Papp-Zakor Ilka: Névtelen szovjet hős

.konyvesblog. | 2016. december 28. |

papp-zakor_ilka-1923_felirat.jpgFotó: Valuska Gábor

1956. október 23. egy keddi napra esett. A forradalmak is átlagos hétköznapokon történnek, csak később válnak piros betűs nemzeti ünneppé. Mi történik, amitől mindenki élete megváltozik? Hogyan lesz egy sor civil hőse vagy áldozata a nagy eseménynek? Ha a forradalomról beszélünk, képesek vagyunk a résztvevőkről mint átlagemberekről beszélni? Arra kértünk 10 kortárs írónőt, hogy meséljék el egy-egy valós vagy fiktív karakter lehetséges napját, hogy lecsupaszítva lássuk azt az átlagos keddet, amely később az újkori magyar történelem és nemzettudat alapjává vált. A 10 novella megtalálható a Könyves magazin téli számában. A sorozatot Tóth Krisztina novellájával indítottuk, ma pedig Papp-Zakor Ilkáéval folytatjuk. 

Az arcuk olyan, mint egy tank. Csúnya, de azért otthonos. Ivant a két fiú Koljára, a lány pedig Verára emlékezteti. Persze egy ideje mindenkiben Verát és Kolját látja. Vajon ezek most fasiszták, vagy napfényes mosolyú munkásgyerekek? Így, hogy nem mosolyognak, nehéz megállapítani.

Aztán Vera és a két Kolja megindul a tank felé. Van bennük valami szokatlan elszántság. Túl komorak ahhoz, hogy munkásgyerekek legyenek, ez az, ami Ivannak eszébe jut. Nagyot nyel. Már itt is vannak. Vera a tanknak támaszkodik és őt bámulja. Az egyik Kolja pedig előlép. Fölmutatja a mutató- és középső ujját. Ivan megkönnyebbül és barátságosan vigyorog. Szeretné, ha látnák, hogy az oroszok szeretik a gyerekeket. Elővakarja a zsebéből a csomag cigarettát. Kinyitja a tank fedelét, ágaskodik, kinyújtja a csomagot. A bátrabbik Kolja kihúz egy szálat. A másik hátralép, meredten nézi Ivan kezét. Rábeszélőn meglóbálja felé is a csomagot. Az oroszok bőkezűek, ez jár a fejében. Alatta, a tank belsejében valaki fészkelődik. Elgémberedtek a hosszú út alatt. Közben a bátrabb Kolja rágyújt. Milyen fiatal, mégis milyen ügyesen tüdőzi le. Ettől mintha cinkosokká válnának. Ivan is ennyi idős volt, amikor dohányozni kezdett. Má-lá-gyéc!, mondja lassan tagolva, hogy a fiú biztosan megértse. Ennyit mindenki ért oroszul. Aztán visszaül a tankba. A bátrabbik Kolja még mindig ott áll, lassan szívja a cigarettáját. Amikor végigég, a földhöz vágja a csikket és a sarkával rátapos. Ivan elkapja a tekintetét, és újra nagyot nyel. Van itt valami, amit nem ért, pedig nagyon fontos lenne megérteni. Talán csak annyi, keresgéli az ide vágó fogalmat, hogy mégis fasisztákkal van dolga. Most megfordulnak és szaladni kezdenek. Ivan utánuk indul. Ostobaság, de azért szeretné, ha futtukban visszanéznének. Hogy lássák, milyen könnyedséggel vezeti a rábízott súlyos tankot. Az ember nem is gondolná, mennyire szépen tud menni egy ilyen harckocsi. De Ivan érti a dolgát. Produkálja magát, halad öntudatosan a gyerekek után.

Egy pillanatra belenyilall a futó aggodalom. Csak nehogy macska vagy kutya kerüljön a lánctalpak alá. Az egyből elvenné a tankozás parádés jellegét. De rögtön elhessegeti a gondolatot. Egy szovjet katona, a béke harcosa nem retten meg egy szétlapított szőrcsomótól a betonon. Csak vágtat, vágtat a nagyszerű jövő felé.

