Időszámításunk előtt 80-ban járunk, a Sulla-féle polgárháborúk korában. A belső hatalmi viszályok Róma mindennapi hangulatára is rányomják bélyegüket: szakadozik a közbiztonság hálója, minden sarok mögül veszély leselkedik. A helyzetet csak tetézi, mikor egy forró napon a gazdag földbirtokos, Sextus Roscius brutálisan meggyilkolt holttestére bukkannak az egyik bordélyház előtti téren.
A gyilkossággal az áldozat fiát gyanúsítják, a borzalmas bűnre pedig csak egyféle büntetés létezik: halál. A vádat leszegett fejjel viselő fiút a törvény színe előtt a kor népszerű államférfija, Marcus Tullius Cicero veszi védelmébe. Missziója gyakorlatilag reménytelen, épp ezért a Rómában feddhetetlen hírnek örvendő Gordianushoz fordul, aki a város szegénynegyedeiben és fényűző palotáiban kutat bizonyítékok után, hogy alátámassza Cicero igazát, és megmentsen egy, a politikus szerint ártatlanul megvádolt férfit.
Steven Saylor: Római vér
Fordította Heinisch Mónika
Első rész: „Fent és lent”
Egy
Egy rabszolga bukkant fel a küszöbömön azon a valószínűtlenül meleg tavaszi reggelen, alig lehetett idősebb húszévesnél. Ügyfeleim hírvivői rendszerint a legalacsonyabb rendű háziszolgák közül kerültek ki, a fullajtárok általában nincstelenek voltak: nyomorékok, féleszű, borzas, trágyaszagú istállófiúk, akik prüszköltek a hajukba ragadt szénától. Puszta formalitásból minden kliens bizonyos fenntartással, óvatosan közeledett Gordianushoz, a Nyomozóhoz. Mintha leprás lettem volna, vagy egy tisztátalan keleti szekta papja. Már hozzászoktam. Amíg időben és maradéktalanul kifizetnek, nincs okom megsértődni.
Azon a bizonyos reggelen viszont egy határozottan tiszta, gondosan fésült rabszolga keresett fel. Visszafogott viselkedése tiszteletet sugárzott, de méltóságot is, ahogy az bármely ifjútól elvárható, ha az illető egy tíz évvel idősebb férfi társaságában tartózkodik. Gyönyörűen beszélt latinul, szebben, mint én, a hangja pedig olyan csodálatosan tisztán csengett, mint a fuvolaszó. Nem egy egyszerű istállófiú állt előttem, hanem egy gondos úriember művelt, jól tartott szolgája. Tirónak hívták.
– A nagyrabecsült Marcus Tullius Cicero házából – tette hozzá, és kissé lehajtotta a fejét, hogy lássa arcomon a felismerés fényét. Nem emlékeztem a névre. – Igényt tart a szolgálataidra, uram – folytatta –, egy ajánlás nyomán, mely…
Megragadtam a karját, és bevezettem a házba. A kegyetlen téli hónapokat tikkasztó tavaszi napok követték, a korai óra ellenére is nehezemre esett a nyitott ajtóban ácsorogni. Ahhoz is fiatal volt még az idő, hogy az ifjú szolga fecsegését hallgassam, bármennyire dallamosan zengett is a hangja. Halántékomban dübörgött a vér, pókhálószerű villámok cikáztak a szemem sarkában.
– Mondd – szólítottam meg –, ismersz valamiféle gyógyírt a macskajajra?
Az ifjú Tiro oldalvást sandított felém. Meglepte a hirtelen témaváltás, és a bizalmas hangnem hallatán gyanakodni kezdett.
– Nem, uram.
– Bizonyára soha nem is szenvedtél tőle – bólintottam.
– Nem, uram – felelt, és halvány pír öntötte el az arcát.
– A gazdád nem engedi, hogy bort kóstolgass?
– Nem tiltja, de ahogy mondani szokta, a mértékletesség minden téren…
Ismét bólintottam. Megrándult az arcom. A legkisebb mozdulat is gyötrő fejfájást okozott.
– A mértékletesség minden téren... persze, kivéve, ha kora reggel a rabszolgáit küldözgeti.
– Bocsáss meg, uram. Jobb lesz, ha egy óra múlva visszajövök.
– Azzal csak mindkettőnk drága idejét fecsérelnéd. A gazdádéról nem is beszélve. Inkább maradj, de hagyd a hivatalos dolgokat, amíg én nem szólok! Reggelizz velem a kertben, ahol frissebb a levegő.
