A volt kém, Maggie Bird egy tragikusan félresikerült küldetés után éli békés nyugdíjas éveit. Egy nap azonban holttestet talál a kocsifelhajtóján: egykori ellenségei üzennek neki. A nő a CIA-nél dolgozó régi barátaihoz fordul, hogy segísenek kideríteni, ki és miért akar az életére törni. Tudja, hogy át kell gondolnia a fél világon átívelő karrierjének állomásait: a válaszok a múltban keresendők, csak így mentheti meg gondosan felépített új életét. Olvass bele Tess Gerritsen regényébe!
Tess Gerritsen: A kémek partja (részlet)
1. FEJEZET
DIANA
Párizs, tíz nappal korábban
Régen ő volt az aranycsajszi. Hogy megváltoztak a dolgok!, gondolta a tükörbe nézve. A haját, amelyet egykor művészien napsütötte, világos sávok csíkoztak, most inkább a döglött egér bundájára hasonlító barnának lehetett nevezni. Ez volt a legvisszafogottabb árnyalatú hajszín, amit a Monoprix szupermarket polcain talált, ahová vásárolni ment, miután az egyik szomszédja megemlítette, hogy egy férfi érdeklődött utána. Ez volt az első jele annak, hogy valami nincs rendben: valaki kérdezősködött róla. Bár erre kínálkozhatott teljesen ártatlan magyarázat is: lehetett egy hódoló, vagy valaki, aki csomagot hozott, de ő nem szerette volna, ha készületlenül éri a dolog, ezért átment a város másik végébe, a harmadik kerületi Monoprix-ba, egy olyan környékre, ahol senki sem ismerte, és ott hajfestéket és szemüveget vásárolt. Az ilyesmiket jobb lett volna eleve a keze ügyében tartania, de az évek alatt önelégült lett. Nemtörődöm.
Szemügyre vette barna haját, és úgy döntött, hogy az új hajszín nem elég. Ollót ragadott, és nekiesett, tönkretéve a L’Atelier Blanc fodrászszalon háromszáz eurós frizuráját. Minden egyes nyisszantással mintha újabb bemetszést ejtett volna új élete szövetén, az életen, melyet addig oly nagy műgonddal ápolt. Amint egy maréknyi frissen vágott haj a fürdőszoba padlójára hullott, folytatta a vagdosást, és a sajnálkozása hamarosan dühbe csapott át. Minden, amit megtervezett, minden, amit kockára tett, most már fikarcnyit sem ért; de ez a világ rendje. Nem számít, milyen okosnak hiszed magad, mindig akad nálad okosabb, és itt most ő hibázott:
nem számolt az eshetőséggel, hogy túljárhatnak az eszén.
Túl sok éven át ő volt a legokosabb ember a társaságban, aki mindig két lépéssel előrébb járt, és bárkit ki tudott cselezni a csapatból. A siker titka egyszerű volt: nem hagyta, hogy a szabályok az útjába álljanak, és ezt a megközelítést mások nem mindig értékelték. Igaz, időnként becsúsztak hibák. Igaz, néha szükségtelenül folyt vér. Eközben ellenségeket szerzett, és egyik-másik kollégája ma már megvetette, de az erőfeszítéseinek hála a feladatokat mindig elvégezték. Emiatt lett ő az aranycsajszi.
Mostanáig. Nyissz!
A tükörképét tanulmányozta, ezúttal hűvös, kritikus tekintettel. A tíz perc alatt, amíg levágta becses fürtjeit, átment a korábbi élete miatti gyász minden szakaszán. A tagadáson, a dühön, a depresszión. Most elérkezett az elfogadás stádiumához, és kész volt továbblépni, hogy lehántsa magáról a régi Diana burkát, és életet leheljen az új Dianába. Már nem az aranycsajsziba, hanem valakibe, akit a tapasztalat fent edzett acéllá. Ezt is túl fogja élni.
A lehullott hajat besöpörte egy szemeteszsákba, aztán beledobta az üres hajfestékes dobozt is. Nem volt ideje sterilizálni a helyet, így rengeteg nyomot hagy maga után, de ezen nem lehetett segíteni. Csak remélhette, hogy a párizsi rendőrség a tipikus szexista ösztöneire hagyatkozva azt feltételezi, hogy a nőt, aki ebben a lakásban élt, a nőt, aki most eltűnt, elrabolták. Hogy áldozat, nem pedig tettes.
