A hasbeszélő visszhangot keres szívbemarkoló történet egy bárkit és bármit megszólaltatni képes előadóművészről, aki a színpadon varázsló, hazaérve azonban egy fáradt édesapa, aki egyedül neveli autista fiát. Kettejük kihívásokkal, ugyanakkor sok nevetéssel teli életébe csatlakozik be Vera, a csupaszív óvónő, aki nagy odaadással gondoskodik az értelmi sérült Tomiról. De vajon képes-e megtartani a határt törődés és önfeladás között? És lehet-e „normális” életet élni, ha tudjuk, hogy akármikor, egy óvatlan pillanatban végzetes tragédia történhet?
Papp-Zakor Ilka kötete megmutatja, hogy „az autisták »lelke labirintus, útvesztő«, ahol könnyű eltévedni, de végül mindig a szeretet győzedelmeskedik – még akkor is, ha néha össze kell szorítani a fogakat a továbblépés érdekében” – írtuk a regényről, ami nemrég a hét könyve is volt nálunk.
Papp-Zakor Ilka: A hasbeszélő visszhangot keres (részlet)
Tavasz
Vera a konyhapultnál áll lakásában, amit egyedül bérel, és fejlesztőjátékot tervez az ovisainak. Alkonyodik, a nap ekkorra tulajdonképpen már véget is ért, minden óra csak ráadás, de neki ezeket a ráadás órákat is ki kell használnia, ha jól felkészült óvónő szeretne lenni.
Fülében iPod, ingatja magát a ritmusra, közben arra gondol: tanulhatnánk valami okos éneket… miről is? A konyhapulton zongorázik. Lehetne arról, hogy sok gyümölcsöt és zöldséget kell enni, mert finom és egészséges. Felbont egy doboz teát. Anyja tanácsára issza lefekvés előtt, hátha jobban alszik majd tőle.
Milyen ciki, egy felnőtt nő, és rémeket lát a (szinte) saját otthonában.
Ez lesz az első éjjel, amikor a teára bízza magát. Csodát remél.
Nem is, gondolja aztán. A gyümölcsökről már eleget tanultunk. A zöldségekről is. A holnapi dal szóljon arról, hogy ne álljunk szóba ismeretlenekkel. A kocsijukba se szálljunk be. Hogy óvakodjunk az idegenektől. Aznap a kollégákkal is arról beszélgettek, hogy már megint hiába keres valakit a családja. A Facebookon látták a megosztást. Minden második hónapban történik valami. Felnőttek, gyerekek válnak köddé. Szívszorító, gondolja Vera. Szóval kell találni egy ilyen gyerekdalt. Biztos akad valami. Kizárt, hogy ne fordult volna meg másnak is a fejében, valakinek, aki ért a dalszerzéshez.
Vera megszokta, hogy ha ő valamit kitalál, akkor az másnak is biztos eszébe jutott.
Elképzeli a gyerkőcöket, amint kipirult arccal tapsikolnak és énekelnek, elmosolyodik. A dal az ismeretlen felnőttekről, akik, ki tudja, talán jót akarnak, a legtöbb ember jó szándékú, kockáztatni azonban nem szabad, átolvad egy slágerbe, amit különösen szeret. Most azt dúdolja magában, hogy hasunkra süt az aranyló nap, csillámlik a homok. Látja magát a tengerparton feküdni, csípőjét ringatja, a hajába túr.
A nyugtatótea minden tasakját egyenként becsomagolták aromazáró ezüstpapírba. Az ezüstpapírnak csak a fonákja ezüst, a színe narancssárga, középen lila cirkalommal. Csillámlik, mint a dalban a homok, de amikor Vera, épp csak egy kicsit, feltépné, a szakadás elszabadul, végigfut az egész anyagon. Csalódottan nézi a tönkrement papírt. Lenyomja a vízforraló gombját. Újraindítja a tengerpartos slágert. A vízforraló dolgozik, a konyhapult mögötti ablakon megül a pára. Az eget kondenzcsík szeli át, és torz felhőtárgyak lazsálnak rajta.
