilárik viszont azt vetette föl, hogy el kéne tán ásni a macskafiakat, mielőtt kinyílik a szemük. A tölgyfák gyökérzetét, a puckokat meg a vadnyúlcsaládokat kísértsék inkább, semmint hogy kámzsát kelljen húzni már lassan a templomba járók árnyékaira.
Megfigyelték ugyanis, hogy akinek az árnyékán a Bandur macskája átoson, azzal rossz történik hamarosan.
Fürst Walter a pasztörizálóüzem szintezőtükrét törte szét nagypénteken, és ki is csapták emiatt. A Ficzekre csúnya hígfosás jött rá, éppen a meccsnapon, Surdánszky Kamillnak három krómos kazettáját csípte be a magnó odahaza, a Groszcsek vadász sörétjei meg, amiket egy jókora rókára lőtt ki a minap, ahelyett, hogy a vad felé süvítettek volna az ágak alatt, ahogyan rendelve van, a puskacsőtől alig egy köpésre lebegni kezdtek, és világítani, mint a szentjánosbogarak. Hogy aztán egyenként, puhán az avarba potyogjanak. Errefele nemigen történt korábban ilyen.
Azt nem számították persze ide, hogy a teszetosza sekrestyés alatt a szószék beszakadt. A Boldogságos Szűz szobra mögül hallani vélt ugyan valami halk miákolást, de hát esett-kelt szegény amúgy is épp eleget. Úgy voltak vele, hogy a balszerencsehozó állat nélkül is kellően kétbalkezes. Mindenesetre megszaporodtak a furcsa esetek, és azóta a Cilárik bátrabban állíthatta, hogy a macska a térde árnyékára lopakodott. Azt mondta, ezért húzza a bal lábát annyira, nem más miatt.
A macska a zanócásnál bukkant elő. Ott, ahol a Bandur a dízellel bizniszelt. Korábban a posta járműtelepén volt ugyanis főgarazsírozó, és kulcsot másolt a kapuhoz, mielőtt nyugdíjba ment. Azzal bejutott, és ha már ott volt, lopott némi gázolajat. A tartaléktartályból szívta át az üzemanyagot a pasztörizálóüzem kannáiba, hogy keletre menő kisbuszosoknak adja el. Rubellal meg rúpiával fizettek neki. Zseblámpánál silabizálta ki a pénzeken a számokat meg a színeket. Zsebre vágta aztán mindegyik bankjegyet, a bal lábával biciklicselt csinált, visszahúzta a platóra a ponyvát, mielőtt a Żukba visszaszállt, majd gyújtást adott. Indult haza.
De azon az estén valami szokatlant rajzolt körül az autó reflektora. Egy keskeny árnyat, ami a Krisztus bal karja körül tekergett tapintatosan. Járva hagyta a Bandur a motort, és kiszállt. Ahogy a susnyásból kandikáló kőkereszthez settenkedett, ki tudta már venni, hogy nem más vet árnyat a Krisztus bal karjára, mint egy imbolygó macskafarok. Nem tudni, honnan került oda az a macska, előtte nem látta a határban a Groszcsek vadász se, soha. Ott volt. A Bandur rokonszenvezett vele. Ciccegett felé párat, aztán vaníliás Wunderbaummal csalogatta a kocsihoz. Beültette a Żukba, otthon meg, a kandalló alatt elöregedett légzsákokból csinált vackot neki, és dízeles pasztörizált tejjel kezdte itatni, hogy attól majd erőre kap.
Heverészett csak eleinte, mint Surdánszky Kamill a hosszúra nyúlt kártyapartik másnapjain, és a tejbe is csak kedvetlenül lefetyelt bele. Aztán ahogy indult a meccsszezon, hallgatni kezdte a Bandurral a rádió körkapcsolásait. Jobban és jobban hegyezte a fülét a fordulók alatt, csinálta párszor a jobb mellső lábával a biciklicseleket,
és ősz végén a nyugállományú főgarazsírozó azt figyelte meg, hogy ha gólt lő a Kraci, a talált macska a bajszát nyalogatva miákolni kezd.
