1944. október 10-én kora reggel nyolcszáz fiút vezényeltek ki az auschwitzi 11. blokkból. A 13 és 17 év közti fiúkat előző este dr. Josef Mengele látogatta meg, és igazolványaikra egy szót pecsételtek: „gestorben”, vagyis meghalt. Huszonöt, bajonettel felfegyverzett SS katona vitte őket az ötös számú krematóriumba, levetkőztették, és a gázkamrába terelték őket. 51 magyar fiú mégis kijutott a gázkamrából. De hogyan élték túl a holokausztot?
A Csoda című könyv az ő történetüket meséli el, olvass bele Michael Calvin Sunday Times bestsellerszerző és Naftali Schiff dokumentumfilmes és rabbi közösen írt kötetébe!
Michael Calvin, Naftali Schiff: Csoda
Bevezetés
Az emlékezés szentsége
Idős, vak férfi ül londoni otthona felső emeletén az ablakfülkében, szürke párnákkal felpolcolva, emlékező dalokat énekel, hozzá a lábával dobolja a ritmust. Hershel Herskovic a kilencvennyolcadik születésnapjához közeledik, de amikor hátraveti a fejét, és olyan széles mosolyra húzódik a szája, hogy mind a harminckét fogát meg lehet számolni, újra a lázadó, rakoncátlan fiú energiáját sugározza, aki valaha volt.
Naftali Schiff, a holokausztról szóló visszaemlékezések gyűjtője és a monumentális munka irányítója úgy hajol közelebb hozzá, mintha az idős férfi mágneses tere vonzaná magához. A jobbjukon ülök, egy kétszemélyes kanapé szélén egyensúlyozva, kérdéseket sorolok, és a válaszokban jiddis és angol, öröm és gyász, emlékezés és sürgetés elegyedik.
2024 júniusának forró délutánján járunk, a napsugarak átszűrődnek a csipkefüggönyökön, foltokat festenek a mustársárga, mintás szőnyegre. Odalentről, az utcáról felhallatszik a játszó gyerekek hangja. Mindhármunkat meglegyinti a történelem fuvallata. Naftali közel húsz éve dolgozik azon, hogy elérkezzen erre a pontra a munkájában, amelynek átfogó célja összefogni és alátámasztani a holokauszt eddig elmondatlan történetének részleteit.
Naftali feltételezései szerint Hershel az utolsó élő túlélő az ötvenegy fiú közül, akik Szimchát Torá napján, a zsidó naptár egyik legfontosabb ünnepén megmenekültek az auschwitzi gázkamrából.
A nap 1944-ben október 10-ére esett. Egyszerre kijózanító és inspiráló a gondolat, hogy ilyen reményteljes, váratlan és csodás eset is megtörténhet a mindent elöntő, monumentális gonoszság közepette. Hershel az isteni gondviselés kezét látja benne.
Magyarország a nácik által kitervelt „végső megoldás” utolsó állomása volt. Hitler egyévnyi várakozásra kényszerült, mielőtt 1944 májusa és júliusa közt megsemmisítési terve működésbe lendült. A németek számára a második világháború vesztésre állt, ám ezekben az utolsó hónapokban négyszázhuszonnégyezer magyarországi zsidót deportáltak az auschwitzi haláltáborba. Később az év során további száznegyvenezer zsidót gyilkoltak le. Budapesten ezreket lőttek le a Duna partján, és a holttesteket a vízbe dobták.
Heinrich Himmler, a holokauszt főmérnöke az auschwitzi tábor parancsnaplójában minimum napi ötezer halálban állapította meg a célmennyiséget. Bár a pontos számok nehezen megállapíthatók, az általános vélekedés szerint a megsemmisítési terv megvalósításának legpörgősebb napjain ennek négyszeresét sikerült teljesíteni a táborban. Négy krematórium működött folyamatosan, és a további holttesteket a szabad ég alatt ásott gödrökben égették el.
Nyolcvan évvel később, Londonban, az épület felső szintjén lévő szobában, amelynek polcain Braille-írásos, bőrkötéses kötetek sokasága sorakozik, Hershel Herskovic mély elkeseredettséggel idézi fel, hogy „a németek eltökélték, egyetlen zsidó sem maradhat életben”.
Hershel egyike volt annak a nyolcszáz magyar, többségükben tizenhárom–tizenhét éves fiatalnak, akiket huszonöt, szuronnyal felfegyverkezett SS-őr kísért az 5. krematóriumba.
Ott le kellett vetkőzniük, és beterelték őket az úgynevezett „fürdőbe”, ami valójában az öldöklés színhelye volt: körülbelül egymillió zsidó és további százhúszezer „nemkívánatos” személy töltötte itt végső perceit, majd halt meg elképzelhetetlen kínok közepette.