Akár egy négyéves festő absztrakt munkája.
A lemenő nap sem aranyló, hanem narancssárga, akár a tea csomagolása, vagy a répafőzelék, amit aznap kellett a gyerekekbe istenkednie. Vera újra elmosolyodik. Orrához emeli a filtert, édeskés-fűszeres szaga van. Ne feledd, hajnalban minden sirály rózsavörös, és kacagásuktól érik a füge.
Az ablak lila túloldalán újabb kondenzcsík. A nap lejjebb süllyed. Vera tükörképe répapapiban áll. Az alak, aki most megjelenik mögötte, szintén ebből a répából emelkedik ki. A víz felforr. Az óvónő vállát megkopogtatják. Behunyja szemét, és nem mer levegőt venni. Gyomrában a félelem vöröshangyái. Hátán végigcsorog a jéghideg. Gyerekkorában volt az öccsének ez a hülye vicce: poharat állítani az ajtók felső élére, hogy amikor benyit, kapjon a nyakába egy adag vizet. Legtöbbször a pohár is a fején koppant. A koppanással járó megaláztatás még rosszabb volt, mint a hideg zuhany. Vera ösztönösen behúzza a nyakát, és nem érti, miért éppen vele történik már megint valami rémes.
A pohár most elmarad, a hideg, amit érzett, nem víz volt, csak félelem.
Ebben a nyomorult lakásban gyakran lát idegeneket, ők a rémek, akik ellen teával védekezik. A rémek azonban nem bántják, sőt, voltaképpen kerülik a társaságát: rögtön visszavonulnak az éléskamrába, ha észreveszik. A rekeszizma alatt hányinger robban, elemi erejű robbanást érez, amely mostantól élete végéig tartani fog. Igen, így fogja másnap, ha megéri, Zsuzsinak elmesélni.
A vállkopogtatás megismétlődik. Verának nem maradt választása, megfordul, bár legszívesebben halottnak tettetné magát, mozdulatlanul, szorosra zárt szemmel várná, amíg átsöpör felette ez a borzalom is.
Egy srác áll előtte, gesztikulál, hadar valamit, hadarását megszűrik az arany napsütés iPod-hangjai, Verához csak nyögésszerű hangfoszlányok jutnak el.
Kitapintja feneke mögött az evőeszközös fiók fogóját, résnyire kihúzza, ujjai reménykedve nyújtóznak a legmélyebben tartott kések irányába. Messzire a háta mögé nyúl, a térde megroggyan.
A srác most újra mond valamit, az óvónő a homlokán érzi forró leheletét, és mert a késeket továbbra sem éri el, eldönti, legyen villa. De a katicás akad a kezébe, az a teljesen tömpe, oltári jópofa darab, amit elcsórt az óvodából, annyira megtetszett neki, utána meg szégyellte visszavinni.
Rámarkol. A villa nyele törpekék, levegőn szilárduló gyurmából készült, még mindig ruganyos benyomást kelt, a katica pöttyei hegyesen fúródnak a tenyerébe. A térdei ekkor feladják, baromi rossz ötlet, mégis fenékre ül. Csak a bal keze ragaszkodik még egy percig a konyhapulthoz, ujjai a telefon irányába kaparnak, mielőtt lecsúsznának a lakkozott deszkáról. Az élet gyönyörű, az élet tökéletes. Az élet hibátlan, csak akarni kell. Nyüszíteni szeretne. A srác fölé hajol, beszél, a dohányosok nemzetközi nyelvén, két ujját feltartva, cigarettát kér.
Atyavilág, mekkora idióta, csodálkozik az óvónő akaratlanul, meg akar ölni, és még ő kér tőlem cigit.
Nagy nehezen kibányássza farzsebéből a csomagot, feltartja. A jövevény kivesz egy szálat, a többi szétszóródik Vera fejére, Verára, Vera köré.
