A kötet úgy világít rá Szendrey Júlia és Petőfi Sándor gondolkodásmódjának újdonságára, döntéseik súlyára és bátorságára, hogy az őket körülvevő társadalmi közeg sajátosságaira helyezi a hangsúlyt, miközben bevezet a korabeli Szatmár vármegye világába, a kibontakozó szerelem kulisszái közé.
Kevesen feszegették olyan vad erővel és olyan megalkuvást nem tűrő határozottsággal személyes mozgásterük kereteit, mint ez a huszonhárom éves fiú és ez a tizennyolc éves lány. Döntéseik, világképük és kapcsolatuk elemzése a rendi társadalom polgári társadalommá alakulásának folyamatát sajátos perspektívából képes megmutatni. A könyv középpontjában ez a változás áll: két különleges személyiség formálódása egy gyökeres átalakulások előtt álló, forrongó korban.
Gyimesi Emese (1990) irodalom- és társadalomtörténész. Feltárta és sajtó alá rendezte Szendrey Júlia összes versét, elbeszélését és meséjét, valamint gyermekeinek levelezését és más családi dokumentumait is. Szendrey Júlia pályafutását elemző monográfiájáért Artisjus Irodalmi Díjat kapott. A koltói Teleki-kastély 2023-ban megnyílt állandó kiállításának („Sorsom megáldott boldog szerelemmel” Szendrey Júlia és Petőfi Sándor koltói mézeshetei) kurátora volt.
![Szendrey Júlia prózájának van egy vadromantikus oldala [N/ők is írtak]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/29116/fe_229_160_kpodcast_nokis_kmagazincikk_wtitle.png)
Szendrey Júlia nevét sokan ismerik, de a róla kialakult kép középpontjában mindig a személye állt, nem pedig a művei. Gyimesi Emese Szendrey Júlia-kutatóval a verseiről, meséiről és elbeszéléseiről beszélgettünk, és azt jártuk körbe, hogy milyen is volt ő önálló alkotóként.
Tovább olvasokGyimesi Emese: Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmi szabadságharca (részlet)
Amikor 1847. szeptember 8-án, Szendrey Júlia és Petőfi Sándor megismerkedésének első évfordulóján felvirradt az esküvő napja, a menyasszony családjának nem minden tagja készülődött a szertartásra. A negyvenhét éves „örömapa” távol maradt az ünnepélytől, amely nézete szerint megpecsételte lánya és egyben egész családja további sorsát. Az erdődi vár kápolnájában korán reggel kivételesen szűk körben tartották meg az esküvőt. A menyasszonyt egyedül édesanyja és húga kísérte, a vőlegényt pedig erdődi barátai: Sass Károly és a Lauka testvérek.
„Petőfi sodronymű-ezüstgombos moire-attilában [sic!], egészen feketébe volt öltözve, Julia fehér selyem-ruhát viselt, kebelén thearózsával, fején menyasszony-fátyollal és myrthus-koszoruval”
– emlékezett vissza a fiatal pár öltözékére Lauka Gusztáv.
A mirtuszkoszorú viselése antik hagyomány, a fehér színű menyasszonyi ruha azonban a 19. században vált szélesebb körben elérhetővé és népszerűvé. Az arisztokraták között már az előző századokban is kedvelt esküvői szín volt az ezüst és a fehér, a reformkorban pedig a köznemesi és a polgári származású menyasszonyok ruhaviseletében is meghatározóvá vált. Petőfi vőlegényi ruhájának anyagát, a moaré (francia írásmóddal moiré) szövetet kifejezetten elegáns ruhák készítéséhez használták, felületén a víztükör habzására emlékeztető, fényhatású mintázat volt. A fiatal házaspárt Koltón meglátogató Törökfalvi Pap Zsigmond szerint a költő még a mézeshetek alatt is viselte vőlegényi öltözékét, a „habos fekete selyem” atillát. Az eredeti ruhák nem maradtak fenn, de a menyasszonyi csokor egy részét Szendrey Júlia jegygyűrűjéhez hasonlóan a századfordulón tomboló Petőfi-kultusz jegyében ereklyetartóba foglalták, és ma is így őrzik.