Feltette a szemüveget, és frissen nyírt haját összeborzolta, hogy jó kócos legyen. Ez csupán könnyed álca volt, de ahhoz elégnek kellett lennie, hogy megtévessze a szomszédokat, akikkel kifelé menet találkozhat. Bekötötte a szemeteszsákot, és kivitte a fürdőszobából, át a hálóba, ahol elővette az utazótáskáját. Kár, hogy le kell mondania a gyönyörű cipőiről és ruháiról, de kevés cuccal kellett utaznia, és ha hátrahagy egy szekrénynyi márkás divatholmit, attól az eltűnése még kevésbé tűnik önkéntesnek. Ugyanígy hátrahagyja a szépen gyarapodó bankszámláinak köszönhetően az évek során összegyűjtött műkincseket is: az antik kínai vázákat, a Chagall-festményt, a kétezer éves római mellszobrot. Mindegyik hiányozni fog, de áldozatokat kellett hoznia, ha túl akarta élni.
Kezében az utazótáskájával és a szemeteszsákban a levágott hajával átment a hálószobából a nappaliba. Ott ismét sajnálkozva sóhajtott fel. Ronda vérfoltok mocskolták be a bőrkanapéját, és rajzoltak ívet a falon ott, ahol a Chagall-kép lógott, mintha az magának a festménynek az absztrakt meghosszabbítása volna. A Chagall alatt hevert a vér forrása. A férfi volt az első támadó, aki belépett az ajtaján, így ő lett az első, akit elintézett. Tipikus férfias egyed volt, akinél az edzőteremben töltött órák a domborodó bicepszében, nem pedig az eszében térültek meg. Nem számított rá, hogy így ér véget neki ez a nap, és meglepett arckifejezéssel halt meg; nyilván nem várta, hogy egy nő fogja elintézni.
Biztosan nem informálódott kellőképpen a célpontjáról.
A nő suttogást hallott a háta mögött, és megfordult, hogy a másik férfira nézzen. Az a drága perzsaszőnyeg szélén feküdt, a vére beszivárgott az indák és tulipánok bonyolult mintázatába. Meglepetésére a férfi még élt.
Odament hozzá, és a cipőjével megbökte a vállát.
A férfi szeme felpattant. Felbámult rá, és a fegyvere után tapogatózott, de a nő már korábban olyan messzire rúgta, ahol nem érhette el, és csak annyit tudott tenni, hogy a kezével csapkodott a padlón, mint a saját vérében vergődő, döglődő hal.
– Qui t’a envoyé? – kérdezte a nő.
A férfi keze erre még vadabbul csapkodott. A golyó, amit a nő a nyakába lőtt, bizonyára megsértette a gerincét, és ettől a mozdulatai görcsösek lettek, a karja robotszerűen rángatózott. Talán nem értett franciául. A nő megismételte a kérdését, ezúttal oroszul: Ki küldött téged?
Nem látta, hogy a férfi szemében felcsillant volna az értelem szikrája. Vagy túl gyorsan távozott belőle az élet, és az agya nem működött, vagy nem értette a szavait; mindkettő aggasztó lehetőség.
Az oroszokkal még elboldogulna, de ha valaki más küldte ezeket az embereket, az gondot jelentene.
– Ki akar megöletni engem? – kérdezte, ezúttal angolul. – Mondd meg, és életben hagylak!
A férfi karja már nem rángatózott. Még mindig hallgatott, de a nő látta a szemén, hogy megértette. Megértette a kérdést. Azt is megértette, hogy igazából mindegy, elmondja-e az igazságot, vagy sem; így is, úgy is halott.
Férfihangokat hallott a lakása előtti folyosóról. Vajon másokat is küldtek erősítésnek? Túl sokáig késlekedett, és már nem maradt ideje kihallgatni ezt itt. Célra emelte hangtompítós fegyverét, és két golyót eresztett a férfi fejébe. Jóccakát!