Az áldozatok nem szoktak hurokkal a nyakukon elsétálni a bitófa alól, ám az ötvenegy fiúval, akik a gázkamra előszobájából kijutottak a szabadba, mintha mégis ilyesmi történt volna. A Sonderkommando tagjai lezárták a szellőzőnyílásokat. A különítmény tagjai szintén zsidók voltak, akik azzal, hogy vállalták a feladatot, hogy holttesteket temessenek el, vagy összetörték a csontokat, szétszórták a hamut, lehetőséget kaptak rá, hogy a saját kivégzésüket elhalasszák. Dr. Josef Mengele, a Halál Angyala, felkészült, hogy kiadja a parancsot a Zyklon B bebocsátására: ez szemcsék formájában hullott a kamrába, majd levegővel keveredve halálos hidrogén-cianid gázzá alakult.
Már a súlyos kapukat is zárták, amikor motorbiciklik érkeztek, rajtuk három német tiszttel. Köztük volt Heinz Thilo is, egy másik hírhedt SS-doktor. Elrendelték a kamra azonnali kiürítését. A bent tartózkodók közül kiválasztottak ötven fiút arra a feladatra, hogy rakodjanak le és ültessenek el egy szállítmány krumplit, amely akkor érkezett vasúton Görögországból.
Olyan hirtelen sorakoztatták fel őket ötös sorokba, hogy egy további fiú elkerülte az őrök figyelmét, aki elrejtőzött egy halom ruha mögé, majd előbújt, és beállt az egyik sorba. Az őrök kiadták a parancsot, öltözzenek fel gyorsan, és a nagy rakás ledobált ruhára mutattak; Hershel olyan sietősen engedelmeskedett, hogy véletlenül két jobblábas cipőt vett fel.
Elátkozott sorsú társaikat visszaterelték a kamrába, és bebocsátották a Zyklon B-t. Az utolsó szavakat, amelyeket életükben hallottak, SS-Obersturmführer Johann Schwarzhuber ejtette ki a száján, aki a táborban történő elgázosítások programját felügyelte. Schwarzhubert a háború után kivégezték háborús bűneiért. Az egyik megmenekült fiú, Jaakov Josef Weiss az azóta eltelt évtizedekben sem feledte a tiszt gyűlölködő hangját: „Werfen sie in den Ofen!” (Be velük a kemencébe!) Az egyik rab az öngyilkosságot választva nekivetette magát az elektromos kerítésnek.
Történetünk bővelkedik ellentmondásokban: reményről és rémületről, hitről, végzetről és lelkierőről szól. Embertelen könyörtelenség és emberi jóság keveredik benne, és nem lehet figyelmen kívül hagyni a kérdést, hogy mi, egy későbbi generáció tagjai, vajon mihez kezdenénk azzal, ha kapnánk egy második esélyt az életre. Ez a történet, a tagadás és a tévinformációk korában, kihangsúlyozza az emlékek szentségét.
Erkölcsi dráma és krimi keveréke, amelynek főszereplői zsidó kamaszok, akikből később férfiak váltak. Ezen kívül senki sem tud másik feljegyzett példáról, amelyben bárki megmenekült volna a gázkamra előszobájából, és új esélyt kapott volna az életre. A drámai eset olyasvalaki számára is mellbevágó, aki annyira járatos a holokausztról szóló, szájhagyomány útján terjedő történetekben, mint Naftali.
Az 1990-es évek végén hallott először az ötvenegyek legendájáról Eva „Bobby” Neumanntól, az egyik első holokauszttúlélőtől, akivel kapcsolatba került. Eva a háborút követően Manchesterben telepedett le, és szívesen megosztja másokkal Auschwitz-Birkenauban szerzett tapasztalatait, hogy gondolatébresztőül szolgáljanak. Akkor azonban Naftali nem tett komoly lépéseket, hogy közzé tegye az ötvenegy fiú történetét.
Rabbiként, közösségi vezetőként és tanítóként az motiválja elsősorban, hogy minél több túlélő beszámolóját lejegyezze – immár több százra rúg a számuk –, és továbbadja őket a fiatalabb generáció tagjainak. Ezeken keresztül szeretne tanítani, azok sajátságos szemszögén keresztül láttatni a történelmi eseményeket, akik szembekerültek a legmélyebb gonoszsággal, s ezzel felvetnek egy olyan kérdést, amelynek relevanciája megújulni látszik az egyre növekvő antiszemitizmus korszakában.
„Zsidónak lenni bonyolult – vélekedett Naftali. – Világosan látta ezt a posztholokauszt generáció. A huszadik század második felében, amikor mindenki a jólétet kereste, sok zsidó úgy érezte, kiérdemelték a jogot arra, hogy kényelemben és nyugalomban, sok örömben neveljenek fel egy generációt. Nem csoda, hogy elvesztették a hitüket. Azt kérdezték, »Ugyan, hol volt Isten Auschwitzban?«”
Lenyűgözött a titok: meg akartam érteni azokat az embereket, akik ott jártak, látták, amint a nácik sorra meggyilkolták a családtagjaikat és barátaikat, és utóbb vissza akartak térni a hitükhöz, meg akartak felelni a szigorú erkölcsi szabályoknak.