Újból megfogtam a karját, és keresztülvezettem az átriumon, a lesötétített középső csarnokon át a ház oszlopsorral övezett középső részéig. Láttam, amint meglepődve felvonja a szemöldökét, de nem tudtam eldönteni, hogy az épület nagyságán vagy állapotán csodálkozik. Ami engem illet, természetesen megszoktam már a kert látványát, de egy új jövevény számára kész dzsungelnak tűnhetett. A fűzfák fékeveszetten terebélyesedtek, lelógó ágaik összecsókolóztak a poros földből felfelé nyújtózó gazzal, a kert közepén díszelgő szökőkút rég kiszáradt, Pán kicsiny márványszobrán foltokat hagyott az idő, a keskeny vonalban kígyózó tavacska átlátszatlan, moccanatlan vizében sűrűn, elvadultan burjánzott az egyiptomi sás. Apám siralmas állapotban hagyta rám a kertet, és én a kisujjamat sem mozdítottam, hogy rendbe tegyem. Jobb szerettem így; a szilaj, zabolátlan zöld vadon a mintaszerűen rendezett Róma közepén, a káosz apró lábnyoma a malterral lesimított téglafalak és a katonás sövények világában. Meg aztán nem is engedhettem meg magamnak, hogy munkásokat fogadjak, és anyagot szerezzek a kert rendbetételéhez.
– Alighanem más körülményekhez szoktál a gazdád házában.
Óvatosan, fejemet mozdulatlanul tartva ültem le egy székre, és intettem Tirónak, hogy foglaljon helyet a másikon. Összeütöttem a tenyerem, de nyomban meg is bántam.
– Bethesda! – kiáltottam, visszafojtva kínomat. – Hol az a lány? Mindjárt tálalja a reggelit. Azért is nyitottam magam ajtót, mert a kamrában szöszmötöl. Bethesda!
Tiro megköszörülte a torkát.
– Az igazat megvallva, ez a ház nagyobb, mint az én gazdámé, uram.
– Hogyan? – néztem rá zavarodottan. A halántékomban érzett morajhoz immár gyomrom korgása is csatlakozott.
– A házad, uram. Nagyobb, mint a gazdámé.
– És ez meglep téged?
Lesütötte a szemét, attól tartott, hogy felhúztam az orrom.
– Tisztában vagy vele, mivel keresem a kenyerem, fiú?
– Nem mondhatnám, uram.
– Annyit bizonyára tudsz, hogy nem nevezhető tisztes foglalkozásnak; már ha manapság bármi is lehet tisztes foglalkozás Rómában. Ám törvénytelenséggel senki sem vádolhat, főleg nem egy olyan városban, melyet egy diktátor irányít. Ezek szerint megütköztél tágas szállásom láttán, legyenek bármilyen rozzantak falai. Így is van rendjén. Néha magam is elcsodálkozom. Hát itt vagy végre, Bethesda! Tedd a tálcát ide, közém és eme váratlan, ámde szívesen látott ifjú vendég közé!
Bethesda engedelmeskedett, de szeme sarkából azért vetett egy pillantást a rabszolgafiúra, és megvetően horkantott. Maga is rabszolga lévén nem helyeselte azt a szokásomat, hogy meghitt kapcsolatot alakítok ki más rabszolgákkal, mi több, saját kamrámból etetem őket. Lepakolt a tálcáról, majd megállt, mintha újabb utasításra várna. De máshonnan fújt a szél. Nyilvánvaló, hogy Bethesda valójában a vendéget akarta közelebbről szemügyre venni, még ha ezt Tiro nem is vette észre.
Bethesda az ifjút méregette, de az képtelen volt viszonozni a pillantást. A lány gúnyosan elmosolyodott: szája sarka hátrahúzódott, felső ajka elvékonyodott, és finom ívbe görbült.
A legtöbb nő arcán az ilyesféle gunyoros kifejezés az undor ellenszenves jele volt, ám Bethesdánál sohasem lehetett tudni. Az ő sötéten érzéki vonzerejét egy ironikus mosoly nem tudta elhalványítani. Talán még fel is erősítette. A lány korlátozott, de annál fantáziadúsabb testi jelrendszerében a gúnyos mosoly bármit jelenthetett a fenyegetéstől a pimasz csábításig. Ezúttal valószínűleg Tiro szemérmesen lesütött tekintete, félénk szerénysége váltotta ki belőle ezt a gesztust, a ravasz róka csúfolódását a szende nyulacskán. Azt hittem, étvágyát maradéktalanul csillapította az előző éjszaka. Az enyémet mindenesetre igen.
– Parancsol az úr még valamit? – Egyenesen állt, mellét kidüllesztette, vállát hátrahúzta. Szemhéja az éjjeli festék súlyától még kissé lecsüngött. Selypítése hordozott valamit a kelet fülledtségéből. Megint megjátszotta magát.
Bethesda döntésre jutott: rabszolga vagy sem, az ifjú Tiro érdemes volt a kegyeire.
– Nem, ennyi elég. Menj a dolgodra!
