Herendi Gábor rendező, filmproducer (Toxikoma, Valami Amerika), Divinyi Réka forgatókönyvíró (Szabadság Szerelem, Valami Amerika 2-3) és Réti László thrilleríró (Megölni Telekit, Budapest Boulevard, Kaméleon) közös projektbe fogtak: Tízparancsolat 2.0 című, a napjaink Budapestjén játszódó izgalmas thrillerben egyén és társadalom szembenállásának kérdéseit feszegetik.
Akciódús thriller
Tízparancsolat. A legősibb szabályrendszer. De mi van, ha unatkozó fiatalok átértelmezik, és like-vadászatra kezdik használni? Marát tizennyolc évesen érte anyja váratlan halála. Kamaszként képtelen feldolgozni a traumát. Csak idő kérdése, hogy olyan társaságba keveredjen, amelyben úgy érzi, megkapja, amit szeretne: végre figyelnek rá. A lány egyre durvább dolgokat vállal, hátha vallásos apját is kihozza a sodrából... Az apa jót akar – a lány rombolna. Az apa szereti – a lány nem érzi.
A konfliktus fokozódik, a tragédia lesújt.
Az egyiknek a felesége hal meg – a másiknak az anyja. De valójában kinek a hibájából nyílt ki az az ablak a nyolcadik emeleten? Fegyverként használt erotika, autós üldözés, árulás, eldugott pisztoly, pszichotikus barát, mások semmibe vétele. Apa és lánya küzdelme őrült spirálba rántja a szereplőket, és egyre mélyebbre süllyednek az egymással való harcban. Már nem számít, ki és mennyire sérül. De hol a határ? Mikor csap át a polgárpukkasztás bűncselekménybe?
Herendi Gábor, Divinyi Réka, Réti László: Tízparancsolat 2.0 (részlet)
Tagadás
– Meghalt az anyám. Alig egy hónapja.
– Itt akkor sem lehet dohányozni.
A doktornő kérlelhetetlenül a kerti pad mögé mutatott. Mara unottan hátranézett a válla felett. A fűbe döfött táblán vörössel áthúzott füstölgő cigaretta piktogramja nézett vádlón a lányra. Mara visszafordult, és hosszan, kihívón beleszívott a cigarettába. A füstöt lassan a magasba fújta, aztán hidegen ránézett az orvosra. A nő karba tett kézzel állt előtte a balatoni szanatórium kavicsos ösvényén.
– És akkor most mit tesz velem? – kérdezte a lány.
– Dobd el... kérlek.
– Attól nem lesz jobb.
– A szabályok azok szabályok.
– Apám is mindig ezt mondja.
– Apád komoly ember.
– És hová vezettek azok a komoly szabályok?
A doktornő elgondolkodva nézte a vékony, görnyedten üldögélő lányt. Nem sokszor érzett így, de most tanácstalan volt. Mara rövid haját sötétbarnára festette, frufruja majdnem eltakarta világoskék szemét. Pisze orra, dacos, pengévé keskenyedő ajka és kerek álla volt. Bőre sápadtságát éppúgy okozhatta a kamaszok netfüggése, amely állandóan a szobában tartotta őket, mint az elszenvedett trauma.
A tragédia, ami miatt az elmúlt három hetet a füredi intézményben töltötte.
– Tovább kell lépned, Mara.
– Tovább is fogok.
– Mikor?
– Majd. Amikor kedvem lesz hozzá.
– Ez nem kedv kérdése.
– Jaj, ne hozzon már le az életről! – fortyant fel a lány.
Az orvos felsóhajtott, és leült a pad szélére.
– Adj egy szálat.
– Magának!?
– Néha jólesik.
– Ez most olyan jófejség lesz, vagy mi?
– Nem lehetne csak egyszer – dőlt hátra a doktornő, és fáradtan elmosolyodott –, hogy egyszerűen eldugulsz, és adsz egy staubot?
– Ezt az egyetemen tanítják, vagy a praxisa hozta ki ezt a dumát? – sóhajtotta Mara, de végül megvonta a vállát, és odatolta a padon heverő dobozt az orvos kezéhez.
