„Hát így élünk mi itt, sócsikorgatva” – gondolja Papp-Zakor Ilka negyedik kötetének lapjain egy bánatos hasbeszélő. Kivi Zoltán a színpadra lépve tárgyakat megszólaltató és a nézők lelkének titkait kifürkésző varázsló, otthon azonban csak egy fáradt, idősödő édesapa, aki századszorra is letörli autista fia arcáról a könnyeket, szilvás gombócot készít, vagy éppen felsepri a talpak alatt ropogó, kiömlött sót.
A szerző Margó-díjra jelölt első könyve, az Angyalvacsora világáról azt írtuk annak idején, „kicsit abszurd, kicsit mesei, kicsit mágikus, kicsit realista, és néha egészen hátborzongató”. A korábbi művekhez hasonlóan a hétköznapi problémák ezúttal is szürreális, néhol morbid történésekben oldódnak fel, ahogy a szinte zabolázatlanul áradó fantázia és az íróra jellemző nyelvi virtuozitás sem maradt ki az új regényből.
A hasbeszélő visszhangot keres ugyanakkor kétségkívül emeli a tétet:
nemcsak azért, mert a Zoltán művészetének titkait és technikáit feltáró részek komoly kutatómunkát igényelhettek, hanem azért is, mert Papp-Zakor olyan témát tár elénk, amiről még mindig kevés szépirodalmi szöveg születik. Az érzelgősség csapdáját ügyesen elkerülve, sok empátiával és humorral mutatja meg, milyen az élet egy kisgyerek értelmi szintjén megrekedt felnőtt férfivel, aki mellett soha nem lehet tudni, hogy a szívszorítóan szép pillanatokat mikor töri darabokra egy-egy váratlanul érkező dühroham.
„Mi itt fogunk lakni”
A könyv új szintre emeli az in medias res-kezdés fogalmát: egyik percben még egy teljesen átlagos óvónő fejlesztőjátékot tervez a csoportjának, a következőben viszont már világosan érezzük, hogy itt valami nem stimmel. Kiderül, hogy Veréb Verának nagyobb gondja is akad a gyerekdaloknál, egy ideje ugyanis kísérteteket lát a lakásában. Mielőtt még azonban lenne időnk fennakadni ezen az információn, két – kivételesen hús-vér – idegen trappol be az ajtón egy macskával, és kisvártatva közlik, hogy ezentúl ők lesznek a lány lakótársai. Az ördöglakattal babráló, össze-vissza hadováló fiúban az autista Tomit ismerhetjük meg,
a „meggyötört képű” apa pedig Zoltán, a Németországban már komoly karriert befutott hasbeszélő.
Mire az olvasó észbe kap, már el is kezdődött hármójuk közös élete, amelyet egy teljes éven át követhetünk. A különös apa-fia páros nonszensz betoppanásán hamar sikerül túllépni: végül is Verának saját bevallása szerint az a legfőbb tehetsége, hogy mindenkit szeret, a külföldön felnövekedett Tomira vigyázva pedig legalább még nyelvet is tanulhat.
És hát lesznek itt még szép számmal ennél az egymásra találásnál furcsább dolgok is.
Miközben a trió megpróbáltatásokkal, ugyanakkor rengeteg nevetéssel teli mindennapjait kísérjük figyelemmel, egy párhuzamos cselekményszál Zoltán múltjába, valamint a hasbeszélés szerteágazó kultúrtörténetébe is betekintést nyújt.
A szomorú bohóc
Papp-Zakor komplett performanszokat rendez a kötet lapjain: Zoltán hol bábokat használ, hol a környezetében lévő dolgoknak kölcsönöz hangot, de az is előfordul, hogy a semmiből teremt elő egy-egy nyávogó macskát vagy éppen sivatagban menetelő tevét. Bár a karneváli hangulatú, csodákkal teli előadásokról olvasva igencsak nehéz a lelki szemeink elé képzelni, hogy pontosan mi is zajlik igazából a szövegvalóságban, és mi a fantázia szüleménye,
a hasbeszélés mesterségének fokozatosan feltáruló története tartalmaz hiteles adatokat is.
„Mint a haláltudatból merített életöröm” – mondja Zoltán egyik pályatársának műsora után, és ahogy minél többet tudunk meg a boszorkányság határán billegő szakmáról, annál inkább látjuk benne a komikum és a tragikum összefonódását. Ahogy a szórakoztatásra termett bohócok, úgy bizony a hasbeszélők is gyakran merítenek ihletet dühből vagy szomorúságból. A regény hétköznapi mágusa számára a művészete egyszerre semmi és minden, „szerelmes évődés” és az élet értelme.
De mi, olvasók akár fogalmazhatunk úgy is, hogy menekülés a fojtó realitás elől –
ahogy valamivel szokványosabb menekülési út Zoltánnak az esténként, általában egyedül elfogyasztott alkoholmennyiség is.
Hasbeszélőnk múltjában kétségtelenül akad néhány elrugaszkodott részlet, például az, hogy mivel a szülei házasságát megmérgezte az apa hűtlensége, Anyuska egy napon gondolt egyet, és eltette láb alól a férjét.