Mindössze másodpercekbe telt, míg kimászott az ablakon a tűzlépcsőre. A lakására vetett utolsó pillantása keserédes volt. Itt egy darab boldogságot lelt, és élvezte munkája jól megérdemelt gyümölcsét. Mostanra a hely mészárszékké változott; két névtelen férfi vére mocskolta be a falait.
A tűzlépcsőről leugrott a sikátorba. Este tizenegykor Párizs utcáin még mindig nagy volt a nyüzsgés, így könnyedén elvegyült a forgalmas sugárúton sétálgató gyalogosok között. A távolból rendőrségi szirénát hallott, de nem gyorsított a léptein. Még korai lett volna; a szirénának semmi köze hozzá.
Öt utcával odébb bedobta a szemeteszsákot egy éttermi kukába, és ment tovább, a vállán átvetett utazótáskával. Benne volt mindaz, amire jelen pillanatban szüksége lesz, és maradtak egyéb erőforrásai is. Ami több mint elég az újrakezdéshez.
De előbb ki kell derítenie, ki akarja a halálát. Sajnos ez egy feleletválasztós kérdés. Eddig azt feltételezte, hogy az oroszok, de most már nem volt benne biztos. Ha több frakciót is felbosszantasz, a végén több ellenséged is lesz, és mindegyikük elég tehetséges ahhoz, hogy elszabadítsák a káoszt. A kérdés csak az, hogyan tudódott ki a neve. És tizenhat év elteltével miért akarják elkapni?
Ha tudják a nevét, akkor a többiekről is tudniuk kellett. Úgy tűnt, a múlt mindnyájukat utolérte.
Ennyit a kényelmes nyugdíjas évekről. Ideje visszamenni dolgozni.
2. FEJEZET
MAGGIE
Purity, Maine, napjainkban
Valami meghalt itt.
A mezőn állok, és a hóban látható mészárlás nyomait bámulom. A gyilkos a friss porhóban vonszolta az áldozatot, és noha továbbra is havazik – a hópelyhek puhán hullanak alá –, a hó még nem fedte be a gyilkos nyomait, sem az erdő felé vonszolt holttest vájta barázdákat. Vérfoltokat látok, szétszórt tollakat és a szélben remegő fekete pihecsomókat. Ez maradt meg az egyik kedvenc araucana tyúkomból, amelyet nagyra becsültem, mivel megbízhatóan termelte a szép kék tojásokat. És bár a halál csupán egy tűhegynyi pont az élet nagy körforgásában, és már sokszor láttam, ez a veszteség mégis súlyos csapás. Nagyot sóhajtok: leheletem gomolyog a hidegben.
Benézek a csirkehálón át a megmaradt állományra, ami mostanra három tucat tyúkra csökkent, alig kétharmadára az eredeti ötven csibének, amelyet tavaly tavasszal neveltem. Mindössze két óra telt el azóta, hogy kinyitottam a ketrec ajtaját, és kiengedtem őket nappalra, és ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy a ragadozó lecsapjon. Egy kakasom van még, az egyetlen, ami túlélte a többszöri sastámadást és a mosómedvék pusztítását, és most a ketrecben sétálgat, minden farktolla érintetlen, és úgy tűnik, nem zavarja, hogy újabb tagját veszítette el a háremének. Micsoda haszontalan kakas!
Sok az közülük.
Ekkor villanásnyi mozgásra leszek figyelmes, és a csirkehálón túl emelkedő erdő felé nézek. Többnyire tölgy- és juharfák állnak ott, meg néhány szánalmas lucfenyő, mely a hatalmas szomszédok árnyékában tengődik. A bokrok között szinte alig látszik az engem figyelő szempár. Egy pillanatig csak bámuljuk a másikat, mint két ellenség, akik szemben állnak a havas csatatéren.
Lassan eltávolodom a mobil tyúkólamtól. Nem teszek hirtelen mozdulatot, nem adok ki egyetlen hangot sem.
Az ellenség le nem veszi rólam a szemét.
A fagyott fű ropog a bakancsom alatt, ahogy lassan Kubota RTV transzporterem felé tartok. Halkan kinyitom az ajtót, és benyúlok az ülések mögé rejtett puskámért. Mindig töltve van, így nem kell időt vesztegetnem arra, hogy felmarkoljam a lőszert, és betöltsem. A csövet a fák felé fordítom, és célzok.