A fehér köpenyes nő kirázott egy szálat, az ajkai közé illesztette, aztán odahajolt Marához, és szó nélkül kivette a tinilány szájából a cigarettát. A parázsról rágyújtott, majd oda sem nézve visszaadta Mara cigijét. Mindketten a platánfák levelei közt átsütő halvány fénybe fújták a füstöt.
– Érzed?
– Mit? – kaffantotta dacosan a lány.
– A tavaszt.
– Csak a füstöt érzem.
– Szar lehet neked.
– Szar is.
– Vonatkoztass el.
– Csak… füstöt… érzek – tagolta komoran a lány.
– Pedig itt a tavasz. A platán friss leveleinek illata. A virágok az ágyásban. A Balaton enyhe halszaga. Még lángost is érzek, pedig a sütöde jóval odébb van – a doktornő beleslukkolt a cigibe. – A szomszédban házat építenek. Te is érzed a fenyőlécek illatát?
– Fenyőt? – nézett rá értetlenül Mara.
– Gyanta. Tűlevél. Fenyő. Toboz. Egy egész erdő. Szimatolj bele.
Átszellemülten beszívta a levegőt. Mara megütközve nézte.
– Miről beszél maga? Ez nem vicces cigi ám.
– Nyugi van, Mara. Élj. Csak ennyi kell.
– Ez most mi volt?
– Micsoda?
– Most miért csinálja ezt? Maga nem a spanom.
– Ki mondta, hogy az lennék?
– Maga miatt vagyok itt.
– Ez tévedés.
– Maga nem engedett ki eddig.
– Tudod jól, miért vagy itt.
– Ez már megint valami terápiás faszság?
– Miért lenne az? – A doktornő elnyomta a csikket a pad karfáján, aztán komótosan a bukszusba pöccintette. – Hamarosan mehetsz. Már össze vagy pakolva. Gondolod, hogy pont most akarok valami újat kipróbálni rajtad, amikor apád pár perc múlva itt lesz?
Mara kényszeredetten elhúzta a száját.
– Akkor mit akar tőlem?
– Eredetileg csak annyit, hogy dobd el a cigit.
– Maga is rágyújtott.
– Rá. Van ilyen.
– Le fogják cseszni miatta?
– Ha meglátott valaki, akkor igen.
– És nem zavarja?
– Vannak helyzetek, amikor ez a helyes.
– A szabályszegés?
– Akár az is.
– Ezt mondja el az apámnak is.
– Majd te elmondod neki.
– Őt ez nem érdekli.
– Apád szeret téged.
– Apám csak saját magát szereti. Meg az Istent.
– Istent?
– Fater egy szentfazék.
– Aha… te hiszel Istenben?
– Ha létezne, nem lennék itt.
– Ez miért bizonyítaná, hogy nincs?
– Mert ha létezne, nem történt volna meg mindez.
Az orvosnő lassan bólintott, aztán feltápászkodott. A zsebében hangosan kettőt csipogott a telefon. Előhúzta, és elolvasta az üzenetet. Felpillantott a csikken nyammogó Marára.
– Itt vannak érted.
– Fasza.
– Ne légy önző… vissza kell térned az életbe – majd némi hezitálás után hozzátette: – Marika.
– Mara vagyok! – csattant fel a lány.
Az orvos elengedte a füle mellett az éles választ.
– Apád sem szenved kevésbé, mint te.
– Azt maga honnan tudná!? Apám leszarja az egészet.
– Biztosan nem.
– Csinált valamit. Aztán ez lett belőle.
– A húgod is szenved.
Mara elcsendesedett.
– Gondolj néha egy kicsit másra is, ne csak magadra.
– Apámra, mi? Azt lesheti.
– A húgodra. Támaszra van szüksége.
– Akkor…
– Tegyük fel, hogy igazad van…
– Az van!
– … akkor ki maradt neki rajtad kívül?
A szavak csendesen lebegtek a szétoszló cigarettafüstben.
– Bassza meg – morogta végül Mara.
A platánon egy rigó kezdett hosszas csicsergésbe. Mara dühösen felpillantott az ágra. A pszichiáter észrevette a pillantást.
– Idegesít?
– Hangos. Dühös. Zavaró.
– Másnak kellemes.
– Ja. Egy másik rohadt rigónak.