És nőtt, és hétre hét kerekedett, de a dízeles pasztörizált tejjel mintha az ördög bújt volna bele. Vagy másvalami, ami a patásnál is veszedelmesebb. Ezt gondolták legalábbis az alvégiek. Az utcáról elvégre annyi látszott csupán, hogy a léckerítés mögül, a Bandur udvarán a talált macska időnként fölröpül. Ki tudta volna odakintről megállapítani, hogy dobják-e vagy levitál, netalán veszett? Holott nem magától lebegett. A Bandur hajigálta az ég felé boldogan, ha három pontot vitt haza idegenből a Kraci. Csak hát a Cilárik elterjesztette, hogy a macskának varázsereje van, és hergelte ellene a többieket. Arról persze ő se tudott, hogy a jószág éjszakánként a horhosban tekereg. Ez a Bandurnak se tűnt föl, hiszen a macska pedánsan mutatta reggelente a mellső mancsával a biciklicseleket, és élénken lefetyelte a gázolajas tejet. Egészen addig, míg egy éjjel nyoma veszett.
Nem látták a Cilárikot se pár napig. Azt hitték, a Bandur macskája támadta meg, és míg látszanak az arcán a karmolásnyomok, nemigen mutatkozik. Beszélték, hogy a macska eltűnéséhez is neki van köze. Holott nem a macskával párbajozott, más miatt nem vette föl a pasztörizálóban a műszakot.
A sok hazudástól lesántult ugyanis. Alig győzött elbicegni a budiig. De a fészerben addig katatott, hogy talált magának egy pókhálós söprűnyelet, attól kezdve azzal sántikált el reggelente a buszmegállóhoz, a körjárat meg bevitte az üzemig. A kerítéshez közel, egy bokor mélyén rejtette el a söprűnyelet. Leveleket szórt rá, leverte a harisnyanadrágjáról a port, megigazította a dauert a haján, próbált lépni az irodáig pár egyeneset, és leült.
Azt hazudta, a nagylóki kölcsöntiszteletes rótt rá legutóbb komoly penitenciát.
El kellett zarándokoljon egész Andocsig. Nem szólhatott, míg vissza nem ért, senkihez, de nem is ehetett, csak csimbókot és nyers gombakalapot.
Először is a templomban, aminek azért olyan fonnyadtsárgák különben a falai, mert alkonyatkor hozták hajdanán az égből az angyalok, és megzápultak rajta a nap fáradt sugarai, rá kellett adni a blúzát a fázó Szűz Mária-szoborra. Majd a szent király dióból faragott fülébe súgni a ropogós almás tócsni titkait, fölkölteni a kriptában a kétszáz éve horkoló kuruc őrnagyot, és megkérdezni, harapna-e valamit, lemosdani aztán a templomkerti szent kútban, hajtűjét a fejfájást őrző fűzfa kérgébe bökni be, és várni, míg a harang kondul hat laposat. Azzal megtett mindent, indulhatott haza.
Ebből persze nem volt egy szó se igaz. És mikor előadta a történetet az ebédszünet alatt az üzemben a munkatársainak, azok azt gondolták, több van a lelkén, mint hogy megfujtotta a macskát az éj leple alatt. Valami nem stimmelt vele. Tudták róla ugyanis, hogy gyónni legföljebb üres fülkének szokott. De abban sem volt nagy köszönet, mert míg morgott odabenn, meg sziszegett, pentagrammákat karcolt a térdeplőbe, és fordított kereszteket.
A pasztörizálóban délelőtti mindenesként dolgozott. Fürst Walter helyett vették oda, akit elbocsátottak a szintezőtükör összetörése miatt. Mindent csinált a Cilárik délig, csak igazat nem mondott. Igaz, azt délután vagy este se. Soha. Az állandó késésről azt hazudta, hogy az a kurva sofőr nem hajt rendesen, amiatt csúszik meg idefele. Azt gondolta, elmúlik a sántasága is, ahogy a mumpsz, a vágy meg a jégverés. Ehelyett súlyosbodott. Elsőnek a lábujjait, aztán a térdízületét kezdte ki a nyavalya, és napközben szinte csak óbégatott meg csoszogott. Este meg csobolyóból itta a pasztörizált, zsíros tejet. Ordított, mert a matt ital jótékony hatása ellenére is rázta a fájdalom. És két hazugság között érezte úgy, hogy a legmagányosabb. Meg amikor azt hazudta valakinek, hogy minden rendben van.
