Munkácsi a Horthy-korszakban a neológ zsidó közösség főtitkára, jogász, 1944-től pedig a német nyomásra létrehozott, a német és magyar hatóságokkal kooperálni kényszerülő budapesti Központi Zsidó Tanács főtitkára. A Hogyan történt? a holokauszt tragédiájának fontos korai összegzése és értelmezése, Munkácsi személyes számvetése a Zsidó Tanács felelősségével, válasz az ellenük felhozott vádakra, és helyenként elkeseredett kísérlet a szervezet felmentésére.
Ez a Bohus Kata, Csősz László és Laczó Ferenc történészek jegyzeteivel és kísérőtanulmányaival, valamint korábban nem közölt forrásokkal kibővített új kiadás arra tesz kísérletet, hogy hetvenöt év távlatából visszatekintsen a magyar holokauszt tragédiájára. Munkácsi és a zsidó elit tragikus, valódi döntési szabadságot nélkülöző pozíciója fontos példája az olyan radikális helyzeteknek, amelyben választás és felelősség fogalma értelmezhetetlenné válik, noha súlyuk változatlan terhet ró minden résztvevőre.
Munkácsi Ernő, Bohus Kata, Csősz László, Laczó Ferenc: Hogyan történt? - Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához
Nina Munk: Előszó
(Fordította: Balikó Lengyel Péter)
Néhány évvel ezelőtt történt, hogy édesapám, Peter Munk az íróasztalfiókjában kotorászva egy viseltes borítójú könyvre bukkant, melyet unokatestvére, Munkácsi Ernő írt magyarul még 1947-ben. Apám egy karosszékbe ereszkedve egy ültő helyében elolvasta a könyvet, aztán így fordult hozzám: „Ez a könyv… Ezt a könyvet muszáj megjelentetni angolul.” A hangjából tudtam, hogy sürgetőnek érzi ezt a feladatot.
A magyar holokauszt legjelentősebb kutatóira a kezdetektől fogva hatott Munkácsi Ernő 1947-es alapműve. Hogy csak egy példát említsünk, a Hogyan történt? nélkülözhetetlen forrásként szolgált Randolph L. Braham enciklopédikus igényű, A népirtás politikája című könyvéhez. Ezzel együtt – mint apám azonnal felismerte – a Hogyan történt? nem pusztán a magyarországi holokauszt történetéhez nyújt fontos adalékokat, hanem egy „kiváltságos” szemtanú és áldozat saját személyes tapasztalásán keresztül, s így rendkívüli érzékletességgel számol be a szörnyűségekről. A háborús időkre visszatekintő emlékiratokat szinte kivétel nélkül torzítani szokta egyfajta elfogultság, amely az időbeli távolságból fakad. A Hogyan történt? azonban közvetlenül a második világháború után íródott, mikor még nagyon is frissek voltak a sebek. Ez a közelség jelentősen felnagyítja a Munkácsi által feljegyzett atrocitásokat: a Budapesten Adolf Eichmann parancsnoksága alatt működő különleges operatív egység (Sondereinsatzkommando Eichmann) egyre képtelenebb követeléseinek sorozatát, a magyar hatóságok bűnrészességét, a zárt ajtók mögött ülésező magyar Zsidó Tanács (Judenrat) fejvesztett tagjai közötti nézeteltéréseket; főként pedig azt a dermesztő sebességet és kegyetlenséget, mellyel magyar zsidók százezreit gyűjtötték be, fosztották meg tulajdonuktól, polgárjogaiktól, és terelték gettókba, hogy végül náci koncentrációs táborokban gyilkolják meg őket.
Munkácsi Ernő apai dédapám unokaöccse volt.
A kiterjedt, összetartó Munk család tagjai kényelmes, középosztálybeli életet éltek. A háború előtti években gyakran jöttek össze budapesti törzshelyükön, az Országház kávéházban, az akkor Csáky utcai zsinagógában, illetve szombati vacsorára dédapám, Munk Gábor igényesen berendezett lipótvárosi lakásában. Az 1896-ban született Ernő harmincegy évvel volt idősebb apámnál, aki az egy generációval idősebb unokatestvérére mint komoly, kötelességtudó, ám „meglehetősen szürke egyéniségre” emlékezett vissza. Ismerői szerint Ernőről mindezt valóban el lehetett mondani – de ennél jóval többet is. Igazi budapesti értelmiségi volt, köztiszteletnek örvendő jogász; művelt ember, aki szívén viselte közössége sorsát. Mint Susan Papp megjegyzi életrajzi tanulmányában, a Zsidó Tanács tagjaként Munkácsi Ernő bizonyára szentül hitte, hogy betöltheti a védőbástya szerepét a nácikkal szemben.
