Biztos sokaknak ismerős a Seuso-kincs neve, de talán kevesen tudják, hogy egy fontos római személyről kapta nevét, sőt azt a mai Fejér megye területén találták meg az 1970-es években. A kincsnek óriási történeti értéke van, arról nem is beszélve, hogy sokat elárul a korszak művészetéről és műveltségéről. A Nyugaton kelt a Nap története pontosan ezen a szálon indul el, és bemutatja a korszakot, annak háborúival, vitáival, intrikáival, amibe egy ilyen páratlan kincs egykori tulajdonosa beleszülethetett.
Nagy Mihály archeológus, korábban a Magyar Nemzeti Múzeum főmunkatársa évtizedekig a Seuso-kincs hazai és nemzetközi szinten is elismert szakértője volt. Ebben a regényben a történelemkönyvek szövegénél élményszerűbben és részletesebben mutatja be a 4. század római világát.
Nagy Mihály: Nyugaton kelt a Nap (részlet)
Július elején már izgatottan számolták a napokat, hogy mennyi van hátra a császár megérkezéséig. Theodora remélte, hogy az ünnepségek során láthatja majd az özvegy császárnét, az idős Theodorát. Annyit hallott róla, hogy jóval túl van már az ötvenen. Milyen az arca, milyen a frizurája, milyen ruhát hord, milyen a tartása, termete? El sem tudta képzelni hogyan nézhet ki a névrokona. Paulina és Chariclea mutatott képeket, szobrokat és érmeket, de azok mindig megszépítik a valóságot. Nemes vonású, komoly hölgyet látott, biztosan ilyen a valóságban is,
de ő a hús-vér, élő, mozgó, beszélő emberre lett volna kíváncsi.
Kérdezte Saturninát is.
– Visszavonultan él a Sessoriumban. Húsz éve halott férjét gyászolja. Szinte sohasem mutatkozik a nyilvánosság előtt… Gyermekei már felnőttek… Az uralkodás sok gonddal jár…
Saturnina húzódozott, nem akart mesélni.
– Nagy ünnepeken látjuk őket, ritkán mutatkoznak. Sok az elfoglaltságuk. Theodora császárné hat gyermeket nevelt fel, három fiút, három lányt. Fiai férfikorban vannak, legidősebb lánya, Constantia maga is császárné lett, Licinius felesége.
– Milyen boldogság lehet ilyen népes családban látni felcseperedni a gyermekeket! Ők mutatnak példát mindannyiunknak – lelkesedett Paulina.
– Segítenek a férjüknek? – tudakolta
– Az asszonyok nem lesznek hadvezérek vagy hivatalnokok.
A közügyek intézése férfidolog. De férjük mellett állva, gondjaikat enyhítik. Fausta császárnő maga is fenség, olyan rangja van, mint a férjének. Ő öt gyermek Konstantin császárunk édesanyja, Ilona is császárnő, ő vigyáz mindannyiunkra.
Paulina, Theodora és Chariclea alig várták, hogy ott lehessenek a császár bevonulásánál. Napokkal előtte próbálgatták a ruhákat, a szépen hímzett, illatos, integető kendőket kibontották, összehajtogatták többször is,
gyakorolták a mozdulatokat, ahogyan üdvözölni fogják a császári családot, meg hogy mit fognak üdvözlésként a fenségnek kiáltani.
Találgatták, kiket fognak látni.
Tizenhetedikén, vasárnap lett volna a bevonulás, de szombat este jött a hír, hogy elhalasztják, később lesz.
Nyomott, meleg, szürke, napfénytelen idő volt, császári adventre nem alkalmas. Az emberek izzadtak, és a lányok csalódva látták, hogy a ruhák színei sem mutatnak jól.
*
Konstantin egynapi járóföldre volt Rómától, és folyton nyugtalanságot, ingerültséget érzett magában. Nem volt kedve ide jönni, de végül is meggyőzte magát. Két hónap, ennyit ki lehet bírni, az ünnepségek sora és a sok munka majd leköti figyelmét. Talán az időjárás tette, vagy az állandó feszültség.
Olyan sokszor látta már a halált maga körül váratlanul lecsapni. Sosem lehet tudni, mikor következik ő.
Az ember sorsa forgandó, a szerencse nem áll mindig mellette. Elintézetlen dolgai vannak, sok mindent kellene még megtenni, de az idő ellenáll, az emberek sem hajtják végre a parancsait olyan gyorsan, ahogyan szeretné.
A Rómába történő ünnepélyes bevonulást úgy időzítették, hogy a július idusa utáni napon, szombaton érkezzenek Vöröskőhöz, ahol akkor táborozott, amikor győzelmet aratott Maxentiuson. Nem árt ezzel is emlékeztetni Róma népét, hogy ki érkezik a Városba. A szenátus négyhomlokzatú diadalívet emeltetett oda, ahol régen Konstantin vezéri sátra állt. A bevonulás vasárnap lesz, az a nap, mely illik a Naphoz, és ez is emlékeztető lesz arra, hogy a vasárnapi szabadnapot kinek köszönheti az emberiség. A császár szokás szerint korán kelt, megszemlélte kíséretét. Amikor a napkelte ideje elérkezett, a Nap csak halvány foltként látszott a szürkeségben, mely nem akart szétoszlani. Várt, még nem adott parancsot az indulásra. Az idő telt, egyre melegebb lett, de maradt a szürke, párás idő. A levegő nyomta az ember dobhártyáját.
