„Féltem vagy örültem, mikor életben maradtam? Nem tudom” – Sztehlo Gábor megmenekülésének története

„Féltem vagy örültem, mikor életben maradtam? Nem tudom” – Sztehlo Gábor megmenekülésének története

Sztehlo Gábor evangélikus lelkész 2000 zsidó származású embert, köztük 1600 gyermeket mentett meg a vészkorszak alatt, majd több száz gyereknek adott otthont az általa alapított Pax gyermekotthonban, ahol az egymást váltó diktatúrák árnyékában létrejött és 1950-ig működött a magyar történelem talán egyik legnagyobb pedagógiai bravúrja, a Gaudiopolis gyermekköztársaság. Nevét ma már utcák, intézmények, rakpart is őrzi, szobra a Deák téren található. Naplóját nemrég adta ki a Magvető. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2022. június 30. |

Sztehlo Gábor
Háromszázhatvanöt nap
Magvető, 2022, 578 oldal
-

Amint arra a könyvről szóló recenziónkban rávilágítottunk: Sztehlo naplóját a '80-as években kiadták már, ez a korábbi verzió azonban sok részletet kihagyott a lelkész visszaemlékezéséből. Az alább közölt jelenet sem szerepel benne teljes terjedelmében, melyben Sztehlo társaival együtt az oroszok fogságába kerül. A Magvető Tények és tanúk sorozatában a naplót most teljes egészében, a korábban kihagyott részekkel együtt elolvashatod.

Sztehlo Gábor: Háromszázhatvanöt nap. Emlékek a magyarországi zsidómentésről 1944-ben (részlet)

Már ebédelni akartunk éppen, mikor egy fiatal tiszt jön a pincébe, és embereket keres egy kicsi munkára. Majd mindegyik férfit kiválogatja, talán csak az egy öreg házmestert hagyta hátra. Az idősebb fiúk közül is vagy négyet-ötöt kiválogatott. A kertünkön keresztül a mögöttünk lévő háznak a kertjébe vezetnek, ahol a ház árnyékában egy kis kétkerekű ágyú áll. Kramer mellettem megszólal: 

ebből kaptuk tegnap este a lövést.

Bizony nemigen kutattuk, hogy ez volt-e az az ágyú, mikor az orosz tiszt kézzel-lábbal magyarázni kezdte, hogy fogjuk meg az ágyút, és vigyük át a mi kertünkbe. Nosza, nekiveselkedtünk, és a mély havon keresztül tolni kezdtük a kis ágyút. Elég könnyen ment, csak éppen a beszakadt vaskerítésen keresztül volt egy kis problémánk vele. Mikor átértünk, el akartuk hagyni az ágyút. Az orosz tiszt csak kiabál és mutogat nekünk, hogy tovább, tovább, és a mellettünk menő kis utcára mutat. No rendben van, toljuk tovább. Még semmi baj, hiszen a villánk fedezékében vagyunk. Amikor kiérünk az utcára, az orosz csak magyarázza hátulról, hogy tovább, tovább, és mutogat a szemben lévő villára. Ennek már fele se tréfa, hiszen itt át kell tolnunk az utcán, akkor pedig a németek gépfegyvertüzébe kerülünk! A villa védett árnyékában ott áll egypár orosz, amint láttam, szintén tisztek, és csak integetnek nekünk, hogy gyerünk át az utcán az ágyúval. Vagy hatan fogjuk az ágyút, amit elég könnyű volt tolni, és hirtelen átfutunk vele az utcán.

A németek azonnal erős gépfegyvertüzet irányítanak ránk, de mi már a villa fedezetében voltunk.