A srác komótosan az asztalra telepszik, majd égő cigijét figyelmesen szemlélve monológba kezd. Vera kiveszi előbb az egyik, majd a másik füléből az iPodot. A hibátlan élet elnémul, a monológ életre kel, és nyelve lesz: a német – egy nyelv, amelyet Vera nem ért, de felismeri. Vendége mondandója egyetlen hosszú, folyton ismétlődő mondatból áll. Valahányszor ez a mondat befejeződik, a vendég nagyot szippant cigarettájából, hogy füstöt köpve ismét rákezdjen, sokkal inkább magához, mint a padlón reszkető lányhoz beszélve.
Az óvónő agyában ekkor halkan és rezignáltan újra felhangzik a hibátlan élet dallama, és felötlik benne a répaszínű nap képe. Úristen, hogy tudok most ilyesmikre gondolni. Bőgni szeretne, sikoltozni, attól megkönnyebbülne, de úgy a hang, mint a sírás benne ragadtak. Csak akarni kell, dúdolja magában, aztán sikerül, igaz, csak befelé kezd el sírni, de az is valami, hűvös könnyek potyognak a hasába.
Behunyja a szemét, térdére hajtott fejjel ül, míg kulcs nem nyikordul a bejárati zárban.
A srác egy pillanatra elhallgat, de csak hogy rögtön folytassa ott, ahol abbahagyta. A konyhaajtóban egy meggyötört képű emberke áll, kezében szatyrok. Tehetetlenül – mint aki nem tudja eldönteni, a csomagját pakolja-e a földre, vagy az óvónőhöz siessen előbb –, félguggolásban feljajdul:
– Csak ne sikoltozz, attól bepánikol! – Majd fájdalmas hangon hozzáteszi: – Szegény kicsi Vera. Ennek egyáltalán nem így kellett volna történnie – és Vera fejében elvágják a filmet. Nem ájul el, de megáll vele az idő, és megszűnik a gravitáció, ő pedig a súlytalanság csodaszép állapotában mély levegőt vesz, és megpihen.
Az emberke egyszer, majd még egyszer, erélyesebben rászól a fiatalabb betolakodóra, aki sértetten elnémul.
– Zoltán vagyok. – Még mindig a cekkerekbe kapaszkodik, ügyetlenül rugdossa le cipőjét, kicsit dülöngél, de nem esik el. – Ő Tomi.
Ne félj tőle, teljesen ártalmatlan. Normális körülmények között teljesen ártalmatlan. Egy percet kérek, aztán mindent elmagyarázok.
Kifarol a konyhából, vissza-visszapillantva Tomira, aki már nem dohányzik, és nem is deklamál, új foglalatosságot talált magának, előre görnyedve működik valamit. Ördöglakatozik, állapítja meg Vera, és kicsit kényelmesebb pozíciót vesz fel a padlón.
A lakás, ahol Vera eddig egyedül lakott, kétszobás, a tulaj ebből egyet lomtárnak használ. A szerződés aláírásakor figyelmeztette az óvónőt, hogy időnként beugrik elvinni ezt-azt a kacatokból – ígéretét azonban soha nem váltja be, így Vera jó ideje saját ingóságainak egy részét is a lomtárban tartja,
bár az elvileg nem használt szoba miatt az átlagosnál kisebb bért fizet, vagyis hát fizetnek:
ő és a szülei, mióta ide költözött egy boldogtalan kapcsolat végén. Az óvónő füleli Zoltán lépteit: fémes nyekkenések szűrődnek ki hozzá, kifelé induló, aztán visszaforduló, sietős slattyogás, a kilincs ügyetlen csikordulása, mintha könyökkel nyomnák le – és valóban, amikor újból megjelenik, a jövevény mindkét keze foglalt: bal hóna alatt ajándékzacskót, jobbjában utazóketrecet himbál.