– Ilyen időben nem fogunk bevonulni. Várunk holnapig – adta ki bosszúsan a parancsot.
Nem akar nevetségessé válni. Vasárnapi napon, a Legyőzhetetlen Nap érkezésekor nem lehet rossz idő, ez kedvezőtlen égi jel lenne. Ilyenkor tiszta, kék égen, ragyogó Napnak kell sütnie. Róma népe azt mondaná, hogy apja is, védnöke is elpártolt tőle. A Nap, a Nap napján nem vonulhat be saját fővárosába, mert nem süt a nap. Az idő ugyanolyan maradt hétfőn is, de legalább nem volt vasárnap. Rómába muszáj bevonulni, nem lehet tovább várni. Mint előrelátó hadvezér, magához rendelte a jósokat. Nem sok jóval kecsegtették.
Titanus, az ezeréves hagyományok ismerője állt eléje.
– Július tizennyolcadika, hétfő, kettős emléknap.
Észak felé fordult, és kezével előre mutatott.
– Fenség! Fordulj meg, és vesd tekinteted arra, ahonnan jöttünk! Innen néhány mérföldre, nyolcszázhárom éve, római atyáink szégyenteljes vereséget. A gallok a Városba vonultak, és kifosztották!
A jós újra maga elé intett, csak közelebbre.
– Egy mérföldre sincs innen a hely, ahol hétszáztizenhat éve, a Várost védő Fabiusokat az etruszkok lemészárolták. Végigvonultak Rómán! Egészen a Régi Reményig! A két tragédia figyelmeztet a nap különösen gyászos voltára. Őseink akarata szerint, e napon sem a magán-, sem a közéletben, nem szabad belefogni semmi olyanba, ami nem halaszthatatlan.
– Meddig várjunk? Még egy napot, még egy hetet? – válaszolt a császár felindul- –
Itália történelme hosszú, mindenütt esett valami rossz! Régi dolgok, babonaság! Én előre nézek, nem hátra!
Tizennégy éve a mi győzelmünk is ezen az úton született!
–A mai nap baljós gyászát vigyük ajándékként Rómába? – kiáltott az ősz madárjós.
– A trombiták fújjanak indulót! – adta ki Konstantin, oda se figyelve, a parancsot. Őt nem a régi, hanem az Új Róma várja! Alexandria, Antiókhia és Ankara után Róma is tiltott város lesz számára? Az ősi istenek bosszúja ez, mert új Rómát akar? Az időjárást irányító Jupiter főistené?
Ő a városát nem a régi isteneknek szánja! Hamar túl akart lenni a mai napon. Minden nagyobb városban, ahol megállt, eljátszották ezt a szertartást. Hosszú útról hazatér a családapa, hozzátartozói örömmel fogadják, és kíváncsian várják, hogy mit hozott.
Közben tudja, hogy a szenátorok kétszínűek. Mindig is úgy tekintettek rá, mint betolakodóra.
A tízéves jubileumra diadalívet építettek a tiszteletére a fórum szélén, a Flaviusok amfiteátruma mellett, a szökőkút elé. Az is képmutatás volt, mert eredetileg sógorának Maxentiusnak szánták, de mivel legyőzte, ezért átalakították. Arra legalább ügyeltek, hogy
a diadalív középső nyílásán áthaladók pillantása a Legyőzhetetlen Nap kolosszális méretű szobrára essen, így amikor ő átvonult alatta, saját, hatalmas méretű szobrát látta,
melynek feje körül, az aranyozott sugárkorona felületén, csillogott a napfény. A szobor fejét is kicserélték, hogy az rá hasonlítson.
A mostani fogadására kimentek eléje a szenátorok, felesége és fia, a pápa, de nem volt ott az anyja. Formális üdvözlések sora, aztán vonulás a városon át, az emberek integettek, ő nyugalmat és derűt magára erőltetve visszaintegetett.
*
A hétfői bevonulásra Paulina és Theodora végre szépen felöltözhettek, és a szenátoroknak kijelölt emelvényen várakoztak. Az idő maradt olyan, mint volt. A hangokat úgy lehetett hallani, mintha az ember fülébe víz ment volna, melyet nem tud kirázni belőle. A menet végigvonult az utcákon, de túl gyorsan. A császárt és második fiát látták, de a többi családtagot nem. Integettek és ők visszaintegettek. A nép kiáltozta az üdvözléseket, mégis valahogy olyan kedvetlenre sikerült az egész advent.
A császár nem ment fel a Capitoliumra se, pedig ott az uralkodónak áldozatot kell bemutatnia a rómaiak ősi, legfőbb istenének, Jupiternek.
Az időt okolták, és remélték, hogy másnap jobbra fordul. A rendezvények egészen szeptember közepéig fognak tartani, lesz még alkalom örülni és bepótolni az ünneplést.
Fotó: Kalligram / Facebook