De ez még mindig nem volt elég. A villa fedezetében álló oroszok most már géppisztollyal integetnek nekünk, hogy toljuk ki az ágyút a villa fedezetéből tovább a szabad térségre a kertben álló fenyők alá! Toljuk ki a gépfegyvertűzbe? Értetlenül nézünk a tisztre, és nem akarjuk sem megérteni, sem végrehajtani a követelést. Végül is ránk fogja a géppisztolyát, hogy most aztán „davaj”. Emlékszem, Szentmiklósival egymás mellett voltunk, és félig kúszva, félig mászva az ágyú jobb oldalán toljuk, a másik oldalon már nem tudom, ki volt. Alig volt vagy nyolc-kilenc méter az egész. De egyszerre csak Szentmiklósi felordít: eltaláltak. Közben ugyanis erősen lőttek a németek. Két orosz katona is közénk ugrik erre, mikor látják, hogy Szentmiklósi elesett és a többiek mind szétrebbentek, és a kis ágyú páncélfedezete mögött mindjárt beállítják az ágyút.

Amennyire tudom, megpróbálom Szentmiklósit kihúzni a gépfegyvertűzből.

Valaki még mellém kúszik, és segít. Végül is sikerült őt a villa fedezetébe húznunk, ahol az oroszok mindjárt az egyik leakasztott villaajtóra fektették, és magyarázták nekünk, hogy vigyük el a sebesültet. Az előzőleg dühösen hadonászó tiszt egy kicsit meghökkenve és bizonyos bűnbánattal néz szegény Szentmiklósira. Megpróbáljuk négyen emelni az ajtót, de bizony nem valami könnyű. Tízméterenként felváltva egymást végül is mégiscsak be tudjuk cipelni őt ajtósul a pincénkbe. Itt aztán feleségem vette őt azonnal kezelés alá. Csúnya bokalövést kapott. Szörnyű fájdalmai lehettek már akkor. Feleségem jól értett a sebek kezeléséhez, és azonnal leszedte a cipőt, és elsősegély formában bekötötte a sebet. Sajnos többet ő sem tudott tenni. Nekünk sem erőnk, sem kedvünk már nem volt kimenni a tűzbe, és átvinni a sebesültet a Baár–Madas kórházunkba, hogy Ferenc Pál segítsen rajta. Amennyi fájdalomcsillapítót tudtunk adni, annyit bevett. De ott volt majd egész estig szegény közöttünk.

Mi, akik kinn voltunk segíteni az ágyút tolni, az átélt élménytől és szokatlan erős testi munkától teljesen kimerülve ültünk a fekvőhelyeinken. Nekem egészen megdöbbentő volt az egész eset, és soha nem gondoltam volna, hogy így részt veszünk mi is a háborúban.

Közben két idősebb fiúnk, akikkel kimentünk, nem jöttek vissza. Vajon azok hova lettek? Csak nem érte őket is valami, és megsebesülve kinn feküsznek valahol? Másnap vagy harmadnap tudtam meg, hogy nem. Sőt ügyesen megszöktek, és kerülő utakon átjutottak az első vonalon, és harmadnap beállítottak hozzánk. Mi már azt reméltük, hogy ezzel az ágyútolással befejeztük hadi tevékenységünket. Sajnos csalódtunk. Az este folytatódott.

Mielőtt egész besötétedett volna (ez 29-én este volt), minden férfit felparancsoltak a földszintre, sorba állítottak, és kezdtek kiválogatni. A legfiatalabbak közül egypárat visszaküldtek, de vagy 15-18-at közülünk kettesével sorba állítottak. Már egészen sötét este lett. A csöndes, csillagoktól megvilágított sötét estébe vezettek ki bennünket a Lorántffy utcára, és azon keresztül ki a Fillér utcára. Semmi nem mozdult. Minden csöndes volt körülöttünk. Egy-egy lövés hangzott el csupán. De sem ágyú-, sem katyusadörrenés vagy zúgás nem hallatszott. Gyönyörű csöndes, hideg téli este volt. Az utcasarkon szembe[n] álltunk egypár percig az Erney-villával, ahol a delegáció volt. A delegáció udvarában állt egy nagy német ágyú. A kísérőink és az ágyú mellett álló őrök csak suttogva beszéltek, és nekünk is megtiltották, hogy beszéljünk.