Könyves Magazin 2016/5.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

Ivan hős. Ezt tanították neki. Szereti a hazáját és a nagyszerű jövőt. Az életét kockáztatja a békéért és a szocializmusért. Büszkén vezeti a tankot a rohanó fasiszta gyerekek után, akik tegnap még sugaras tekintetű munkásgyerekek voltak. Ki érti ezt, gondolja Ivan. Aztán nem foglalkozik többet a dologgal. Átadja magát az emelkedett hangulatnak. De titokzatos, sokat ígérő is ez az ősz, gondolja. De szép a csípős hajnal. A karcsú, deres fák az út mentén. A két Kolja meg Vera, ők is lehetnének akár szépek is, csak lennének egy kicsit vidámak. A hősiesség és a béke is szépek. Katonának lenni magasztos hivatás. Ivan büszke magára, amiért kész elesni a harcban. A hazája is büszke lesz majd rá. Úgy képzeli el, mintha ő maga is ott lenne majd a tiszteletére rendezett gyászünnepségen. Miközben tankot vezet, mindig így gondol a hősiességre. Ivanra gondol, a hősre. Nem a névtelen katonára, akit, ha nincs többet, elfelejtenek.

Ivan, a névtelen szovjet katona hirtelen megáll. Az utcán több Vera és Kolja verődött össze. Aztán Molotov-koktélok repülnek felé. Egyik sem talál. Majd még begyakorolják, gondolja akaratlanul is. A gyerekek a következő pillanatban már sehol sincsenek. Helyzeti előny, látszik, hogy ismerik a terepet. Csak az egyikük áll még mindig előtte, mintha gyökeret eresztett volna. Kezében a meggyújtatlan üveg. Ivan úgy látja, hogy a gyáva Kolja az. Köröttük lángol a beton. Aztán Kolja is rohanni kezd, fejvesztve, arra, ahonnan indultak. Arra, amerre Ivannak is mennie kell, ha el akarja kerülni a gyorsan terjedő tüzet.

A járdaszélen dértől ezüstösek a menekülő, karcsú fák. A fákkal együtt menekül egy kiégett, füstölgő harckocsi. Ivan fejében újra angyalarcú munkásgyerekek járnak. Derűs, fényes szemű plakátgyerekek. Bizakodó plakátarcuk mögött a névtelen hős készülődik, aki a szebb jövőért adja majd az életét. Ivan elfintorodik, amikor erre gondol. Bizseregnek a belei. Bazmeg, gondolja, félek. Bljagy. Bljagy, bljagy, bljagy. El innen. Ivan, a névtelen, gyáva szovjet katona visszafelé hajt a fasoron. Kicsit úgy, mintha Kolját, a névtelen, gyáva fasiszta gyereket vette volna üldözőbe. És valóban, amikor a fiú jobbra tér, ő is bekanyarodik. A mellette kucorgó társára sandít. Hülyeség volt befordulni. Rögtön rájön, hogy hülyeség volt, de azért megtesz még néhány métert.  

A zsákutca téglafalban végződik. Kolja háta a falhoz tapad. A kezében még mindig ott az üveg. Ivan tudja, hogy most kellene innen kifarolni. Most, amíg nem késő. Másrészt már régen késő. Leginkább persze azóta lett nagyon késő, hogy maga mögött hagyta a harckocsit felgyújtó alakokat. Az egyiknél fegyvert is látott. Bár lehet, hogy csak képzelődött. A falhoz kellene lapítania a gyereket, még mielőtt annak ideje lenne meggyújtani és a tankhoz vágni az üveget. Végezhetne vele, mint egy imperialista kutyával. Egy pár pillanatig mégsem történik semmi. Ivan, a szovjet katona, és Kolja, a fasiszta gyerek, akik készek hőssé válni, de mégsem akarnak még meghalni, farkasszemet néznek. Ivan legszívesebben összegömbölyödne a tankban és nyüszítene, mint egy gyáva, imperialista kutya. Elképzeli, hogy összegömbölyödik, de közben kihúzza magát.