– Kezdjük újra – indítványozza, és Vera rámarkol a katicás villára. – Szervusz. Én Zoltán vagyok, a hasbeszélő. Én Zoltán fia, Tomi – mondja ezután Tomi csukott szájjal, az ördöglakatról egy pillanatra sem fölemelve a tekintetét. – Nagyon örvendek. És én vagyok Fülöp, akit legtöbbször csak Macskának szólítanak.
– Mert nincs lelked? – kérdi Vera.
– Nem, mert én vagyok az egyetlen macskájuk – helyesbít Zoltán. – Tiszta az alja – lóbálja meg a levegőben, és az asztalra, Tomi háta mögé állítja a ketrecet.
– Segíthetek felkelni? – érdeklődik, de Vera fejrázása elbizonytalanítja, körbenéz, egy hokedlire huppan. Az ajándékcsomag a két térde között lóg.
A keze meglepően, sőt, megejtően és esendően apró és rózsaszín.
– Az a helyzet… rémesen sajnálom, hogy így kell megtudnod… de mi itt fogunk lakni. Ajándékot hoztunk, de ne aggódj, semmi olyasmit, ami gondot okozna. Semmit, ami tartósan megmarad, és a polcon kéne tologatni. Tojáslikőr, edelmarcipán. – A szívecskés zacskó bátortalanul megemelkedik. – Remélem, hogy szereted!
Vera, aki eddig nem tudta tisztességesen elsírni magát, végre zokogni kezd. Arcát két térde közé bújtatja, karjával átkulcsolja a lábát, jobb kezével még mindig a béna kis villába kapaszkodik.
– Nem hiszem el, nem hiszem el – A könnyeken átszűrt jajgatás így hangzik: nem piszem. Az asztalon ülő turcsi orrú fiú megdermed, felvonyít, aztán ő is rázendít.
– Ó, ne, ne, kérlek – nyögi a hasbeszélő. – Warte, bogaram! – néz most a fiára, azonban édesmindegy, mit mondanak neki, tovább vinnyog, ahogy Vera sem hagyja abba a zokogást. Ekkor Zoltán nagy nehezen összeszedi magát, tölt Verának egy pohár hideg vizet, mellé guggol, még a kezét is a vállára teszi, a fejét simogatja.
– Szegény kicsi Verám. Kérlek, kérlek, bocsáss meg nekünk! A lány nagyokat kortyol:
– Ó, istenem. Mért nem szólt nekem senki, hogy költözzek el?
– Hát, mert épp ez a lényeg – tagolja a hasbeszélő, mint ahogy nehéz felfogású gyereknek magyaráz az ember. – Maradj velünk, ha lehet. Andreas nem értesített? Azt reméljük, hogy Tominak jót fog tenni a társaságod.
Tomi – talán a neve hallatára, újrakezdi az ördöglakatozást és a deklamálást, ezúttal motyogva.
Vera kérdőn Zoltánra tekint.
– Azt mondja, fáradt, és kér egy cigarettát. Azt mondja, az ember egy nehéz nap után nem kíván az élettől többet, csak hogy békében rágyújthasson. Ne aggódj, hoztam neki. – Tenyerébe fogja a lány jobb kezét, bánatosan nézi a tenyérpárnákon a katicák szúrta gödröket. – Na, gyere, szedjük össze magunkat! – A villát a mosogatóba hajítja.
– Ne haragudj – sóhajtja Vera. A földről a markába gyűjti a cigit.
– Teljesen természetes.
A hasbeszélő minden jel szerint az újrakezdések embere.
Amikor mindhárman asztalhoz ülnek, még egyszer bemutatkozik: ő Kivi Zoltán, a fia Böde Tomi. Szájsarka aprót rándul:
– Meg fogod látni, tényleg van benne valami bödés. Példának okáért nyitott szemmel alszik. – Tomi haja, szeme kékesfekete (Már-már olyan fekete, hogy az kék, nevet másnap Vera Zsuzsival), bőre olajosan ragyog. Hogy milyen csontos és magas, azt az óvónő már korábban megfigyelhette. Most, amíg együtt dohányoznak, jobban megnézi magának a srác hosszú, vékony kézfejét és ujjait. A körmök az ujjhegyekre görbülnek, körülöttük a bőr beszakadozott, imitt-amott horgasan visszakunkorodik. Vera Tomira mosolyog, az meglepetést színlel, szemöldökét felrántja, fejét oldalra hajtja, száját elkerekíti.