Az embermentő Sztehlo Gábor naplója kemény lecke, de a lelkész szavainak visszaszerzéséről is szól
Az embermentő Sztehlo Gábor naplója kemény lecke, de a lelkész szavainak visszaszerzéséről is szól

Sztehlo Gábor, az embermentő lelkész sokak számára hős, példakép, igaz ember, jó pásztor. Sőt, a róla szóló visszaemlékezésekben az is előkerül, hogy ha lennének szentek az evangélikus egyházban, akkor ő egészen biztosan az lenne. 2000 zsidó származású embert, köztük 1600 gyermeket mentett meg a vészkorszak alatt, majd több száz gyereknek adott otthont az általa alapított Pax gyermekotthonban, ahol az egymást váltó diktatúrák árnyékában létrejött és 1950-ig működött a magyar történelem talán egyik legnagyobb pedagógiai bravúrja, a Gaudiopolis gyermekköztársaság. Nevét ma már utcák, intézmények, rakpart is őrzi, szobra a Deák téren található. Emlékirata érthető módon az őt övező tisztelet és emlékezés alapműve, ezért is nagyon fontos, hogy a Magvető kiadó gondozásában most (újra) megjelent. A Háromszázhatvanöt nap a hét könyve.

Tovább olvasok

Szembe[n] velünk az egyik házban még németek voltak. A mi kis csapatunknak aztán kézzel magyarázva megparancsolták, hogy toljuk ki az ágyút az utcára, és aztán toljuk fel a hegynek. Ez már nem olyan kicsi gépágyú volt, hanem legalább egy 15 cm-es löveg. Hatalmas vaskerekei és meglehetős hosszú csöve volt. Kovai nem volt velünk. Így bizony tolmács nélkül kellett megértetnünk velük, hogy ezt nem tudjuk. Én magam annyira kivoltam és annyira le voltam gyengülve, azután a szokatlan lelki megrázkódtatás is, ami délben ért Szentmiklósi megsebesülésével, amikor közvetlenül láttam és átéltem a háborút, hogy bizony nem voltam képes erőt kifejteni. De azt hiszem, a többiek is így voltak. Az oroszok csak nem tágítottak, és magyarázták, hogy az semmi, gyerünk, gyerünk: davaj, davaj. Végül is aztán az erősebbje nekifohászkodott, és megfogták az ágyú lafettáját. A hó csikorgott az ágyú vastalpai alatt, maga az ágyú pedig zörgött és nyikorgott, az emberek pedig lihegtek és egymást bátorították. De az oroszok meg csak pisszegtek, hogy legyünk csöndben, és mutogattak fel a szemben lévő házra. Gondoltam én, és oda is morogtam Kramernak, akivel együtt toltuk hátulról, hát ha annyira félnek a németektől, akkor miért kell ezt az ágyút elvontatni most, úgysem tudják a németek már használni. Persze mi nem értettük meg ezt akkor. Nem mintha ma érteném, mert ma sem tudom, miért kellett ezt csinálni.

Azt hiszem, a harcokban és háborúk idején sok olyant csinál az ember, vagy csináltat az ember, éppen csak azért, hogy csináljon valamit és el legyen foglalva, hogy lássák, hogy dolgozik, vagy hogy magát elfoglalja, hogy ne kelljen gondolnia magára a harcra, a háborúra és annak véres dolgaira.

Azt hiszem, a félelem hajtja az embert sok haszontalan cselekvésre. De ki gondolt közülünk holtfáradtan valami érthetetlennek a magyarázatára is akkor. Fogunkat összeszorítva, hátunkat az ágyú páncéljának vetve toltuk a nehéz ágyút. Bizony ekkor tudtam meg, milyen meredek is ez a Fillér utca! Végre felértünk a tetőre. Ott aztán az oroszok lecövekelték az ágyút, és bennünket megint kettesével sorba állították. Egy őr elöl, egy hátul, és megindítottak csöndben a dombon lefelé, de nem haza, hanem a hátsó vonalak felé. Hova visznek?

