Minden történetnek két oldala van - ahogyan minden falnak is. Napjainkban, a törzsiség új korában egymás után emelkednek az újabb és újabb barikádok. Pénz, rassz, vallás, politika: alapvetően ezek választanak el bennünket egymástól. Donald Trumpnak a mexikói határra tervezett fala legalább annyit árul el Amerika megosztott múltjáról, mint az ország jövőjéről. A kínai nagy tűzfal elválaszt "minket" "tőlük", Európában pedig a politika és a migráció lobbanékony elegye már magát a liberális demokráciát sodorja veszélybe.
Tim Marshall: Falak - Életünk kerítések árnyékában (részlet)
Idézzük fel Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című 1968-as tudományos-fantasztikus remekművének nyitójelenetét, amely Az emberiség hajnala címet viseli. Az afrikai szavannán a történelem előtti időkben előemberek/majmok egy kis törzse békésen iszik a saját kis tavából, amikor megjelenik egy másik törzs. Az első csoport tagjai szívesen osztoznak a vízen társaikkal, de az újonnan érkezett „másik” törzzsel már nem. Nagy rikoltozások közepette végül az új jövevények csoportja sikeresen átveszi az uralmat a vízlelőhely felett, a többiek pedig visszavonulásra kényszerülnek. Ha ezen a ponton az újak elég leleményesek lettek volna ahhoz, hogy készítsenek néhány téglát és kikeverjenek némi habarcsot, akkor körbefalazhatták volna új hódításukat, és képesek lettek volna azt megvédeni. Mivel azonban mindez több millió évvel ezelőtt játszódik, a törzsek kénytelenek újra megküzdeni a vízért, amikor néhány nappal később az első csoport, ezúttal jobban felkészülve a harcra, visszatér, hogy visszaszerezze a területét.
Mindig is óvtuk a saját terünket, ahogyan a törzsekbe rendeződés, a kívülállóktól való félelem és az észlelt fenyegetésekre történő válaszadás szintén alapvető emberi viselkedésformák. Kapcsolatokat építünk egymással nemcsak a túlélés, hanem a társadalmi kohézió érdekében is. Csoportidentitások alakulnak ki, és ez gyakran konfliktusokhoz vezet másokkal.
Erőforrásokért versengünk egymással, és megjelenik az identitáskonfliktus is – vagyis a „mi és ők” narratívája.
Az emberiség korai időszakában vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk: nem telepedtünk le, és nem tettünk szert olyan állandó erőforrásokra, amelyekre mások is igényt tartottak volna. Később, a világnak azon a részén, amelyet manapság Kis-Ázsiának és a Közel-Keletnek nevezünk, az emberiség gazdálkodni kezdett: ahelyett, hogy élelmet keresve vagy állataikat legeltetve messzire vándoroltak volna, az emberek szántani kezdtek, és várták, hogy a bevetett földek termést hozzanak. Hirtelen (legalábbis az evolúció léptékei szerint) egyre többünknek lett szüksége védelemre: falak és tetők kellettek lakhelyeinkhez és istállóinkhoz, kerítésekre volt szükségünk birtokaink lehatárolásához, erődítményekre, ahová visszavonulhattunk, ha megszállás alá került a területünk, és őrökre, akik megvédték az új rendet. Ezek funkcionális falak voltak, és sokszor be is váltak.
Beköszöntött tehát a falak kora, és ezek a hatalmas erődítmények azóta is izgalomban tartják fantáziánkat. Még ma is regélünk Trója, Jerikó és Babilon falairól, a kínai nagy falról, Nagy-Zimbabwéról, Hadrianus faláról, a perui inka falakról, Konstantinápolyról és megannyi hasonlóról. Ezek a falak nemcsak kilométereken át húzódnak, hanem korokon, térségeken és kultúrákon keresztül is, egészen a jelenig. Napjainkban azonban keresőfények, elektromos áram és biztonsági kamerák egészítik ki őket.
Ez a fizikai megosztottság azonban szellemi megosztottságban is leképeződik, gondoljunk csak a kereszténység nagy egyházszakadására, az iszlám kettéválására szunnita és síita irányzatokra, vagy a közelebbi múltban a kommunizmus, a fasizmus és a demokrácia közötti küzdelemre.
Ezek azok az eszmék, amelyek irányt mutattak civilizációink számára, identitással ruháztak fel bennünket, és megmutatták, hová tartozunk.
