A kiváló költő, műfordító és esszéista, Mesterházi Mónika közel másfél évtized után jelentkezik újra verseskötettel, ennek érvényében a Nem félek több szempontból is költői szintézis. A tizenkét ciklusra tagolt könyv röntgenképszerű átvilágítása a rendszerváltás után újabb rendszerbe zökkenő magyar viszonyoknak Tatárszentgyörgytől a Pillangó utcáig, 2008-tól napjainkig.
Szociofotókra emlékeztető közérzetverseiből és az utazások, találkozások, megfigyelések, megtisztított talált tárgyak személyes gyűjteményéből építkező kötete katartikus megragadása gyásznak és eleven hiánynak, ugyanakkor egy önironikus, analitikus költészet kiteljesedése. Mesterházi Mónika verseit olvasva, egyik metaforájával, belépünk egymás tereibe, otthon leszünk a létezés idegenségében. Így lesznek a Nem félek töredékes monológjai és emlékszilánkjai, a veszteségeket számba vevő, megrendítő versei az orpheuszi költészet fényében végtelen dialógussá.
Mesterház Mónika: Nem félek (részlet)
Magyarország 2008-ban
1.
A falu szélén, az anya-
természet és a civilizáció
határán egy (vagy több)
hős ember önvédelemből
vagy eszméi védelmében
robbanószerkezetet dob
egy kisház lakóira,
vagyis demokratikusan
véleményt nyilvánít.
2.
Odabent gyerek alszik,
öreg, cigány, beteg,
kisebbnél is kisebbség:
álmában is veszélyes
a fajtiszta társadalomra.
3.
Szemtanúk híján
a közmegbecsült
gyanúsítottak mellett
– együttérzésük jeléül –
aláírásokat gyűjtenek,
pártatlanul követelik
az áldozatokat
leleplező igazságot.
4.
Ám a magára adó
gondolkodó
a szavát nem emeli fel,
egy petíciót nem ír alá
akárkivel –
minek is jelezné,
hogy legalább figyel.
Sápadt arccal
Seamus Heaney-nek
Ahonnan már semmi nincs,
vagy ahonnan a természet kezdődik,
a falu szélén, a temetőben álltunk,
kora tavaszi kontúrok között,
éppen mint négy éve,
tehetetlenül,
tanúi legfeljebb, de semmiképp
nem megállítói vak gyűlöletnek,
kéjes rosszindulatnak –
Nem jajgatás és sírás,
hallgatás és keserűség kísérte
a fiatal nagyapát.
Ahogy rálőttek más ártatlanok után
a kisgyerekre, az apára,
és nem történt semmi,
megértette a teste, hogy a tudat
hiába vár, bőrszín van, nem igazság,
és megadta magát –
Némán álltunk, sápadt arccal,
a homoktalaj puffanásai felett
szaggatott madárhangok szóltak,
a fényes, tágas égen
ívben, rendben, kiáltozva
hazaérkeztek a vadludak.
Hidegfront
Éveket öregedtem
ezen az éjszakán,
mikor arra riadtam,
hogy esik az eső,
és hajléktalan vagyok.
Előtte valahol
egy színdarabban kellett
szöveget mondanom,
a szöveg nem volt nálam,
otthon volt, nem olvastam,
így kerültem a parkba.
Értesíteni
már nem lehetett senkit,
a telefon is
végképp kettéesett,
és nem volt más segítség,
mint újra felébredni,
felidézni, amit
előzőleg gondoltam
jövendő opciókról,
és hogy miért akartam
egy ilyen szép hangzású
szóba költözni épp,
mint a hajléktalanság.