Az esküvői szertartást Petőfi örökítette meg a maga könnyed humorával az Úti levelek 17. darabjában. Ennek nyomán képzelhetjük magunk elé a konvenciókkal mit sem törődő vőlegényt és a menyasszonyt. A kivételes pillanat ünnepélyességének tudatában sem rejtették el csillapíthatatlan örömüket:
„Esküvőnk középkori regényességgel ment végbe: az erdődi vár kápolnájában korán reggel.
Szerettünk volna, én is menyasszonyom is, helyhez és alkalomhoz illő, komoly és ünnepélyes arcot ölteni, de sehogy sem sikerült, folyvást mosolyogtunk egymásra,
s ha én ollyan szépen mosolyogtam, mint menyasszonyom, ugy esküszöm neked, hogy egy angyaltfestő képiró előtt a legtökéletesebb mintául szolgálhattam volna.”
Az eskető pap, Kalos István a házasságkötésről készült anyakönyvi bejegyzésben nemcsak a kötelezően rögzítendő személyi adatokat tüntette fel (amelyekből kiderül például az, hogy Petőfi Sándor szabad kiskun identitásának megfelelően „félegyházinak” vallotta magát, Szendrey Júlia pedig erdődinek), hanem külön észrevételként azt is feljegyezte, hogy „a menyasszonyt Koltóra viszik, onnan Pestre mennek”. A szertartást követően a friss házaspár együtt reggelizett, majd azonnal el is indultak a vár alatt készen álló fogatukhoz. Ekkor tűnt fel a színen az esküvőtől tüntetőleg távol maradó Szendrey Ignác, aki a szertartás idején a kápolna fölötti szobában „aggódott leánya jövőjén.” A vár kapujához ment, hogy elbúcsúzhasson Júliától, veje jelenlétéről azonban feltűnően nem vett tudomást, amire Petőfi önérzetesen vágott vissza. Miután a menyasszony beszállt a rájuk várakozó kocsiba, farkasszemet nézett apósával, majd sértett büszkeségét éles kacajjal kifejezve ő is követte feleségét. A szerelmi szabadságharc főszereplőinek utolsó, szimbolikus összecsapását a hűséges barát, Sass Károly örökítette meg:
„Midőn az ifju pár a vár alatt készen álló négyes fogathoz lement, akkorra Szendrey is lejött s a vár kapujához vonta magát, nézte az elmenőket s leányától bucsut is vett. Petőfi, a család többi tagjaitól történt elbucsuzása után, figyelemmel kisérte ipát, hogy szól-e hozzá, vagy legalább felé forditja-e szemét. Szendrey nem tette ezt egyiket sem. Petőfi közvetlen a kocsira szállása előtt egy darabig mereven nézett rá s aztán, mint ahogy szokta, hirtelen elkaczagta magát s megint rögtön komoly arczot öltve,
a már kocsira szállt Julia mellé ült, s a nélkül, hogy ipával többé csak egymásra is néztek volna, elhajtattak.”
A jelenet – amely magában rejthette volna a békülés lehetőségét is – minden résztvevő emlékezetében drámai pillanatként maradt meg. Bár az apa és leánya között nem szakadt meg a kapcsolat, a házasságkötést övező konfliktus által kiváltott érzelmeket, elsősorban a búcsúzás felkavaró pillanatait még néhány hónappal később, 1847–1848 fordulóján sem tudták megnyugtatóan tisztázni. Töredékesen fennmaradt levélváltásaik tanúsága szerint Szendrey Ignác mindenekelőtt azt sérelmezte, hogy lánya „minden megilletődés nélkül” távozott a szülői házból. Szendrey Júlia tisztelettudóan, de olyan határozottsággal válaszolt, amely egyértelműen jelezte, hogy férje iránti kötődése és öntudatos büszkesége felülírta benne a gyermeki érzelmeket:
„Még arról szól édes apám, hogy egykedvüen távoztam el hazulról, minden megilletődés nélkül. Hogy ez úgy látszott, igen természetes; a büszkeség adott erre erőt nekem. Bocsásson meg, kedves atyám, hogy e szót használom, és bocsásson meg, ha megsérteném következő nyilatkozatommal, mit szeretnék elkerülni, hogy maradjon e kínos mult födve, miként azért éppen előbb esdettem… de szükséges, mert fáj, hogy ez elváláskori egykedvüségemet szeretethiánynak magyarázzák szüleim. Tehát: látva milly hidegen, megvetően bánnak édes apám és anyám Sándorommal, jövendő férjemmel, ki iránti szerelmem adta egyedűl az erőt le nem roskadni annyi küzdés alatt, őt láttam illy helyzetben, őt, ki minden szegénysége, nélkülözései mellett soha megvetést, megaláztatást nem tűrt és nem tűrhet soha, már mint költő sem, ha egyéb tulajdonságait nem nézzük is – őt láttam illy helyzetben, férjemet, kit áldani annyi mint engem áldani, kit eltaszítni annyi mint engem eltaszitni – ezt látva önkénytelenül éreztem, hogy csak csüggedetlenségemmel pótolhatom ki neki, mit más részről szenvedett. És ő ölelve közeledett édes apámhoz és visszaútasíttatott – ekkor összehuzódni éreztem szívemet, é
s keserű gyönyört éreztem vidám arczczal jó kedvvel távozni onnan, hova talán többé vissza nem térhetek.”