Még egypár embert csaptak hozzánk a szomszédos villákból is, és azokkal együtt vittek csöndben a völgy felé. Kerteken, utcákon, melyeket nem ismertünk, vezettek. Hó és szép csöndes, hideg téli éjszaka. Szép lett volna ez a csöndes séta, ha nem szorongatott volna a bizonytalanság és az a tudat, hogy az asszonyok és a gyermekek egyedül maradtak a pincében. Velük mi lesz? Valahol a Guyon Richárd utca környékén lehettünk már, amikor egy régi, elég kopott villa elé vezettek bennünket. A villának már nem volt rendes, elkerített [!] kerítése, szinte egyedül állott egy erősen fás terület mellett, előtte pedig nyitott térség a domb felé. Valami frontszakasz-parancsnokság lehetett az épületben, mert igen sok orosz katona mozgott a villa körül, és több ilyen magunkfajta, sorba állított csoport álldogált a szabad térségen. Úgy látszik, az összeszedett civil foglyoknak az első átvizsgáló állomása lehetett ez. Vagy egy órát állhattunk ott kinn a téli hidegben. Közbe-közbe 5-10 embert vittek be a házba és hoztak megint ki, és állították megint sorba őket. Ezek mondták, hogy odabent kikérdezték őket, voltak-e katonák, és mit kerestek a frontvonalban. Tehát kihallgatás. Közben volt időnk körülnézegetni az éjszakában. Szép volt. Néha-néha lőttek fel egy-egy világítórakétát. Egyszerre repülőgépzúgást hallottunk. 

Nem is olyan nagyon magasan a világítórakéta fényénél megpillantottuk a hárommotoros Junkers szállítógépet. Azonnal felvillantak a fényszórók, és kereszttűz alá vették a gépet, majd megszólaltak a gépágyúk is.

Egész fénycsíkok húztak át az égen a kivilágított repülő felé. Kétszer is kibújt a gép a fénykévékből, de harmadszor is megtalálták. Végül azonban mégis sikerült elszaladnia, és már nagyon távolról hallottuk csak a zúgást. Nem tudták lelőni. Lassan reánk került a sor már. Vagy öt társammal együtt vittek be a villába. Egy kevés várakozás után egy olyan szobába kerültem egyedül, ahol több asztal volt, mely körül vagy mögötte orosz katonák ültek. Engem egy olyan asztalhoz vezettek, mely mögött egy civil ült. Nem nagyon barátságosan nézett rám, és igen tört magyarsággal kérdezte a nevemet. Sajnáltam később, hogy nem mondtam meg foglalkozásomat is, de ez úgysem érdekelte őt. Valószínűleg tudta, hogy melyik házban fogtak el. Hogy mit kérdezett még, arra már nem emlékszem. Persze megmotozott, és a nadrágszíjon függve megtalálta a finn tőrömet. Ezt a finn tőrt mint zsebkést használtam mindig, és nadrágszíjamon volt ez már vagy öt éve. Nem is gondoltam rá, hogy rajtam van.

Kihúzta és jól megmarkolva felém bökött kiabálva: Ha! ruszki szoldat puf! Nye, nye, mondom, nicht szoldat, Brot. És mutogatom, hogy a kenyeret szeltem vele mindig.

Próbáltam mosolyogni és bizalomgerjesztő arcot vágni, de nem hiszem, hogy kihallgatómat meg tudtam volna győzni. Egy katonának kiáltott, és az aztán kivitt, és egy csomóba, ahol a mieink állottak, külön állított engem is. Lehettünk vagy 12-15, akik itt álltunk a hóban, külön a többiektől, akik a fák árnyékában álltak már sorba állítva. Egy ideig hagytak ott állani. Később két fegyveres odajött hozzánk, és háttal a háznak sorba állított bennünket. Valaki közülünk megjegyezte: Csak nem akarnak agyonlőni bennünket? Meglehetősen rezignáltak voltunk, és fáradtak. Nekem magamnak semmi nem jutott eszembe, egy vigasztaló szó vagy egy bátorítás.