Hogy a valóság mennyire máshogy festett, az kiderül a Hogyan történt? egyik oldalán idézett, hátborzongató pesti viccből:
Amikor éjnek idején a zsidó lakás ajtaján durva kopogtatás hangzik, kiszólnak:
– Ki az?
– A Gestapo – hangzik a válasz.
– Hála istennek, hogy nem a Zsidó Tanács! – s megkönnyebbülve sóhajt fel az üldözött.
A Hogyan történt? lapjai feltárják előttünk a folyamatot, melynek során a budapesti Központi Zsidó Tanács – az SS által közvetlenül az 1944. márciusi német megszállás után létrehozott közigazgatási szerv – akaratlanul is közreműködött (Munkácsi szavait idézve) „a magyar zsidóság kipusztításában”. Olyan téma ez, mely a mai napig heves érzelmeket és vitákat vált ki. A Magyarországon, Lengyelországban és más, a nácik által megszállt államokban felállított zsidó tanácsok tragikus szerepéről szólva sokan fogalmaznak úgy, hogy azokat „képtelen döntések” vagy – Lawrence L. Langer holokausztkutató szófordulatával – „választás nélküli választások” (choiceless choices) elé állította a sors. A népirtás politikájában Braham hiszékeny, tehetetlen testületként jellemzi a magyar Zsidó Tanácsot, amely szinte teljes mértékben képtelen volt érdemi reakcióra „a körülötte dúló pokoli események közepette”. A táborból megszökött Rudolf Vrba, akinek 1944 áprilisában jegyzőkönyvbe diktált, részletes jelentése elsőként tudósított az auschwitzi borzalmak tényleges nagyságrendjéről, még ennél is tovább ment a Zsidó Tanácsot alkotó elit bírálatában, amikor későbbi visszaemlékezéseiben egyenesen a bűnpártolás vádját szegezte nekik. „Állítom, hogy hallgatásuk révén a jól értesültek szűk csoportja megfosztott másokat attól a lehetőségtől vagy kiváltságtól, hogy halálos fenyegetettségükben saját maguk dönthessenek sorsukról” – írja Vrba.
Munkácsi Ernő Hogyan történt? című munkája jócskán az előtt keletkezett, hogy Braham és Vrba megkérdőjelezte volna a magyarországi zsidó vezetők szerepét, jóllehet a szerzőt és a Zsidó Tanács más tagjait már közvetlenül a háború után élesen támadták a felháborodott holokauszt-túlélők, akiknek sokszor az egész családja és közössége veszett oda a gázkamrákban.
Miért nem tett többet a Zsidó Tanács a népe megmentéséért?
Hogyan lehet, hogy a Zsidó Tanács tagjai és családjuk javarészt sértetlenül kerültek ki a háborúból, miközben a nácik több mint 400 000 magyar zsidót öltek halomra? Jelen kötet lapjain Laczó Ferenc is felveti, hogy a Hogyan történt? megírásához Munkácsinak személyes érdeke is fűződhetett, amennyiben így a nyilvánosság előtt cáfolhatta, hogy 1944 közepére már milyen sokat tudott a holokauszt valóságáról, így próbálván felmenteni magát a vádak alól, hogy túl keveset tett, és azt is túl későn. Freudiger (Pinchas) Fülöp, aki ugyancsak a Zsidó Tanácsban töltött be tisztséget 1944-ben, szintén a rokonom volt. Évekkel később, mikor az Eichmann-per során a bíróság előtt arról kellett tanúskodnia, hogy mit tett a tömeges deportálások megakadályozása érdekében, a kérdésre kérdéssel válaszolt: Mit tehettünk volna?
Munkácsi Ernőn és Freudiger Fülöpön kívül családom több tagjának is meg kellett küzdenie a háború alatt hozott döntései terhével. 1944 júniusában, amikor a magyar pályaudvarokról egymás után gördültek ki a marhavagonok az addigra már a kapacitása végső határán működő auschwitz-birkenaui haláltábor felé, tizennégy közeli hozzátartozóm – köztük apám, nagyapám és dédapám – sietve elhagyta Budapestet a Kasztner-vonat néven elhíresült különleges szerelvényen. Az utazást a nácikkal folytatott titkos tárgyalások előzték meg, melynek eredményeképp 1687 kiválasztott zsidó biztonságban menekülhetett a semleges Svájcba. Nem akarok finomkodni: a családom a kapcsolatai és a pénze révén szabadult meg a pokolból, míg a kevésbé jómódú, a megfelelő körökbe nem bejáratos zsidók közül százezrek utaztak a halálba. Ez a rossz szájízű tény kimondatlanul is máig tartó szakadásokat okozott különböző zsidó közösségekben. Nem volt ez másként az én családomban sem. Más ágon számos szerényebb körülmények között élő és szerencsétlenebb rokonunk Magyarországon ragadt, ahol a nácik vagy a nyilasok lemészárolták őket.