Biccentve sarkon fordult, és a kerten át, a lelógó fűzfaágak között bement a házba. Amint hátat fordított, Tiro is felbátorodott. Követtem a tekintetét tágra nyílt szemétől egészen a figyelmét fogva tartó pontig, valahol Bethesda lágyan ringó csípője fölött. Irigyeltem szerénységéért, szemérmességéért, étvágyáért, vonzó külsejéért és fiatalságáért.
– Gazdád nem engedi, hogy igyál, legalábbis nem nyakló nélkül – jegyeztem meg. – Hát a fehérnép társaságát engedélyezi néhanapján?
Váratlanul ért a mélységesen vörös pír látványa, amely újfent szétáradt arcán: akár a lenyugvó nap bíbora a tenger felett. Csak az ifjak sima homloka és orcája borulhat így lángba. Még Bethesda is túl idős volt ahhoz, hogy ily tűz öntse el az arcát, ha egyáltalán képes volt még elpirulni.
– Felejtsd el! – legyintettem. – Nincs jogom ilyeneket kérdezni. Tessék, vegyél egy kis kenyeret. Bethesda maga süti, nem is hinnéd, milyen finom. Még anyjától maradt rá a recept Alexandriában. Legalábbis ezt állítja, de úgy sejtem, talán nem is volt anyja. És bár Alexandriában vásároltam meg, a neve nem görög, és nem is egyiptomi. A tej és a szilva minden bizonnyal friss, de a sajtra nem mernék megesküdni.
Csendben falatoztunk. A kertet még árnyak ülték meg, én viszont már éreztem a napot, tapinthatóan, csaknem fenyegetően kúszott át a hornyolt tetőcserepek fölött, mint egy betörő, aki leereszkedését tervezgeti. Délidőre az egész kertet elborítja a kibírhatatlan forró verőfény, most azonban még hűvösebb volt a szabad ég alatt, mint a házban, ahol megrekedt az előző nap heve. A pávák felbolydultak a sarokban, a legnagyobb hím harsányan rikoltott, aztán peckesen lépdelve kiterjesztette farktollait. Tiro összerezzenve nézett a madárra, felkészületlenül érte a látvány. Némán rágtam a falatot, olykor megvonaglottam a fájdalmas szúrásoktól, melyek az állkapcsomból a halántékomig sugároztak. Tiróra pillantottam, aki felhagyott a pávák vizslatásával, és immár az üres bejáratot figyelte, amerre Bethesda távozott.
– Ez a macskajaj ellenszere, uram?
– Mire célzol, Tiro?
Felém fordult. Arcának tökéletes ártatlansága a háztető felett áttörő napfénynél is erősebben vakított. Görög hangzású neve ellenére, szeme kivételével, minden vonása klasszikusan római volt: homlokának, orcájának és állának lágy formája, ajkának és orrának visszafogott hangsúlyossága. Leginkább a szeme színe döbbentett meg, a halvány levendula árnyalat, melyhez hasonlót még sohasem láttam, legalábbis nem Róma lakói körében. Rabszolga anyjának vagy apjának köszönhette, akiket isten tudja, honnan hurcoltak a birodalom szívébe.
Túlságosan is ártatlan és reménykedő volt az a szempár egy rómainak.
– Ez lenne a macskajaj ellenszere? – ismételte. – Reggel keresni egy asszony közelségét?
– Aligha! – nevettem fel hangosan. – Legtöbbször éppen ők okozzák ezt a gyötrelmet. Máskor ők jelentik az ösztönzést a következő alkalomhoz.
A reggelire nézett, és illedelmesen, de lelkesedés nélkül elvett egy darab sajtot. Nyílván még rabszolgaként is jobb koszthoz volt szokva.
– Hát akkor? A kenyér és a sajt? – faggatózott tovább.
– Az étel segíthet, ha nem esünk túlzásokba. Ám azt, hogy mi a másnaposság valódi ellenszere, egy bölcs alexandriai felcser tanította nekem majdnem tíz esztendeje, amikor annyi idős voltam, mint most te. Nem vetettem meg a jó bort akkor sem. A tanács pedig mindig beválik. Tudod, az elmélet szerint a mértéktelen ivás során a bor egy része nem bomlik szét a gyomorban, hanem gonosz páraként felszáll a fejbe, besűrűsíti azt a váladékot, melyet az agy választ ki magából, s duzzanatot, gyulladást okoz. Egy idő után a bor maradéka eloszlik, és a nyálka megint folyóssá válik. Ezért nem hal meg senki a másnaposságtól, akármilyen kínoktól is fetreng.
– Ezek szerint az idő az egyetlen gyógyír, uram?