Lassacskán hozzászokunk viszont, hogy ebben a világban tényleg bármi megtörténhet,
ahogy Zolika is kénytelen elfogadni, hogy immár ketten maradtak a családban – bár a temetésen azért megszólaltatja Apuska kísértetét. A hasbeszélő visszhangot keres végig fenntartja az abszurd, képzeletbeli és valóságos közötti eldönthetetlenséget, ami egyesek szemében akár zavaró is lehet, de talán éppen ez kell ahhoz, hogy ne ülje meg a gyomrunkat a sok fájdalmas pillanat.
Nemcsak annak válunk tanúivá ugyanis, hogy miként lesz sikeres Zoltán nem sokkal a Németországba költözés után, hanem azt is végigkövetjük, hogy időközben milyen veszteségek érik. Amikor élete szerelme, Vanda egy hűtőre mágnesezett cetlivel tudatja vele, hogy örökre elhagyja,
egyedül marad a lassan csordogáló hetek, hónapok egyhangúságával, arról nem is beszélve, hogy neki kell felelősséget vállalnia közös gyerekükért.
„A még előtte álló évek csak ráadás voltak egy lezárt történethez” – olvassuk egy ponton, Zoltánnak azonban nincs ideje összeomlani, mert az autista Tomi teljes embert igényel.
Féktelen düh és végtelen szeretet
„Van-e a hasbeszélő hangjának visszhangja?” – tanakodik egy tübingeni bárban a művésztársakkal Zoltán, aki rendületlenül hisz benne, hogy tehetségének segítségével képes lesz értelmet csempészni Tomi „hét lakattal lezárt elméjébe”. Próbálkozásai azonban minduntalan kudarcba fulladnak:
az idő könyörtelenül telik, de a visszhang elmarad.
Papp-Zakor Ilka nagyfokú érzékenységgel közelít az autizmus témájához: ahol kell, csak sejtet, ahol arra van szükség, a humor eszközéhez nyúl, vagy elemelkedik a realitástól, de nem takarja ki a Tomiról való gondoskodással járó lemondásokat és sokszor már-már kibírhatatlannak tűnő kríziseket.
Zoltánnal együtt az olvasó is átérzi a megrázkódtatást, amikor a specialistától specialistáig vezető kálvária végén kiderül, hogy a születéskor még egészségesnek tűnő kisfiú valószínűleg soha nem lesz képes teljes életet élni, és ahogy a diagnózis nyomán az emberek akaratlanul is idegenkedni, irtózni kezdenek tőle.
A Bogárnak (németül „Wanzchen”) becézett Tomi az időbe fagyva létezik:
bár munkát kap egy pékségben, és kívülről is felnőttnek tűnik, nem tudja önállóan ellátni magát, a környezetének pedig állandó készenlétben kell lennie. A regényből ugyanis világossá válik, hogy bármelyik óvatlan pillanatban történhet visszafordíthatatlan tragédia.
A sérülékeny Vera számára ijesztő figyelni, ahogy a gyorsan megszeretett Bogárkát hatalmába kerítik a fékezhetetlen indulatok, de a legkegyetlenebb az egészben mégis a vissza-visszatérő remény, majd a letaglózó felismerés, hogy Tomi állapota nem fog javulni. Papp-Zakor nem fél súlyos mondatokat adni az óvónő szájába („egy pillanatig még arra is gondoltam, hogy bárcsak megdögölne, ez az idióta, közveszélyes dög”), de az ő szemével látjuk a legjobban azt is, hogy mennyi „kedvesség, kíváncsiság, aranyosság” bújik meg a fiúban. Miközben sülnek a megunhatatlan banános fánkok, és nagy kacagásoktól zeng a lakás,
az olvasó is megsejthet valamit abból, hogy az autisták „lelke labirintus, útvesztő”, ahol könnyű eltévedni, de végül mindig a szeretet győzedelmeskedik –
még akkor is, ha néha össze kell szorítani a fogakat a továbblépés érdekében.
Megéri belépni a labirintusba
A szerző önmagához híven ezúttal is különleges nyelvet működtet: néhol lendületes mesélőkedvvel ír, máskor az élőbeszédhez közelít, illetve rengeteg költői – olykor nehezen hozzáférhető – hasonlatot és képet használ. Tagadhatatlanul előfordul, hogy a szövegben való bolyongás során kicsit elveszettnek érezzük magunkat: számos kérdés marad megválaszolatlanul, és a szereplőkkel kapcsolatban is több részlet homályba veszik.
A bizonytalanság azonban pár esetben kifejezetten termékeny:
a zárlat például az olvasóra bízza a döntést, hogy az új tavasz beköszöntével jó vagy inkább keserű szájízzel engedjük el a szívünkhöz nőtt triót.
Végül nem derül ki, hogy mit kerestek a kísértetek Vera kamrájában, vagy hogy mi volt valóságos Zoltán műsoraiban, de mindezek ellenére sokat kaphatunk ettől a regénytől, ha nyitottan közelítünk hozzá. A mottóban idézett német hasbeszélő, Max Blume szerint minden előadó „vágya játékával jobbá tenni valamit a hallgatóiban, azok benyomásaiban, megéléseiben, s így voltaképpen: világában”.
Innen nézve Zoltán titokzatos művészete némileg az írással is rokonítható.
Ha a világunkat nem is teszi jobbá, Papp-Zakor Ilka könyve giccs nélkül képes beszélni a feltétel nélküli szeretetről, az öregedésről, a törődésről és arról, hogy „a reményt nehéz elviselni, de legalább örök”.
A szerző fotóját Kováts Zsófia (Margó Fesztivál) készítette.