Amikor hátam mögött fegyverzörgést és vezényszavakat hallottam, majd a géppisztolyok závárjának az ismert csattanását, levettem a régi viharvert kucsmámat, és csöndesen odaszóltam [a] többiekhez: Imádkozzunk.

Rövid pár szóval Isten kezébe tettem le az életünket, bocsánatot kérve, amit Ő ellene vétettünk az embertársainkon, és könyörögtünk a feleségünkért és gyermekeinkért. Ott volt mellettem az öreg házmester, a mérnök, akinek a feleségét temettük, azután még egypár férfi, talán még egypár fiú is, és a szomszédok közül néhányan. Amikor már a Miatyánkot imádkoztuk hangosan, hangos nevetést hallottunk mögöttünk. Mielőtt még az áment kimondtuk volna, két katona állt elénk géppisztollyal, és a fák felé mutatva zavart bennünket nevetve: davaj, davaj. De hányszor hallottam ezt a szót, most azonban jólesett, máskor bizony nagyon ökölbe szorult a kezem a hallatára. Számukra egy jól sikerült tréfa volt, számunkra pedig egy csöndes beszélgetés Istennel. Szívünkben semmi különös nem volt, legalábbis az én szívemben, akárhogy kutattam is.

Féltem vagy örültem, mikor életben maradtam? Nem tudom. Inkább egy csöndes nyugalom volt most az emberen, és egy megnyugvás, hogy úgysem történhet már velem semmi olyan, ami nem Isten akarata szerint volna,

 és ami különösen befolyásolná az életemet. Érdekes, hogy az ember a legnagyobb veszély idején mennyire ösztönösen cselekszik, és mennyire kikapcsolódik a gondolkodás. De a keresztyén embernél mennyire természetes lesz ilyenkor az Istennel való beszélgetés. Talán így van ez jó[l], nem tudom.

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Az embermentő Sztehlo Gábor naplója kemény lecke, de a lelkész szavainak visszaszerzéséről is szól

Sztehlo Gábor, az embermentő lelkész sokak számára hős, példakép, igaz ember, jó pásztor. Emlékirata az őt övező tisztelet és emlékezés alapműve, ezért is nagyon fontos, hogy a Magvető kiadó gondozásában most (újra) megjelent. A Háromszázhatvanöt nap a hét könyve.

...
Hírek

Könyvesblokk: Márai Lola naplója, szellemes Nemes Nagy-esszék és Sztehlo visszaemlékezése

Az e heti Könyvesblokkban Márai Lola naplóját, Sztehlo Gábor visszaemlékezését és Nemes Nagy Ágnes esszéinek és tanulmányainak gyűjteményét ajánljuk. 

...
Nagy

Reverendában és Luther-kabátban a nyilasterror idején: séta egy gyilkos és egy embermentő nyomában

Milyen lehet felnőttként megtudni, hogy a gyerekkori otthonunkkal szemben egykor egy nyilasház állt? Finy Petra ebből írta Marlenka című regényét. Laborczi Dóra a zsidó gyerekeket mentő Sztehlo Gábor életét kutatja. Ők ketten együtt vezettek a Könyves Sétán a Városmajor múltjába.

...
Nagy

Heather Morris: Tartozunk a holokauszt túlélőinek azzal, hogy elmeséljük a történetüket

Heather Morrisnak az utóbbi években több holokauszt-témájú regénye is megjelent, és mindegyik kötetet túlélőkkel készült beszélgetések és kutatások alapozták meg. Az auschwitzi tetováló szerzőjével új könyveinek háttértörténetéről beszélgettünk, ő pedig mesélt az általa megismert túlélők bátorságáról, bűntudatáról, és azokról a nehéz emlékekről, amiket kötelességünk elmesélni az utókornak.