– Hacsak nem a nála is gyorsabb gondolat. Az összpontosított tudati gyakorlat. Elvégre a tudat az agyban lakozik, melyet orvos barátom szerint a váladék olajoz meg. Ha ez a nyák beszennyeződik vagy besűrűsödik, fejfájás alakul ki. Csakhogy a gondolat aktivitása friss nyálkát hoz létre, mely aztán cseppfolyósítja és feloldja a régit. Minél feszültebben gondolkodunk, annál több váladék képződik. Így hát a megfeszített tudati működés felgyorsítja a kilábalást a másnaposságból, azáltal, hogy kiöblíti a bormaradványokat a gyulladt szövetből, és visszaállítja az agyhártyák olajozottságát.
– Értem. – Tiro arca kétkedést tükrözött, de szavaim nagy hatással voltak rá. – Természetesnek tűnik a logikája, már ha elfogadjuk a kiinduló feltételezést, amely ugye nem bizonyítható.
Egy darab kenyérhéjat majszolva hátradőltem a székben, és karba fontam a kezem.
– A bizonyíték a gyógyhatásban rejlik. Látod, máris jobban érzem magam, miután elmagyaráztam, hogyan működik ez a kúra. Pár perc múlva kutya bajom sem lesz, ha azt is elmagyarázhatom, miért jöttél hozzám.
Tiro szája óvatos mosolyra húzódott.
– Attól tartok, ez a gyógymód nem lesz hatásos, uram.
– Nocsak!
– Felcserélted a névmásokat. Én fogom elmesélni, hogy miért jöttem hozzád.
– Nem, nem, pont fordítva. Való igaz, talán az arcomról is leolvashattad, hogy sohasem hallottam a gazdád felől. Hogy is hívják… Marcus… Cicero akárkicsoda… Sejtelmem sincs, ki lehet. Ugyanakkor számtalan dolgot fel tudnék sorolni vele kapcsolatban.
Kis szünetet tartottam, hogy megbizonyosodjam felőle, az ifjú teljesen rám figyel.
– Büszke család sarja, melynek önérzetéhez az ő személye is nagyban hozzájárul. Itt él Rómában, de a família máshonnan származik, talán délről. Alig egy emberöltő óta laknak a városban. Elég gazdagok, hogy kényelmesen élhessenek, ha nem is fényűzően. Eddig igazam van?
– Eddig igen – nézett rám Tiro gyanakodva.
– Ez a Cicero egy hozzád hasonló fiatalember, legfeljebb egy hajszállal idősebb.
Szorgalmasan tanulja a szónoklás és a retorika tudományát, bizonyos fokig a görög filozófusok követője.
Nem az epikureusok híve, inkább a sztoikusok tanait vallja magáénak, ha nem is túlbuzgón. Így van?
– Igen. – Tiro kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Ami pedig jöveteled okát illeti, egy jogi kérdés miatt van szükségetek szolgálataimra, mert Cicero a Rostra elé készülődik. Ő maga is kezdő jogász, ám ez az ügy igen fontosnak és bonyolultnak ígérkezik. Az ajánlást nem mástól, mint Róma első számú ügyvédjétől, Hortensiustól kaptátok, természetesen.
– Természetesen… – motyogta Tiro alig hallhatóan. Összehúzta a szemét, csak száját nyitotta egyre nagyobbra. – De hogy voltál képes…
– És hogy milyen ügyről is van szó? Feltehetőleg valamiféle gyilkosságról.
Tiro a szeme sarkából nézett rám, már nem palástolta megrökönyödését.
– Nem egyszerű gyilkosság – folytattam. – Annál sokkal rosszabb. Sokkal…
– Ez csak egy trükk – suttogta Tiro. Arca megrándult, miközben rákényszerítette magát, hogy elkapja rólam a tekintetét. – A szememből olvasod ki, ugye? Valamilyen varázslat…
Ujjaimat a halántékomra szorítottam, könyökömet a derekamhoz támasztottam, részben, hogy csillapítsam az ujjam alatt lüktető érben a vér zubogását, részben, hogy a bűvészek színpadi testtartását utánozzam.
– Ördögi bűntény! – suttogtam. – Rettenetes gaztett! Szavakat sem találok rá. Egy fiúról van szó, aki megölte saját apját. Apagyilkosság!
Elengedtem a halántékom, és hátradőltem a székben. Egyenesen ifjú vendégem szemébe néztem.
– Te, Tiro, Marcus Tullius Cicero házából, azért jöttél hozzám, hogy segítségemet kérd gazdád számára az ameriai Sextus Roscius ügyében, akit apja meggyilkolásával vádolnak. S lám… a másnaposságom is elillant!
Tiro csak pislogott. Hátradőlt, mutatóujjával végigsimította felső ajkát, szemöldökét tűnődve vonta össze.
– Valamiféle trükköt alkalmaztál, igaz, uram? – kérdezte.
– Miért? Nem hiszed, hogy olvasok a gondolataidban? – villantottam rá leghalványabb mosolyomat.
– Cicero gazdám szerint nem létezik hatodik érzék, gondolatolvasás vagy jövendőmondás. Szerinte a látnokok, próféták és jövőbelátók a legalantasabb sarlatánok és a legjelesebb színészek közül valók, akik visszaélnek a tömegek hiszékenységével.