Eldördül a lövés, hangos, mint a mennydörgés. Megriadt varjak rebbennek fel a fákról, és eszeveszett csapkodással szárnyalnak az ég felé, kotkodáló tyúkjaim pedig pánikszerűen menekülnek az ól biztonságába. Leeresztem a puskát, és hunyorogva nézem a fákat, fürkészem a bokrokat.
Semmi sem moccan.
A transzporteremmel áthajtok a mezőn az erdő széléig, és ott kiszállok. Az aljnövényzet sűrű bozótos, és a hó avart és kiszáradt gallyak rétegét rejti. Minden lépésem robbanásszerűen csattan. Még nem láttam vért, de biztos vagyok benne, hogy találok majd, mert az ember mindig tudja – valahogy a csontjaiban érzi –, ha a golyó célba ér. Végre meglátom a bizonyítékát, hogy jól céloztam: a vérfoltos leveleket. Araucana tyúkom szétcincált tetemét ott hagyom, ahol a gyilkosa elejtette.
Beljebb gázolok a bokrok között, félrelökve a nadrágomba kapaszkodó és az arcomba karmoló ágakat. Tudom, hogy itt van valahol, és ha nem pusztult is el, súlyosan megsebesült. Sikerült messzebbre jutnia, mint vártam, de tovább törtetek előre, a számból gomolygó pára spirál alakban kanyarog. Valaha képes lettem volna átsprintelni ezen az erdőn még tömött hátizsákkal is, de már nem az a nő vagyok, aki valaha voltam. Az ízületeimet megviselte az igénybevétel és az idő múlása, és egy ejtőernyős ugrás utáni kemény landolás miatt sebészeti kapcsok rögzítik a bokámat, ami fáj, ha a hőmérséklet csökken, vagy a barométer higanyszála esik. A bokám most is sajog. Az öregedés kegyetlen folyamat. Miatta lett merev a térdem, lakkozza ezüstre egykor fekete hajamat, és mélyülnek el az arcomon a barázdák. De a látásom még mindig éles, és nem vesztettem el azt a képességemet, hogy olvassak a tájban, és értelmezzem a hóban hagyott nyomokat. Leguggolok egy mancsnyom fölé, és megpillantom a vérfoltokat a leveleken.
Az állat szenved. Ez az én hibám.
Ismét talpra kecmergek.
A térdem és a csípőm tiltakozik, ellentétben azokkal az időkkel, amikor még ki tudtam ugrani bármilyen szűk sportkocsiból, hogy aztán sprinteljek.
Áttrappolok egy szederbokros részen, majd a tisztásra érek, és ott végre megtalálom a hóban mozdulatlanul fekvő nemezisemet. Nőstény. Egészségesnek és jól tápláltnak látszik, sűrű bundája vörösen csillog. A szája nyitva, kilátszanak borotvaéles fogai, melyek elég erősek ahhoz, hogy átharapják egy tyúk torkát, és kitörjék a nyakát. A lövedékem egyenesen a marján találta, és meglep, hogy idáig jutott, mielőtt összeesett. A csizmámmal megbökdösöm a testét, csak hogy megbizonyosodjak róla, döglött. Bár ez a bizonyos gond megoldódott, a róka életének kioltása nem tölt el elégedettséggel. Amikor kifújom a levegőt, sóhajomba megbánás vegyül.
Hatvanévesen már a kelleténél többet halmoztam fel belőle.
A prém túl értékes ahhoz, hogy itt hagyjam az erdőben, ezért a farkánál fogva megragadom a rókát. Jól belakott a tyúkjaimból, ezért olyan nehéz, hogy félig-meddig a talajon vonszolom: teste árkot váj az avarban és a havon. Felemelem és begördítem a Kubota kis platójára, ahol a tetem szomorkás puffanással landol. Én ugyan semmi hasznát nem veszem a bundának, de ismerek valakit, aki örülni fog neki.
Beszállok a Kubotába, és áthajtok a mezőn a szomszédom házához.