Szerzőink

...
Simon Eszter

Afganisztán egyetlen női polgármestere ezt üzeni: Ha van hangotok, használjátok és ne féljetek megszólalni

...
Sándor Anna

Werner Herzog első regényében egy japán katona téveszméje epikussá nemesedik

...
vl

Balla Gergely: Ezen a nyelven tudok a legmélyebben kapcsolódni önmagamhoz/ a.dal.szöveg

A hét könyve
Kritika
Werner Herzog első regényében egy japán katona téveszméje epikussá nemesedik
...
Panodyssey

Moskát Anita: Az igazi történet az utolsó pont után kezdődik

"A fikció eszköz, amellyel a jövőt írjuk" - fogalmazza meg Moskát Anita,  a Panodyssey projekt egyik nagykövete. Műhelynaplójának második részében a fikció és a valóság viszonyáról olvashatunk, és arról, hogyan tud az ember történetek hatására cselekvőbbé válni. 

Még több olvasnivaló
...
Kritika

A majdnem-élet receptje: egyedülálló anya reménytelen szerelemmel

A siker fokmérője ma a karrier és a boldog - kétszülős - családi élet. De mi van azokkal, akiknek egyik sem adatik meg? Bendl Vera első felnőtteknek szóló regényében nekik ad hangot: a nagy büdös semmiben lebegés állapotának, amit szeretünk átmenetinek hinni, de van, hogy nem lesz jobb. És a semminél már egy reménytelen szerelem is jobb. A Majdnem negyven a hét könyve. 

...
Nagy

A rómaiak is züllésről panaszkodtak, amikor a tekercseket felváltotta a lapozható könyv

A Papirusz számtalan ókori anekdotán és történelmi emléken keresztül elvezet az egyiptomi papiruszkészítő műhelyektől az alexandriai könyvtáron át a római rabszolgák másolóműhelyeiig. Hét érdekességet választottunk ízelítőül az ókori könyvek világából.

...
Nagy

Mohamed Mbougar Sarr az irodalom labirintusáról írt, és közben beleveszett a saját regényébe

Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író akarata ellenére is szimbólummá vált: 31 évesen, első fekete-afrikai szerzőként nyerte el a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat. Paradox módon azzal, hogy neki ítélték a díjat, mintha belépett volna a saját regényének világába, amelyben az irodalmi elitet és intézményrendszert figurázta ki.

...
Nagy

Veres Attila: Igazából már csak a törvények és a pénz fog össze minket

A valóság helyreállítása és a The Black Maybe megjelenése apropójából beszélgettünk a humor szerepéről a feszültségépítésben, a kísérletező történetmesélő formákról, a sírkertszerű Magyarországról, reményről és reménytelenségről. Végül még olvasnivalót is ajánlott. Interjú.

...
Nagy

„Úgy képzeltem, az irodalom lesz a főfoglalkozásom” [Lator95]

A mesterség alapos ismerete elengedhetetlen - mondta egy régebbi interjújában Lator László, aki ma ünnepli 95. születésnapját. Költő, műfordító, tanár, aki szemináriumain egyetemi hallgatók nemzedékeit oktatta.

...
Nagy

Max Porter: Szeretem, amikor a semmiből előpattannak a múlt buborékjai

Max Porter angol író, A bánat egy tollas állattal szerzője. A gyászról és annak feldolgozásáról szóló nagy sikerű könyve után itthon is megjelent második regénye, a Lanny, amiben egy városi család, egy fal és az angol mitológia viszonyai szövődnek össze. A könyvei mellett a partraszálló rómaiakról, Daniel Craigről és a leereszkedő kritikusokkal is beszélgettünk vele.

Polc

Donatella Di Pietrantonio: Meg akartam érteni a szeretethiány következményeit

...

Veres Attila Magyarországai nem jó helyek az életre

...

Negyven év után egy padláson bukkantak rá Czene Béla festményeire

...

Az igazi író élet-halál vitára készteti az igazi olvasókat

...