– Úgy… És te elhiszel mindent, amit Cicero gazdád mond?
Tiro elvörösödött. Mielőtt újra megszólalt volna, felemeltem a kezem.
– Ne válaszolj! Sohasem vennélek rá, hogy a gazdád ellen beszélj. De egyet árulj el: felkereste valaha ez a Marcus Tullius Cicero a delphoi jósdát? Járt valaha Artemisz oltáránál Epheszoszban, belekóstolt a tejbe, mely az istennő márványkebléből csordul? Megmászta az éj leple alatt a nagy piramisokat, hallotta a szél süvítését az ősöreg kövek között?
– Nem hiszem, uram. – Tiro lesütötte a szemét. – Cicero gazdám sohasem járt Itália határain túl.
– De én igen, ifiúr!
Egy pillanatra belecsobbantam gondolataim tengerébe, s képtelen voltam kievickélni a múltbeli képek, tájak, hangok és illatok kavalkádjából. Körbenéztem a kerten, és hirtelen szemembe ötlött ordító elhanyagoltsága. Tányéromra siklott a tekintetem, és rájöttem, milyen száraz és íztelen volt a kenyér, milyen avas a sajt. Felpillantottam Tiróra, felrémlett bennem, kivel is ülök szemben, és ostobának éreztem magam, amiért ennyi energiát fecséreltem egy közönséges rabszolga elkápráztatására.
– Én megtapasztaltam mindezt, bejártam eme helyeket. Mindazonáltal sok szempontból még szkeptikus gazdádnál is kétkedőbb vagyok. Persze, trükk volt az egész.
Logikai játék.
– De miként lehetséges, hogy pusztán logikával új tudásra tégy szert? Azt állítottad, sohasem hallottál Cicero gazdámról, mielőtt én említettem a nevét. Semmit sem mondtam róla, és te, uram, mégis képes voltál elmagyarázni nekem, miért jöttem. Mintha érméket vernél a híg levegőből. Hogyan hozhatsz létre valamit a semmiből? Hogyan tudod felfedni az igazságot mindenféle bizonyság nélkül?
– Nem érted a lényeget, Tiro. De nem te tehetsz róla. Biztos vagyok benne, hogy úgy vág az eszed, mint bárki másnak. A hiba a római rétorok logikájában rejlik. Újratárgyalnak régi ügyeket, újfent megvívnak hajdani csatákat, kívülről fújják a grammatikát és a törvényeket, mindezt pusztán azért, hogy úgy csűrjék-csavarják a jogot, ahogy az ügyfél megköveteli, megfeledkezve az igazról és a hamisról, a jóról és rosszról. A bölcsesség helyére az agyafúrtság lép. A győzelem úgyis mindent igazol. Még a görögök is elfelejtették, hogyan kell gondolkodni.
– Ha valóban csak egy trükkről van szó, tanítsd meg nekem, uram!
Nevetve elvettem még egy darab sajtot.
– Ha megtanítanom, kevésbé fogsz tisztelni, mintha továbbra is titokban tartanám.
– Jobb lenne, ha elmondanád, uram. – Tiro összevonta a szemöldökét. – Másképp hogyan állhatnék talpra a macskajajból, ha egyszer én is másnapos leszek?
Derű ragyogott át ráncolt homloka redőin. Tiro legalább olyan tehetségesen komédiázott, mint Bethesda. Vagy jómagam.
– Ám legyen!
Felálltam, nagyot nyújtóztam, és meglepve éreztem, amint ujjaim megfürdenek a nap forróságában. Tapintható volt a meleg, mintha gőzölgő vízbe nyúltam volna. A fény már a fél kertet elárasztotta.
– Tegyünk egy sétát a kertben, amíg ilyen kellemesen hűvös van! Bethesda! Beavatlak téged a következtetéseimbe, Bethesda pedig letakarítja az asztalt… Bethesda!... És rögvest helyreáll a rend!
Komótosan sétáltunk a tó körül. Bast, a macska a víz felett repkedő szitakötőket próbálta becserkészni, fekete bundáján megcsillant a napfény.
– Nos hát, honnan is tudom, amit tudok Marcus Tullius Ciceróról? Azt mondtam, hogy büszke család sarja. Ez már a nevéből is következik. Nem a családnévből, a Tulliusból, azt már hallottam azelőtt is, sokkal inkább harmadik nevéből, a Ciceróból. A római polgárok harmadik neve általában a család egyik ágát jelzi – jelen esetben a Tullius-família Cicero-ágáról van szó. Ha nincs ilyen ága a családnak, bizonyára egyedi elnevezéssel állunk szemben. Nagy orrú személy hallgathat a Naso névre, borvirágos képűt nevezhetnek Sullának, mint például nagyra becsült és méltóságos diktátorunkat. Akárhogy is nézzük, a Cicero nem egy hétköznapi hangzású név. A szó maga a közönséges csicseriborsóra utal, s ez nem épp hízelgő, ugyebár… Mi hát a helyzet gazdád esetében?