– Ha fáradt, nem érti az embereket.
A ketrecből megtermett, gesztenyeszín kandúr néz farkasszemet az óvónővel.
Vera kortyol a macskagyökérteából, és maga alá húzza a lábát. Zoltán marcipánnal kínálja.
Nagyon szereti a marcipánt, kivesz egy színes sztaniolba csomagolt golyóbist, lassan ízlelgeti, olyan lassan, ahogyan az csak lehetséges: egyszerre csinálni valamit és lassúságra törekedni már-már ellentmondásos, a marcipán rohamosan fogy a szájában. Amint az utolsó korty édes nyálat lenyelte, tenyerével apránként kivasalja a csillogó lapocskát.
– Karácsony előtt sosincs a gyerekeknek – magyarázkodik. – Kézimunkára. Sosincs ilyen szép mintás. – Zoltán kaffantva felkacag, és átgyúrja pici kezében az ujjperceket. Most a Tominak vett cigarettát bontja ki és tolja az óvónő elé, az pedig rágyújt, elfintorodik, rég nem szívott ilyen erőset.
– Ha itt maradok – fontolgatja –, mit várnak majd tőlem? Nem értem. – Leharap a hüvelykujjáról egy fityegő bőrkét, fintorog, Zoltán látja a véres körömágyat, félrenéz.
– Mit várnak tőlem?
– Igazán semmit. Hogy Tomira vigyázz. De nem ingyen kérjük.
Végső soron nem is mi kérjük, hanem Andreas.
Andreast hiba volt ismét megemlíteni, Vera bizalma újra megcsappan, az előbb még éppen marcipánért nyúlt volna, most visszahúzza és ölébe ejti kezét, hátrább húzódik a hokedlin.
– Fogalmam sincs, ki az – válaszolja. A hasbeszélő legyint, hát persze, ez voltaképpen Andreasra vall.
– Egy igazán jó ember. Németországban. Ahonnan jöttünk. Reméltem, hogy…
– Berlin?
– Tübingen.
– Jó, azt nem tudom, hol van.
– A lényeg, hogy Tübingenben Andreas… Vera húzza a száját, ismét rágyújt:
– Maga nem kér?
– Én? Nekem a hangom a munkaeszközöm. – Úgy dönt, ezen a ponton, lesz, ami lesz, megenged magának egy komikus gesztust, túljátszott mozdulattal a mellére kapja egyik gyámoltalan kacsóját, másik karját kitárja, a konyhaszéken ülve meghajol. – És kérlek, tegezz. Neked csak Zoli.
Vera homlokát a tenyerébe hajtja, ingatja a fejét.
– Jaj, istenem – sóhajt fel, kényszeredetten elmosolyodik. – Angolul legalább tud? – ezt az asztallaptól kérdezi.
– A gyerek? – teszi Zoltán a meglepettet.
Tomi egyáltalán nem tűnik kiskorúnak, mint utóbb kiderül, Veránál pár hónappal idősebb.
– Minek tudna, ha ért magyarul? – Majd helyesbít: – Mert egész jól ért. Ha nem fogalmazol félreérthetően, és mellőzöd a szóvicceket. A túl bonyolult dolgok kiborítják. Akinek nincsen anyanyelve, nem tud elvontan gondolkozni. Egyszerű, világos utasítások kellenek neki, és vásári humor. Úgynevezett burleszk. – Mutatóujjával a hamutartóba nyúl, hamut ken az orrhegyére, szájsarkaiba vigyort rajzol, Tomi felkacag. – Állítólag egy ötéves szintjén van. Vagy hétévesén. Vagy három. Mindenki mást mond.