Thomas L. Friedman 2005-ben megjelent könyvének címe – És mégis lapos a Föld – azt a meggyőződést tükrözi, hogy a globalizáció óhatatlanul közelebb hoz bennünket egymáshoz. A globalizáció valóban fellendítette a nemzetközi kereskedelmet: elég egy kattintás, és Sanghajban valaki dobozba teszi és elküldi nekünk, amit rendeltünk. De ez nem feltétlenül egyenlő az egyesüléssel. A globalizáció falak építésére is ösztönzött, különösen a 2008-as pénzügyi válság után, amikor a pénzbőség elapadt. További vélt fenyegetésekkel szembesülve – mint a terrorizmus, az erőszakos összecsapások, a menekültek és a bevándorlás, a növekvő szakadék gazdagok és szegények között – az emberek egyre szorosabban ragaszkodnak saját csoportjukhoz.
A megosztottság új kora, amelyben élünk, tükröződik a digitális világ fejleményeiben is, ezek pedig csak rontanak a helyzeten. Mark Zuckerberg, a Facebook társalapítója abban hitt, hogy a közösségi média egyesíti az emberiséget. Később beismerte, hogy tévedett. Bizonyos szempontból persze közelebb kerültünk egymáshoz, ugyanakkor a közösségi média olyan új virtuális törzseknek is felerősítette a hangját, és lehetővé tette a megszerveződésüket, amelyek közül némelyek csak fröcsögnek és megosztottságot szítanak a világhálón. Úgy tűnik, soha korábban nem létezett ennyi törzs, és soha korábban nem volt a törzsek között ennyi konfliktus. Ezek a jelenkor alapvető kérdései: hogy néznek ki a törzsek a modern világban? Vajon társadalmi osztályunk, rasszunk, vallásunk, nemzetiségünk szerint definiáljuk-e önmagunkat? És elképzelhető-e egyáltalán törzseink együttélése?
Mindez a „mi és ők” fogalmi rendszerében gyökerezik, és a fejünkben felhúzott falakról szól.
Előfordul, hogy ez a „másik” eltérő nyelven beszél, vagy más a bőrszíne, esetleg más vallást követ, vagy eltérő dolgokban hisz. Nemrég szembesültem ilyesmivel, amikor Londonban találkoztam harminc fiatal, vezető újságíróval, akik a világ minden tájáról érkeztek egy képzésre, amelyen oktatóként vettem részt. Szóba hoztam az iraki–iráni háborút, amelynek során mintegy egymillió ember veszítette életét, és talán kissé meggondolatlanul azt mondtam, hogy „muszlimok gyilkoltak muszlimokat”. Egy fiatal egyiptomi újságíró felpattant a székéből, és felkiáltott: nem tűri, hogy ilyet mondjak. Rámutattam a borzasztó háború statisztikáira, mire ő így válaszolt: „Valóban, de az irániak nem muszlimok.”
A teremben megfagyott a levegő, és a szívembe mart, amikor végre megértettem, mire gondol. Az irániak többsége síita, ezért megkérdeztem a fiatalembert: „Azt állítja tehát, hogy a síiták nem muszlimok?”
„Igen – felelte –, a síiták nem muszlimok.”
Az ilyen jellegű megosztottság nem az erőforrásokért folytatott versenyről szól, hanem arról, hogy azt hisszük, birtokában vagyunk az egyetlen lehetséges igazságnak, és emiatt az ellentétes nézeteket vallókat alsóbbrendűnek tekintjük. A felsőbbrendűség ilyen biztos tudata mellett gyorsan épülnek falak. Ha pedig az erőforrásokért történő verseny is bejön a képbe, a falak csak magasabbak lesznek. Úgy tűnik, most pont itt tartunk.