Ezt a kölyköt ő nemrég cigarettával kínálta. Most már biztos benne, hogy ugyanazzal a taknyossal van dolga. Hálátlan senkik, gondolja. Az egyik pillanatban cigarettát lejmolnak, a másikban meg azt üvöltözik, hogy ruszkik, haza. Mégis mi bajuk ezeknek az oroszokkal. Inkább hálásak lennének nekik a békéért meg a jólétért.

Ezt a kis szvolocsot nevezte ő gondolatban Koljának. Ivan úgy érzi, megalázták. Kolja soha, soha nem nem tenne ilyet. A kis szvolocsról egyébként is üvölt, hogy nem jószántából keveredett a dologba. Biztosan a barátai rángatták bele. Jó kis barátok. A bátor Kolja, meg Vera, az a kis kurva. Ivan most bosszút áll. Őt sem nevezi többet Verának. A kis taknyos vele szemben még egy Molotov-koktélt sem képes meggyújtani. Remeg a keze. Koljának bezzeg nem remegne. Most már dühös. Nem fog tudni elmenekülni innen, gondolja. Úgy képzeli, a zsákutca kijáratánál azok várják, akik elbántak a másik harckocsival.

Olyan sokat ígérő, festői volt még nem sokkal korábban az ősz. Most pedig minden eldőlt. Erre gondol a tankban a névtelen szovjet katona, aki büszke volt a békeharcra, és a tűzfalba kapaszkodó névtelen fasiszta gyerek is, akinek egy plakátról kellene a zsákutcára mosolyognia. Ivan gyomrába fájdalom nyilall. Még egyszer rá kellene gyújtani, mondja magában. Azután pedig emelt fővel remélni, hogy mégis csoda történik. A zsebéhez nyúl, de nem találja a cigarettát. Leesett. Ha lehajol, elveszti a szemkontaktust. Akkor a kis szvolocs biztosan meggyújtja a Molotov-koktélt. Nem hajol le. Nagyokat nyelve várja a csodát.

És a csoda valóban megtörténik. Ivannak úgy tetszik, hogy az elfüggönyzött ablak mögött megmozduló arc nem is teljesen emberi. Kék, vagy legalábbis kékben játszik, ez az első benyomása. De lehet, hogy téved. Csak a szeme sarkából látja, és nem is gondolkodik már tisztán. Nem fontos. A következő pillanatban kitárul egy ajtó. Valaki megragadja a fiút és a lakásba rántja. Ennyi az egész. A kis szvolocs tehát itt lakik. Ivan a tankból is hallani véli a zár kattanását. Úgy képzeli, most, hogy már lehet, a fiú belülről az ajtónak feszül, őrjöng, dörömböl és tombol. Az utcára nem jön ki többet, gondolja irigyen. Pontosan ennyire szeretne hős lenni ő is.

Szép, a hidegtől kissé ezüstös ősz van. A névtelen szovjet katona hagyja magát becsapni. Azt hiszi, a csoda neki is szól. Nyugodtan lélegezve, szinte derűsen várja, hogy az ajtó újra kinyíljon és berángassa őt is valaki, mondjuk, egy kék alak, a bérház fedezékébe. Ki akarok menni, ezt üvöltené. Oroszul, úgyhogy úgysem értené senki. Hagyná magát lefegyverezni. Részéről még a tankot is vihetnék, ha az kell nekik. Ő, ezt mindenki tudja, kész volt a békéért meghalni. A szándék a fontos, ugye? Elképzeli, ahogy néhány nap múlva magyaráz a köré gyűlteknek. Gyerekek, engem egy ajtó választott el attól, hogy hős legyek. Képzeljétek, bjlagy, egy dögnagy tölgyfaajtó. Emiatt mosolyodik bután el, miközben lehajol a cigarettáért, és a kék alakot várja. De a tölgyfaajtó, bljagy, nem nyílik ki újra.

A novella eredetileg a Könyves Magazin téli számának novellamellékletében jelent meg. A kiadványt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.