Az Ikotity volt az a kurva sofőr, és igyekezett a menetrendet tartani. Igaz, mióta egy komplett nyúlcsaládot elcsapott, a kanyarokban tényleg óvatosabb volt valamelyest. A temetőnél ugrott elé a baknyúl meggondolatlanul, de hátrahőkölni már nem tudott. Se a társa, se a kölkei. Tucatnyi, rémült nyúlszem bámult a reflektorba, a fluoreszkáló rózsafüzér se riasztotta őket el. Átment rajtuk az Ikotity, és ahogy visszatolatott, és meglátta az aszfaltra fagyott, tizenkét tacsli nyúlfület, a gyomrába félsz költözött.
Valami azt súgta neki, jár esténként a temető körül egy lény, ami megriasztja a holtakat, és ami halálba hajszolta ezeket a nyegle nyulakat.
Tüsszögni kezdett, pedig egyvalamit kivéve semmire nem volt allergiás. Rosszat sejtett. Damaszkuszba nem vállalt több fuvart, Dániának is csak ímmel-ámmal indult neki, nehezen aludt el lámpaoltás után, és miákolás nehezítette az álmait.
Nehezet evett a Ficzek, és kódorgott csak a ringben, mint a róka, amit a Groszcsek vadász sörétje eltalált. Tudta, hogy háromkor kezdődik váltósúlyban a megye kettes forduló, de a Groszcsekné baboskáposztájára nehezen mondott nemet. Márpedig az volt a fogadóban aznap a menü. Be is falt egy púpozott tállal, és ivott rá pasztörizált tejet, amit az öltözőben fölböfögött. Le is tolta a Tolnai Öcsi bácsi nagyon. Meccsnapon, öcsém? Hülye vagy? Hülye is volt különben a Ficzek, ugyanis kapott a fejére rendesen. Mint buszreflektorba a temetői nyúlcsalád, a második menetben belenézett párszor az ellenfél ütéseibe. Se elhajolni nem tudott, se blokkolni, pedig a Krisztus volt a bal mellkasán. Vérző szívvel, szakállasan. A jobb vállán pedig lompos farkú róka ült, valami vándortetováló varrta rá a szezon kezdete előtt. Azt jelezte, hogy mennyire fineszes a Ficzek, holott nem volt, régóta már.
Kibokszolták az agyából a rafinériát.
Kibokszolta a makkos cipőjét Surdánszky Kamill. Ő volt a kártyapartik rezidens lemezlovasa. Rendszerint Kadlott Károly korai munkáiból másolt tele négy krómos, kilencvenperces Sonyt. Az elég volt többnyire, de magával vitt A Paradicsom meghódításából is egy olyan változat, aminek ő hümmögte föl az elejére a fölhümmögnivalót. Azt kellett betenni, amikor meglett a győztes, és attól fogva szünet nélkül az szólt, míg tartott a buli. Pöschl tubákot szippantott és pasztörizált tejet ivott az asztalnál az egész csapat. Nem érdekelte őket olyankor más, csak a lapok. Nem figyeltek a Tolnai Öcsi bácsi unokájára se, aki a papánál víkendezett, és mikor megpillantott valami szürke szőrcsomót sunnyogni az asztal alatt, így kiáltott: Nézzétek, egy degu!
De nem degu volt az, hanem a Bandur macskájának a kicsinye. Három folttal a homlokán. Csillogott volna mindahány, ha buszfénybe néz. Azokkal a foltokkal babonázta meg az árnyakat.
Svindlit játszottak aznap az alvégiek, és a Cilárik nyert minden menetet. Péntek volt, megint tizenharmadika, és míg A Paradicsom meghódítása szólt, a macskakölyök sorra végigsettenkedett a zsugázók árnyain. Ásítva a hold felé rugaszkodott aztán, és mintha aludna, úgy úszott a sötét égen a Rákóczi-pálya fele. Többet a Bandur nem látta viszont. Se ezt, se az anyját, se a testvéreit. Ha ugyan voltak neki.