A világ sok szempontból jobb hely, mint a történelem során valaha volt. Az utóbbi néhány évtizedben több száz millió embernek sikerült felemelkednie a mélyszegénységből, a malária előfordulási aránya csökken, a gyermekbénulást csaknem felszámoltuk, és csökken a gyermekhalandóság is. Vajon szívesebben élnénk a 16. században, mint a 21.-ben? Hiába rendelkezett óriási hatalommal és vagyonnal, I. Erzsébet királynő nagyságrendekkel többet szenvedett súlyos fogfájástól, mint egy átlagember ma a nyugati világban. Elért vívmányaink közül mégis sokat kockáztatunk. A második világháború utáni, a berlini fal leomlásával záruló korszakot egy új időszak váltotta fel, amelyben a közép fokozódó nyomás alá kerül, miközben a szélsőségek szirénhangjai egyre erősödnek. Nem állítom, hogy visszafelé mennénk, de
ahhoz, hogy a nagyobb egység irányába haladhassunk, meg kell értenünk és tudomásul kell vennünk – sőt néha el is kell fogadnunk –, hogy milyen törésvonalak léteznek.
Könyvemben az egyszerűség kedvéért falnak nevezek mindenféle akadályt, kerítést, megosztottságot. Valamennyi fejezetben foglalkozom fizikai falakkal, amelyek többsége téglából és habarcsból vagy betonból és drótból áll. Ezek azonban a megosztottságnak okozatai, nem pedig okai. És a történeteknek csupán a kezdetét jelentik.
Lehetetlen lenne kitérni minden megosztott térségre. Ehelyett azokra koncentrálok, amelyek a legpontosabban illusztrálják az identitás problémáit napjaink globalizált világában: a migráció hatásait (Egyesült Államok, Európa, indiai szubkontinens), a nacionalizmust mint az összefogás vagy éppen a megosztottság mozgatóját (Kína, Egyesült Királyság, Afrika), valamint a vallás és a politika összemosódását (Izrael, Közel-Kelet).
Kína esetében egy erős nemzetállamot láthatunk, amelynek határain belül sok az olyan megosztottság – például regionális konfliktusok és életszínvonalbeli különbségek –, ami veszélyt jelent a nemzeti egységre, kockáztatja a gazdasági fejlődést és fenyegető a hatalomra nézve. A kínai kormánynak mindezek miatt kézben kell tartania az irányítást a nép felett. Az Egyesült Államok szintén megosztott, de más okok folytán: a Trump-korszakban drámai mértékben megromlottak a faji kapcsolatok a „szabadság földjén”, miközben a republikánusok és a demokraták között példátlan szakadék tátong, a politikai szembenállás minden korábbinál élesebb.
A Falak a globális politika aggasztóan gyarapodó jelenségét vizsgálja: látható és láthatatlan építményeinket, amik elválasztanak embereket, országokat, kultúrákat. Tim Marshall nyolc olyan térségbe kalauzol, ahol megismerhetjük az "ők" és "mi" gondolkodás aktuális problémáit.
Az Izrael és a palesztinok közötti ellentét jól ismert, de olyan sok további törésvonal húzódik mindkét populáción belül, hogy megoldást találni szinte lehetetlennek tűnik. A Közel-Keleten a vallási és etnikai megosztottság szül gyakran erőszakot, ami a legtöbb esetben a síita és a szunnita muszlimok közötti küzdelem lecsapódása. Valamennyi incidens több tényezőre vezethető vissza, de lényegükben mind a vallásról szólnak, különösen a Szaúd-Arábia és Irán közötti regionális versengés. Az indiai szubkontinens népcsoportjainak mozgásai – napjainkban és a közeljövőben is – rávilágítanak a vallási üldöztetés elől menekülők kilátástalan helyzetére, ahogy sok gazdasági és klímamenekült sorsára is.
Afrikában a gyarmati korszak által hátrahagyott országhatárokat nehéz összeegyeztetni a mindmáig erős törzsi identitásokkal. Európa-szerte az EU lényege kerül veszélybe azzal, hogy ismét falakat emelnek, bizonyítva, hogy a hidegháborús évek különbségeit nem sikerült teljesen meghaladni, és hogy az internacionalizmus korában sem tűnt el maradéktalanul a nacionalizmus. Ahogy pedig az Egyesült Királyság elhagyta az EU-t, a Brexit felszínre hozta a Nagy-Britannián belüli megosztottságot: a régóta meglévő regionális identitásokat, valamint a globalizáció korában kialakult, frissebb társadalmi és vallási feszültségeket.
A félelem és instabilitás korában az emberek továbbra is csoportokat képeznek, hogy megvédjék magukat a vélt fenyegetésektől. Ezek a fenyegetések azonban nem csak a határokon kívülről érkeznek – megjelenhetnek a határokon belül is, ahogyan azt Kínában pontosan tudják.