Hogyan lehetett vagy lehetett volna helyesen cselekedni a világégésben? A Hogyan történt? új megvilágításba helyezi számunkra azt a szánalmas, képtelen kötéltáncos mutatványt, melyet a szerzőnek és a Zsidó Tanácsban dolgozó társainak kellett előadniuk. Nem hősök voltak ők, hanem kötelességtudó, „meglehetősen szürke” tagjai a társadalomnak, akik, ha hallgatólagosan vagy puszta kényelmességből is, de megbíztak abban a megszilárdult rendben, amely lehetővé tette számukra a boldogulást Magyarországon. Jóllehet az egyre szigorúbb zsidótörvények már megfosztották őket vagyonuktól, állásuktól és polgárjogaiktól, a budapesti zsidó elit tagjai még mindig úgy okoskodtak, hogy ha meghúzzák magukat, viszonylagos épségben átvészelhetik a háborút. Makacsul a helyükön gubbasztottak még akkor is, mikor a nácik 1944-ben bevonultak, és megkezdődött a zsidóság gettókba zsúfolása, majd deportálása. Talán azért maradt mindegyikük tétlen, mert – Munkácsi megállapítása szerint –
„abban a meg nem alapozott optimizmusban ringatta magát, hogy mi leszünk a kivétel, a talpalatnyi sziget az európai zsidóság pusztulásának tengerében”;
talán azért, mert úgy érezték, nincs más választásuk. Hogy ismét Laczó Ferencet idézzem: „morális szempontból egyik választható alternatíva se lett volna egyértelműen helyesebb, és egyik se vezetett volna vállalható eredményekhez. A Tanács egyes döntéseit ettől még természetesen lehet eredményesebbnek vagy károsabbnak, szerencsésebbnek vagy szerencsétlenebbnek tartanunk, de eközben talán bölcsebb azt is belátnunk, hogy tagjainak nem állt módjukban morálisan vállalható döntéseket hozni.”
Apám sosem bocsátotta meg magának, hogy 1944-ben édesanyját hátrahagyva menekült el az országból. „Tennem kellett volna valamit, hogy megmentsem őt is” – mondogatta. De hát mit tehetett volna? Nagyanyámat még a megszállás elején tartóztatták le a nácik azzal a koholt váddal, hogy veszélyt jelent a Birodalomra. Az akkor tizenhat éves apám kísérte be a Gestapo Rökk Szilárd utcai őrsére, a barna bőröndjét cipelve. A hitközség elöljárói azzal biztatták, hogy nagyanyámat hamarosan kiengedik majd. Apám csak később tudta meg, hogy először Auschwitzba deportálták, majd gyári munkaszolgálatra osztották be a németországi Zschopauban. Ezt a sorscsapást ugyan még túlélte nagyanyám, de később önkezével vetett véget életének. Nem meglepő hát, hogy apám mélyen átérezte idősebb unokatestére, Munkácsi Ernő feloldhatatlan dilemmáját.
A munkafolyamat, melynek végső gyümölcse ez az új angol, majd a jelen magyar kiadás, évekig tartott. Ez idő alatt megértettem, apám miért ragaszkodott olyan hajthatatlanul ahhoz, hogy Munkácsi Ernő könyve angol fordításban egy szélesebb közönség számára is elérhetővé váljék.
Olyan műről van szó, amely érzékletesen láttatja a „képtelen döntések” gyötrelmével és erkölcsi súlyával küszködő embert.
Általános értelemben nyilván történészi igényű munka, ugyanakkor égetően aktuálisnak tűnik napjainkban, amikor a világ zsidóságának az antiszemitizmus aggasztó fellángolásával kell szembenéznie, azt látva, hogy a bigott előítéletek és a gyűlölet ismét beférkőzött a mindennapi közbeszédbe. A holokauszt emlékezete kezd elhalványulni. Egy, a Conference on Jewish Material Claims Against Germany (a Németországgal szemben támasztott zsidó jóvátételi tárgyalásokat bonyolító szervezet) megbízásából nemrégiben elvégzett kutatás eredményei szerint Amerikában a millenniál generáció, vagyis az 1980-as és 1990-es években születettek kétharmada, illetve a felnőttek 41 százaléka nem tudja, mi volt Auschwitz. Talán senki sem buzdított olyan fennkölt szavakkal a múlt borzalmai emlékezetének megőrzésére, mint a magyar származású Auschwitz-túlélő, Elie Wiesel Éjszaka címen megjelent emlékiratai angol kiadásához fűzött előszavában: „A bizonyságtétel mellett voksoló túlélő számára napnál világosabb, hogy a halottak és egyszersmind az élők nevében is kötelessége tanúskodni. A felejtés nemcsak veszélyes, hanem sértő is lenne; a halottakat elfelejteni olyan, mintha másodszor is halálra ítélnénk őket.”