A kérdés ugyanannyira társadalmi, mint vallási. Érinti az emberi lét lényegét, a hagyományok és örökség jelentőségét. Az idő nagy zsarnok: a holokauszt hangjai fokozatosan elhalkulnak. Elkerülhetetlenül fontos, hogy mielőtt teljesen elhalnak, amit lehet, megragadjunk közülük, és őrizzük meg a jövendő generációk számára.
Nem zsidóként különösen nagy felelősségem, hogy megőrizzem az emlékek autentikusságát. Amikor valaki leül beszélgetni az idős túlélőkkel, látja, hogy nincs titkolnivalójuk. Ha szimpatikusnak találják a beszélgetőtársukat, mindent elmesélnek. Ha ellenben úgy érzik, az illető pimasz vagy felületes, nem fogják palástolni a valós érzelmeiket.
Akkor találkoztam először Naftalival, amikor bemutatott Josef Lewkowicznak, aki hat koncentrációs táborban járt, túlélte a háborút, és utóbb nácivadászként segített megtalálni a bűnösöket; többek közt az egyik legnagyobb szörnyeteget, Amon Göthöt, a płaszówi koncentrációs tábor vezetőjét is az ő segítségével sikerült elfogni. Az, hogy részt vehettem Josef holokausztról szóló emlékiratainak összeállításában, életem egyik legnagyszerűbb élménye volt.
Egy véleményen vagyunk Naftalival, amikor a túlélőket a legnagyobb tanítóinak nevezi emberi nagyságuk miatt. Belenéztek a halál arcába, és megmenekültek a szorításából. Nem félnek élni az életüket, és attól sem, hogy továbbadják ezt a szabadságot a gyerekeiknek, unokáiknak és dédunokáiknak.
E ponton említsük meg a túlélők családtagjait, akik első kézből tudnak beszámolni a túlélők kitartásáról, az ő történeteik szövődnek egybe e kötetben. Összesen több mint ezren vannak. Mind a sorsnak köszönhetik a létezésüket: ha az a három motorbiciklis SS-tiszt néhány perccel később érkezik a helyszínre, egyikük sem születhetett volna meg.
Az ötvenegy fiút ultraortodox szellemben nevelték, a hitük örökölt szabályai formálták őket. Gyerekkoruktól követni fogjuk az életüket, azt, hogy hogyan érte őket utol a háború, hogyan estek fogságba, hogyan születtek újjá és váltak felnőtté, hogyan érték el az öregkort, és azok, akik már nincsenek köztünk, hogyan haltak meg. Hosszú és sikeres életüket, Naftali gondos kutatásainak és a témával kapcsolatos szakértelmének köszönhetően, kiemeljük a suttogás és a legendák közegéből.
Naftali jótékonysági hálózatot működtet, amelynek központja két észak-londoni irodaépületben található. Az egyikben hatvanöt iskolát és huszonhárom egyetemet összefogó oktatási programokat szerveznek, amelyek részét képezik azok az utazások is, amelyek keretében a fiatalok és a gyakornokok vezetői régi koncentrációs táborok helyszínére jutnak el. A másik épületben a túlélők felkutatásához és velük való kapcsolattartáshoz kötődő feladatokat végzik Naftali vezetésével, és egy tanulmányi központot működtetnek.
Utoljára egy szürke, késő tavaszi napon, 2025-ben jártam ott. A földszinten ételbank üzemelt, ahol a helyi közösség ezerhétszáz tagjának biztosítottak ételt. Az első emeleten kaptak helyet a zsidó szövegek tanulmányozói; miközben ezt a könyvet írtam, gyakran eszembe jutott a két fiatalember, akik egymástól néhány centiméterre ültek egy keskeny íróasztal két oldalán, és mély beleéléssel vitáztak az előttük kiteregetett szövegek jelentőségéről és belső jelentéséről.
A hitükről fejtették le a rétegeket, ahogy mi a történelem rétegeivel tesszük majd. Naftali úgy szokta visszanyerni a lelki egyensúlyát, hogy naponta háromszor imádkozik, de az áhítata nem befelé forduló vagy misztikus. Az értékek, amelyekre nagy hangsúlyt fektet az általa vezetett szervezetben is – törekvés, hitelesség, egyensúly, gondoskodás, alázat, szenvedélyes elkötelezettség, relevancia, felelősségtudat, bizalom és hasznosság –, univerzálisak.
Az első öt túlélőből, akiknek Naftali nyomára bukkant az ötvenegyek közül, négyen – Jaakov Josef Weiss, Chaim Schwimmer, Wolf Greenwald és David „Dugó” Leitner – már nincsenek köztünk, de örökségül hagytak egy egyedülálló filmes interjúsorozatot, amelyben részletesen elmesélték Auschwitz-Birkenauban szerzett tapasztalataikat és az utólag levont tanulságokat.
Az ő visszaemlékezéseiket két magyar zsidó szemtanú, Neumann Avigdor és Abelesz Jiszróel beszámolói egészítik ki; ezekhez járul Josef Zalman Kleinman visszaemlékezése, aki 1961-ben Jeruzsálemben Adolf Eichmann perének legfiatalabb tanúja volt.
Nyitókép forrása: Wikipedia