– A Cicero régi családi név – felelt a rabszolga. – A szóbeszéd szerint egy olyan őstől származik, akinek valamiféle dudor csúfította el az orra hegyét, középen egy bevágással, akár a csicseriborsónak. Igazad van, uram, szokatlan hangzású név, de én már megszoktam, észre sem veszem. Gazdám barátai szerint jobb lenne elhagyni, ha politikai vagy jogi karrierre készül, ám ő hallani sem akar róla. Cicero úr szerint ha a családja ragaszkodott ehhez a furcsa névhez, az első Cicerónak módfelett kiválónak kellett lennie, még ha mára feledésbe is merült, miben volt az.
A gazdámnak pedig feltett szándéka ismertté tenni ezt a nevet egész Rómában, és megbecsülést szerezni neki.
– Büszke, ahogy mondtam. Habár ezt jóformán akármelyik rómairól vagy jogtudósról el lehetne mondani. Kétségem sem volt afelől, hogy Rómában él. Családjának déli származására a Tullius névből következtettem. A Pompejibe vezető úton nemegyszer találkoztam ezzel a névvel, talán Aquinum, Interamna vagy Arpinum környékén…
– Pontosan – bólintott Tiro. – Cicero úrnak azon a vidéken élnek rokonai. Ő maga is Arpinumban született.
– De nem maradhatott ott kilenc- vagy tízéves koránál tovább.
– Így igaz, nyolcéves volt, amikor a családja Rómába költözött. De honnan tudod mindezt?
Bast feladta a szitakötő-vadászatot, és a bokámhoz törleszkedett.
– Gondolkozz, Tiro! – folytattam. – A polgárok tízévesen kerülnek iskolába, a gazdád kimagasló filozófiai műveltsége pedig ellentmond annak, amit a származásáról meséltél. Nem nevelkedhetett egy porfészekben, valahol a Pompeji felé vezető út mentén. A Cicero név nem volt ismerős számomra, amiből arra lehetett következtetni, hogy egy nemzedéknyi idő sem telt el a család költözése óta. Ha már fiatalkoromban is itt éltek volna, bizonyosan hallottam volna felőlük, és ezt a nevet semmiképp sem felejtettem volna el! Ami pedig Cicero úr korát, vagyoni helyzetét, szónoki és filozófusi vénáját illeti, nos, arról minden utalást megtaláltam rajtad, Tiro.
– Rajtam?
– A szolga mindig tükrözi a gazdája tulajdonságait. Nem ismerted a bor veszélyeit, tapintatosan viselkedtél Bethesdával; mindez arra utal, hogy gazdád háza táján a tartózkodás és az illem rendkívül fontos. Az ilyen magatartás mindig a ház urának viselkedéséből fakad. Cicero úr minden bizonnyal szigorú erkölcsű ember. Tisztán római mintát is követhet, de amikor említetted, hogy számára minden téren a mértékletesség a legfontosabb, nyomban felfedeztem a görög etika és filozófia hatását. Gazdád házában nagy szerepet kap a retorika, a grammatika és a szónoklás művészete is. Kétlem, hogy te valaha is részt vettél akár egyetlen iskolai órán, de a rabszolgákra sok minden ráragad, ha a környezetükban sokan kedvelik a művészeteket. Érződik a beszédedből, a stílusodból, hangod csengéséből. Cicero úr minden jel szerint sokáig és szorgalmasan tanulmányozta a beszéd tudományát. Mindez pedig csak egyetlen dolgot jelenthet: ügyvédnek készül, hogy a Rostra előtt képviselhessen jogi ügyeket. Már abból is feltételezhettem volna, hogy a szolgálataimat kéri. A legtöbb ügyfelem – legalábbis a tiszteletre méltóbbak – mind politikusok, ügyvédek, vagy mindkettő egyszerre.
Tiro bólintott.
– Csakhogy te azt is tudtad, hogy Cicero úr ifjú, pályakezdő.
– Igen. Nos, ha egy meglett ügyvédről lenne szó, már hallottam volna felőle. Hány ügyet képviselt eddig?
– Csak néhányat – ismerte el Tiro. – De te, uram, aligha hallhattál róluk.
– Ami csak egy újabb bizonyíték a fiatalságára és a tapasztalatlanságára. Miképpen az is, hogy téged küldött hozzám. Fogalmazhatok úgy, hogy te vagy Cicero úr legbizalmasabb szolgája? A kedvenc rabszolgája?
– A személyes titkára. Egész életemet mellette töltöttem.
