Michel Houellebecq esszéje, vagy ahogy ő nevezi, „az első regénye” eredeti portrét nyújt a gótikus horror amerikai mesteréről, Howard Phillips Lovecraftról (1890–1937). A Szemben a világgal, szemben az élettel nemcsak különös műveibe, de nem kevésbé különös életébe is bepillantást enged. Lovecraft, akit ma a weird fiction, a fantasy és a sci-fi előfutárának tekintenek, a maga korában szinte teljesen ismeretlen volt, és szegénységben élt.
Houellebecqet kamaszkorától kezdve lenyűgözte az amerikai író által megalkotott nyelv és mitológia, valamint modernitás- és életellenessége. Könyvében bemutatja Lovecraft rövid életű házasságát, New York-i hónapjait, és azt is, hogyan táplálta rasszizmusa a nagy Chtulhu alakját és a „nagy szövegek”-ként kanonizálódott történeteket.
Az eredetileg 1991-ben megjelent művet 2005-ben Stephen King előszavával adták ki újra, a magyar közönség 2024-től olvashatja a fordítást.
Michel Houellebecq: H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel
Ford. Tótfalusi Ágnes
Stephen King előszavát angolból fordította Galamb Zoltán
Howard Phillips Lovecraft tökéletes példakép mindazok számára, akik meg akarják tanulni, hogyan rontsák el az életüket, ugyanakkor hogyan hozzanak létre sikeres életművet. Bár ez utóbbit illetően nem lehet garantálni az eredményt. Amennyiben a valóság létfontosságú elemei iránt a teljes el nem köteleződés politikáját gyakoroljuk, megvan a veszélye, hogy teljes apátiába süllyedünk, ráadásul írni sem tudunk; több ízben majdnem ez történt Lovecrafttal is. A másik veszély az öngyilkosság, amivel tudni kell alkudozni; Lovecraft például hosszú éveken át egy kis üveg cianidot tartott a keze ügyében. Ez rendkívül hasznos lehet, feltéve, ha az ember bírja a nyomást. És Lovecraft bírta a nyomást, bár nem minden nehézség nélkül.
Először is nézzük a pénzügyeket. HPL ebből a szempontból különös eset: szegény, de közömbös az anyagiak iránt. Bár soha nem nyomorgott, egész életében nagyon nehezen élt. A levelezéséből világosan kitetszik, hogy mindig oda kellett figyelnie arra, mi mennyibe kerül, beleértve a legalapvetőbb fogyasztási cikkeket is. Soha nem engedhetett meg magának egy nagyobb kiadást, például autóvásárlást vagy európai utazást, pedig az nagy álma volt.
Bevételeinek nagy része a szerkesztési és lektorálási munkákból származott. Hajlandó volt nagyon kevés pénzért dolgozni, sőt néha ingyen is, ha egy barát művéről volt szó; és ha olykor nem fizették ki a munkáját, általában tartózkodott attól, hogy emlékeztesse az adósát:
hiszen egy gentlemanhez nem illik, hogy piszkos pénzügyekkel kompromittálja magát, vagy túlságosan aggódjon a saját érdekei miatt.
Ezenkívül volt egy kis örökölt tőkéje is, ezt morzsolgatta el apránként az élete során, de ez olyan csekély összeg volt, hogy csak kiegészítő jövedelemként szolgálhatott. Egyébként elég szívszorító belegondolni, hogy a halála pillanatára már majdnem teljesen elapadt a tőkéje; mintha pontosan annyi évet élt volna, amennyit a (meglehetősen csekély) családi vagyon és a saját (nagyon fejlett) takarékosságra való hajlama előre kiszabott neki.
Ami az írásait illeti, azok szinte semmit sem hoztak a konyhára. Egyébként is úgy érezte, nem illik kenyérkereső mesterséggé tenni az írást. Ahogy írja is: „egy úriember nem próbál ismertségre törekedni, ezt meghagyja a kis egoista parvenüknek”. Természetesen nehéz megbecsülni, mennyire őszinte ez a kijelentés; erős szövedékké fonódó gátlások eredményének tűnik, ugyanakkor egy idejétmúlt viselkedési kód alkalmazásának is tekinthetjük, amely kódhoz Lovecraft minden erejével ragaszkodott. Egész életében vidéki úriembernek akart tűnni, aki műkedvelőként, saját maga és néhány barátja örömére műveli az irodalmat, ügyet sem vetve a nagyközönség ízlésére, a divatos témákra vagy bármi hasonlóra. Egy ilyen egyéniségnek már semmi helye a modern társadalmakban; és Lovecraft is tudta ezt, csak soha nem volt hajlandó tudomást venni róla. Ráadásul az különböztette meg az igazi „vidéki úriembertől”, hogy neki nem volt semmije; de erről sem volt hajlandó tudomást venni.
Vigasztaló látvány, hogy a dühöngő merkantilizmus korszakában valaki ennyire makacsul nem hajlandó „eladni magát”. Szép példa erre az az 1923-ban írt kísérőlevél, amelyet Lovecraft a Weird Taleshez elsőként küldött elbeszéléshez csatolt:
„Kedves Uram!
Mivel szokásom különös, hátborzongató és fantasztikus történeteket írni a saját szórakoztatásomra, egyszerre közel tucatnyi jóakaró barátom abajgat, hogy küldjem be ezeket a gótikus rémtörténeteket az ön újonnan alapított folyóiratához. Mellékelten küldök tehát öt történetet, melyek 1917 és 1923 között íródtak.
Közülük talán az első kettő a legjobban sikerült. Ha ezeket nem találja kielégítőnek, a többit felesleges elolvasnia…
[…]
Fogalmam sincs, megfelelőek-e, mivel nem szentelek figyelmet a kereskedelmi célú írásnak.
A célom, hogy a lehető legtöbb örömömet leljem némely bizarr képek, helyzetek és hangulati hatások megalkotásában; olvasóként pedig egyedül önmagamat veszem figyelembe.
A példaképeim kivétel nélkül a régi írók, mindenekelőtt Poe, aki kisgyermekkorom óta a kedvenc irodalmi személyiségem. Ha valamely csoda folytán fontolóra venné, hogy kiadja az írásaimat, egyetlen feltételt támasztanék, nevezetesen azt, hogy semmilyen csonkításhoz sem járulok hozzá. Ha a történetet nem lehet abban a formában kiadni, ahogy meg lett írva, az utolsó vesszőig és pontosvesszőig, akkor annak méltósággal el kell fogadnia a visszautasítást. Alighanem azért nincs egyetlen élő amerikai prózaírónak sem valódi stílusa, mert mások megcsonkítják a műveiket… engem azonban ez feltehetően nem fenyeget, hiszen nem valószínű, hogy a kézirataimat kiadásra méltónak találná. A Dagont már visszautasította a Black Mask, ahová külső nyomás hatására küldtem be – miképp a mellékelt írásokat is ugyanezen okból küldöm el önnek.”
Később Lovecraft sok szempontból megváltozik majd, főleg, ami a „régi mesterek” iránti hódolatot illeti. De egyszerre mazochista és fensőbbséges, a kereskedelmi szemléletet vadul elutasító hozzáállása nem változik: nem hajlandó legépeltetni a szövegeit, pecsétes és gyűrött kéziratokat küld a kiadóknak, rendszeresen megemlíti, korábban hányan utasították már el az írásait…
Mindent megtesz, hogy elvegye a kiadók kedvét. Nem tesz engedményeket. Még itt is önmaga ellen játszik.