– Tudod mi az, amit mi madárdalnak érzékelünk? – nézett rá a doktornő, de mivel nem kapott választ, folytatta. – Szitkozódás. A hímek ócsárolják egymást. De mi, akik nem értjük, szépnek halljuk. Pedig az ő nyelvükön csupa-csupa káromkodás lehet.
– És?
– Csak annyit mondok, ha nem tudsz eleget, ne ítélkezz.
– Apámra gondol?
– Rá is. De leginkább rád.
Mara megcsóválta a fejét, és a kavicsokra dobta a csikket, aztán beletaposta az ösvénybe.
– Nem értem, mit akar.
– Adj időt magadnak. A hangok, amiket belülről hallasz, nem biztos, hogy azt akarják mondani, amiről úgy gondolod, érted. Talán egész másról beszélnek.
– Ne mentegesse az apámat!
– Nem mentegetem.
– Anyám meghalt.
– Sokan meghalnak. Nap mint nap. Fáj. De tovább lépünk.
Mert élni kell, mert azok, akik élnek és szeretnek minket, hiányolnak minket az életükből.
Mara lehajtotta a fejét.
– Bori… – suttogta.
– A húgodnak szüksége van rád.
– Tudom.
– Akkor menj. Lépj tovább.
– Nem vagyok rá képes.
Az orvos óvatosan megbökte a vállát.
– Gyere. Kikísérlek. A családod itt van érted.
A kamaszlány szótlanul felállt, és a doktornő oldalán a kijárat felé indult. A maga után vonszolt kerekes bőrönd két vaskos barázdát húzott a kavicsokban, a kerekek keltette surrogás elkísérte őket a boltíves kerengőig. A köveken már kattogni kezdett a táska, ahogy a fugákon ugráltak a kerekei. A monoton zaj valahogy elvette a kedvüket a további beszélgetéstől. A pszichiáternek kudarcot jelentett a terápia – a lánynak pedig tompa, nem múló fájdalmat és az apja vádolásának betokozódott dühét.
Mindketten kellemetlen élményként élték meg az eltelt három hetet.
Egyszerre léptek ki a kerengő hűvöséből a májusi napfénybe.
A gyöngykaviccsal felszórt parkolóban a jól ismert fekete Mercedes pöffeszkedett, a sötétített ablakok nem engedtek belátást az utastérbe. Mara a kocsi teteje felett elnézve a Balaton türkizszín vizét látta. Olyan simán terült el a szemközti Siófokig, akár egy csiszolt asztallap.
A lány megtorpant, és a doktornő megállt mellette.
A Mercedes ajtaja kinyílt, és egy magas, karcsú nő lépett ki a kavicsokra. Hosszú, szőke haját zavartan a füle mögé tűrte, ahogy Mara felé pillantott. A szeme nem látszott, mivel a fél arcát eltakarta a hatalmas Versace napszemüveg.
Mara megmerevedett.
– Ez nem a családom.
– Tessék? – nézett rá meglepetten a pszichiáter.
– Ez… nem… a… családom…
– De hát apád…
– A kocsi apámé. A nő is apámé. De nem a családom.
Kinyílt a hátsó ajtó, és egy nyolcévesforma kislány ugrott ki a kavicsokra, majd élesen ropogó léptekkel futva indult a kamaszlány felé.
– Maraaaaa! – kiáltotta túláradó boldogsággal.
Mara arcán fájdalmas mosoly terült szét, elengedte a fogantyút, mire a bőrönd tompa puffanással elterült a földön.
A lány leguggolt, és egy pillanat múlva kis híján feldöntötte a húga kis teste, amint sikongatva a karjaiba csapódott.
A nővérek könnyek közt ölelték egymást, miközben a Mercedes felől a szőke nő lassan közeledni kezdett feléjük. A mély kavicságyban lassan haladt. Hosszú, karcsú lábait tízcentis sarkú cipőbe bújtatta, amelyek minduntalan elmerültek a talajban.
A pszichiáter odahajolt a lányokhoz, és Mara fülébe suttogott.
– Talán mégiscsak a családod.
A lány egy pillanatra kiesett a magára erőltetett szerepből, és hálásan felnézett az orvosra.
Aztán odaért a szőke nő, és Mara tekintete elfelhősödött.