– Vitted a könyveit az iskolába, kikérdezted tőle a nyelvtant, előkészítetted a jegyzeteit az első tárgyaláshoz a Rostra előtt.
– Úgy van.
– Nem az a fajta rabszolga vagy tehát, akit a legtöbb ügyvéd Gordianushoz, a Nyomozóhoz küld. Csak egy zöldfülű jogász szalajtja hozzám a jobbkezét, kínos módon megfeledkezve a bevett szokásokról. Hízelgő számomra, még ha akaratlanul történt is.
Hálám jeléül bizalmasan fogom kezelni, hogy Marcus Tullius Cicero szamarat csinált magából, és a legjobb rabszolgáját küldte azért a nyomorult Gordianusért, aki trágyahalmokat túr fel és darázsfészkekben kutakodik.
Ezen százszor jobban szórakoznának, mint Cicero úr nevén!
Tiro a homlokát ráncolta. Sarum orra beleakadt egy fűzfagyökérbe a vízfolyás mellett. Megütöttem a lábujjam, és elnyomtam egy szitkozódást.
– Igazad van, uram – szólt Tiro halkan, őszinte hangon. – Fiatal még, akárcsak én magam. Még nem ismeri a jogi szakma apró fogásait, a buta gesztusokat és az üres formalitásokat. De pontosan tudja, miben hisz, és ezt a legtöbb ügyvédről nem lehet elmondani!
Lenéztem a lábujjamra, és meglepődve láttam, hogy nem vérzik. Istenek lakoznak a kertemben, ugyanolyan vadak és kócosak, mint a kert maga. Megbüntettek, amiért a bolondját járattam ezzel a naiv, fiatal rabszolgával. Megérdemeltem.
– Jól áll neked a hűség, Tiro. Hány esztendős a gazdád?
– Cicero úr huszonhat éves.
– Hát te?
– Huszonhárom.
– Némileg fiatalabbnak képzeltelek titeket. Ezek szerint még tíz év különbség sincs köztünk, csupán hét, Tiro. Mégis, milyen soknak tűnhet hét év – elmélkedtem, és a fiatalemberek világmegváltó szenvedélyessége járt az eszemben.
A nosztalgia lágy hulláma söpört végig rajtam, akár a gyengéden susogó szellő a fejünk felett zöldellő fűz ágai között. A tó tiszta felszíne sziporkázott a napfényben; a víztükörben megláttam kettőnk tükörképét. Magasabb voltam Tirónál, vállam szélesebb, mellkasom zömökebb, állam kiugróbb, orrom laposabb és horgasabb, szemem pedig a komoly római árnyalatban barnállott, a lehető legtávolabb volt a levendulaszíntől. Csupán borzas, göndör hajunk hasonlított, bár az én ősz tincseim egyre gyarapodtak.
– Említetted Quintus Hortensiust – szólalt meg Tiro. – Honnan tudod, hogy ő ajánlotta a szolgálataidat Cicero gazdámnak?
Halkan elnevettem magam.
– Nem tudom. Nem voltam biztos benne. Találgatás volt, és nem is a legjobb. De amint láttam az elképedést az arcodon, azonnal megbizonyosodtam róla, hogy jól találgattam. Miután kiderült, hogy Hortensius keze is benne van a dologban, minden világossá vált. Hadd magyarázzam meg – kezdtem bele. – Hortensius egyik embere nálam járt, úgy tíz napja. Azért jött, hogy egy bizonyos ügyben kikérdezzen. Ugyanaz a szolga volt, akit Hortensius máskor is küld, ha igényt tart a segítségemre; ha csak rágondolok, végigfut a hátamon a hideg! Hol bukkan rá egy olyan ember, mint Hortensius, egy efféle förtelmes szerzetre? Miért lyukadnak ki mind Rómában, ahol aztán kedvükre vagdoshatják át mások torkát? De természetesen a magadfajta semmit sem tud az ügyvédi szakma hasonló árnyoldalairól. Még nem. Nos, a lényeg az, hogy Hortensius embere bekopogott, feltett mindenféle mellékes kérdést, de semmit sem árult el, csak rejtélyeskedett, mellébeszélt, komédiázott. Ezek az alakok mindig ezt csinálják, ha ki akarják csikarni az emberből, hogy megkörnyékezte-e már az ellenfél az adott ügy kapcsán. Mindig azt hiszik, hogy már az ellenség oldalára álltál, de úgy teszel, mintha segítségükre lennél, hogy aztán az utolsó pillanatban hátba szúrhasd őket. Feltehetően ők ezt tennék a helyedben.
– Végül elment, de Bethesda hiába takarított három napig, még így sem tűnt el a bűz utána az előtérből. Ezenkívül Hortensius embere még két nyomot hagyott maga után, két nevet említett: bizonyos Rosciust és Ameria városának nevét. Ismerem-e az egyiket? Jártam-e már a másikban? Roscius egy ismert komédiás, Sulla egyik kedvence, amint tudvalévő. Csakhogy nem erről a Rosciusról volt szó. Ameria egy kisváros az umbriai hegyvidéken, úgy hatvan mérföldre délre Rómától. Nincs sok értelme oda utazni, hacsak nem akar gazdálkodni valaki. Így hát mindenre tagadó választ adtam.