Az esküvőt követő búcsúzás utolsó pillanatait elemző levélváltáson keresztül minden korábbinál világosabbá válik, miért volt kibékíthetetlen ellentét a főszereplők egyéni nézőpontja között, ahogyan az is, hogy miként vélekedtek a szülői, a gyermeki és a házastársi szerepekről. Szendrey Ignác 1848. január 6-án keltezett válaszlevele az egyetlen olyan forrás, amely mélyrehatóan érzékelteti, hogy apaként miként élte meg a történteket:
„Mi utolsó elválásunkat illeti: hogy férjedet eltaszitottam, – ez ferde állitás és gondolat, – tettemet világosan meg fejthette azon férjednek is nyiltan kimondott érzésem, hogy az előzmények után ne várjon rögtön akkor kiengesztelődést, mert én akkor érzésnélküli ember volnék, – de adjunk időt, és ha ez az előzményekkel ellenkezőt mutatand, – nyitva állandnak, – ha elfogadtatnak – karjaim! Hogy kivánhattál tehát te tőllem akkor többet, – mert édes leányom! ha férjed mint költő nem tür lealáztatást, én mint ember sem, – annál inkább mint atya nem türhetem azt, – hasonlitást kell vala tenned az előzmények és következmények között, s ezekből itélni – tudom a Sztirás szavait »Et propter quam dimittet homo patrem et matrem suam, et adhaerebit uxori suae s. a. t.« és ezt méltányolom is, – de ez nem zárja ki azért a gyermeki szeretetet, és az ezt követni szokott elválás fájdalmát!!! – – Irod továbbá, miként nem kináltalak meg segedelemmel, – fiam! ez megbántás lett volna férjedre nézve, én legalább annak vettem volna ha házasodásom első heteiben sem tudtam volna legalább ha más ezt tette volna fel róllam, a nyomortól nőmet megmenteni, – és nyomorrul gondolkozni mindjárt elejénte!!! – ugy hiszem, ez tőlled is ábránd, egy kis elmefuttatás, – de hogy azt kelle hinned, hogy:
nem igen szánnának szüleid, ha vagy testileg vagy lelkileg el kellett volna veszned; – ez már tulságos ábránd, és szüleidre keserves sértés!”
A családi konfliktus által okozott mély sebzettség, a költői önérzettel szembeállított emberi és apai büszkeség mellett Szendrey Ignác levelében fontos lánya iránti önkéntelen szeretetének kinyilvánítása is („…magam sem tehetek róla, hogy veled hosszas kivánok lenni” – írta az eredetileg rövidnek szánt, mégis háromoldalassá váló kézirat végén). Noha kiemelten jelentősnek tartotta, hogy a férj képes legyen betölteni kenyérkereső, családfenntartó funkcióját, anyagi támogatását nem vonta meg végérvényesen az ifjú pártól. Amikor az esküvőt és a feszült búcsúzást követően a fiatal házasok kocsija elhagyta az erdődi várat, Szendrey Júlia meglehetősen könnyű poggyásszal utazott: „…Koltóra ruháimon kívül egyebet nem vittem magammal.” Édesapja azonban a nászút ideje alatt Pestre ment, és felkereste a házaspár leendő albérletét intéző Egressy Gábort, hogy legalább lánya számára mindent biztosítson („butort, egyéb házi szerekkel együtt bevásárolván”), amire jövendő életében szüksége lesz.