– Eltelt egy vagy két nap. Hortensius kopója nem tért vissza, de felkeltette az érdeklődésemet. Elejtettem néhány kérdést itt-ott, nem került nagy fáradságomba kideríteni, milyen ügyben járt nálam: az apagyilkosság miatt, mely hamarosan a Rostra elé kerül. Az Ameria városából való Sextus Roscius azért áll a bírák elé, mert apja megölésének szándékával gyanúsítják – és a gyilkosságot itt, Rómában tervelte ki. Különös: alig akadt ember, aki tudott volna valamit az esetről, de lépten-nyomon azt hallottam, hogy jobb, ha kimaradok belőle. Ahogy a mondás tartja, randa ügynek mocskos a tárgyalása. Vártam, hogy Hortensius újból kapcsolatba lép velem, de az az ocsmány alak nem bukkant fel többet. Két napja értesültem róla, hogy visszalépett, nem vállalja a védelmet.
Szemem sarkából Tirót méregettem. Földre szegezett pillantással lépkedett, alig nézett felém, mégis éreztem, hogy minden idegszálával rám figyel. Kitűnő hallgatóságnak bizonyult. Milyen ragyogó diák vált volna belőle, ha nem rabszolgának születik, gondoltam, és milyen remek tanár lett volna belőlem egy másik életben, egy másik világban!
– Hortensius a mindenesével és az a titokzatos ügy… – ráztam meg a fejem. – El is feledkeztem az egészről. Aztán egyszer csak bekopogtattál, és azt mondtad, hogy valaki „ajánlott” a gazdádnak. Vajon ki? Minden valószínűség szerint Hortensius, aki időközben okosabbnak látta átadni az apagyilkosság ügyét valaki másnak. Egy fiatalabb ügyvédnek, bizonyosan egy zöldfülű ifjoncnak, akit felcsigáz a lehetőség, hogy egy ilyen horderejű ügyben szerepelhet, vagy legalábbis átjárja a borzongás a vérfagyasztó büntetés hallatán. Olyan embert kellett találnia, aki semmivel sem bölcsebb, aki soha nem is tudhatna annyit, amennyit Hortensius tud. Miután rábólintottál, hogy ő ajánlott engem, nem volt nehéz kibogoznom a lényeget. Követtem arcod színeváltozásait, melyekben olyan könnyedén esett az olvasás, mint Cato szövegeiben. – Megvontam a vállam.
– Bizonyos mértékig logikára volt szükség, de éppúgy megérzésekre is. A munkám megtanított rá, hogy mindkettőre hallgassak.
Kis darabig némán sétáltunk egymás mellett. Egyszer csak Tiro arcára mosoly ült ki, és felkacagott.
– Ezek szerint tudod, miért jöttem, és azt is, mit akartam kérni. Meg sem kell szólalnom. Nagyon megkönnyíted a dolgomat, uram!
Újfent vállat vontam, és álszerényen széttártam a kezem, amolyan igazi római modorban.
– Bárcsak én is tudnék olvasni a te gondolataidban, uram, de attól tartok, hosszas gyakorlásra lenne szükség – ráncolta homlokát a rabszolga. – Vagy talán szíves vendéglátásod annak jele, hogy elfogadod Cicero gazdám felkérését, és rendelkezésére bocsátod szolgálataidat? Hortensiustól már értesült a munkamódszereidről és az árról, melyet kiszabsz. Elvállalod hát?
– Mit kellene elvállalnom? Attól félek, gondolatolvasó képességem cserben hagyott. Fogalmazz világosabban, kérlek.
– Eljössz velem, uram?
– Hova?
– Cicero úr házába. – Látván értetlen arckifejezésemet, Tiro megpróbált egyértelműen fogalmazni. – Hogy találkozz a gazdámmal, és tárgyaljatok az ügyről.
Olyan hirtelen torpantam meg, hogy foszladozó sarum apró porfelhőt kavart.
– Úgy tűnik, gazdád nem igazán ismeri az illemet. A házához hívat engem, Gordianust, a Nyomozót? Vendégként? Milyen különös! Igen, egyre biztosabb vagyok benne, hogy találkoznom kell Marcus Tullius Ciceróval. Az ég tudja, talán valóban rám van szüksége. Milyen szokatlan figura lehet! Igen, persze hogy veled tartok. Csak engedd meg, hogy illendően felöltözzem! A tóga megteszi, azt hiszem. És másik lábbelit veszek. Egy pillanat, és készen vagyok. Bethesda! Bethesda!
