A romantikus fantasy lapjain Fjerda hatalmas serege támadásra készül, Nyikolaj Lancov pedig minden leleményét és sármját - sőt, a benne rejlő szörnyeteget is - beveti, hogy megnyerje a háborút. Csakhogy mindeközben egy olyan sötét erő is fenyegeti, amely még az ifjú cár számára is végzetes lehet.
Zója Nazjalenszkaja túl sokat veszített a korábbi háborúban. Végignézte, ahogy a mentora meghal, és a legnagyobb ellensége feltámad, és nem hajlandó eltemetni még egy barátot. A kötelesség most azt követeli tőle, hogy használja a legtitkosabb képességét is, mert az országának minden fegyverre szüksége van. Bármi lesz is az ára. Nyina Zenyik a lebukást és az életét kockáztatja azzal, hogy kémként beépült Fjerda fővárosi elitjébe. Összetört szíve még nem gyógyult be, és ha nem vigyáz, a bosszúvágya miatt az országa minden esélyét elveszti a háborúban.
Leigh Bardugo: Rule of Wolves - Farkasok törvénye
Fordította Nagy Boldizsár
2
Nyina
Nyina érezte nyelvén a levegő sós ízét, és elmerült a piac zajaiban – a portékáikat kínáló árusok beszéde, a sirályok víjjogása Djerholm kikötőjében, a matrózok kiáltásai a hajók fedélzetén. Felnézett a szikla tetejére, ahol a Jégudvar magasodott égbetörő fehér falaival, amelyek olyan fényesen csillogtak, mint a csupasz csont, és megállta, hogy beleborzongjon a látványba. Jó volt kint lenni a szabadban, távol a Fehér-sziget bezárt szobáitól, de úgy érezte, mintha az ősi épület őt figyelné, és mintha azt suttogná neki: Tudom, mi vagy. Nem tartozol ide.
– Légy szíves, fogd be! – motyogta.
– Hüm? – fordult felé Hanne, ahogy lefelé haladtak a rakpartra.
– Semmi – felelte Nyina sietve.
Élettelen szerkezetekkel beszélgetni nem túl jó jel. Túl hosszú ideig volt bezárva, nemcsak a Jégudvarban, hanem Mila Jandersdat testében is,
az arcát és az alakját úgy szabták át, hogy titokban tudja tartani valódi kilétét.
Nyina újabb haragos pillantást vetett a Jégudvarra. Azt beszélték róla, hogy a falai áthatolhatatlanok, soha nem törte még át őket támadó hadsereg. A barátai azonban simán áttörték. Lyukat robbantottak a hatalmas falakon Fjerda egyik tankjával. És most? Nyina olyan volt, mint egy egér – egy nagy, szőke egér vastag, nehéz szoknyában –, aki a Jégudvar alapjait rágcsálja.
Megállt egy gyapjúárus bódéjánál, ahol az állványokat zsúfolásig pakolták a Vinetkälla alkalmából viselt hagyományos mellényekkel és sálakkal. Nyinát akarata ellenére is elbűvölte Djerholm, az első pillanattól fogva. Olyan rendezett volt, amilyen csak egy fjerdai város lehet, házai és üzletei rózsaszín, kék és sárga színben pompáztak, az épületek a vízhez simultak, szorosan egymáshoz húzódva, mintha melegedni vágynának. A legtöbb város, amiben Nyina megfordult – hány ilyen volt, és hány nyelven beszélt bennük! –, egy főtér vagy egy főutca köré épült, de Djerholm nem. A város éltető eleme a sós víz volt, a piaca a tengerre nézett, a rakparton elterülve, ahol boltokból, szekerekről és bódékból kínáltak friss halat, szárított húst, forró vasra húzott, parázs fölött sütött, majd cukorral meghintett tésztát. A Jégudvar kőtermei tiszteletet parancsolók és hidegek voltak, itt azonban
szabadon kibontakozhatott az élet kaotikussága.
Bármerre nézett Nyina, mindenütt Djelre emlékeztető jelképeket látott: a szent kőrisfa ágaiból csomókat és szíveket fontak, hogy felkészüljenek a Vinetkälla téli ünnepére. Ravkában ez idő alatt Szankt Nyikolaj ünnepére készülődtek. És a háborúra. Amikor lefeküdt aludni, ez a tudat telepedett a mellkasára teljes súlyával, és ez tekeredett a torka köré napközben, hogy alig kapott levegőt. A népe veszélyben volt, és Nyina nem tudta, hogyan segíthetne rajtuk. Ehelyett az ellenséges vonalak mögött válogatott a durva szövésű kalapok és sálak között.
Hanne ott állt mellette, bogáncsvirág-színű kabátjában, aminek lila árnyalata a borús idő ellenére kiemelte a lány fénylő, barna bőrét. Kopaszra nyírt fején elegáns kalapot hordott, hogy ne keltsen feltűnést. Bármennyire is utálta Nyina a Jégudvar bezártságát, Hanne még jobban szenvedett. Ő arra született, hogy szaladgáljon és lovagoljon; a hó és a fenyő friss illatára, az erdő nyugalmára volt szüksége. Önként jött Nyinával a Jégudvarba, de egyértelmű volt, hogy megviselik őt az unalmas étkezések alatt folytatott udvarias beszélgetések, amelyek most a napjaikat kitöltötték. Még ez a rövid szabadság is – egy kirándulás a piacra, nyomukban a szülőkkel meg az őrökkel – elég volt ahhoz, hogy újra színt vigyen az arcára és ragyogást a szemébe.
– Mila! Hanne! – szólította meg őket Ylva. – Ne bolyongjatok el túl messzire!
Hanne a szemét forgatta, és leemelt egy kék gyapjúgombolyagot az árus kocsijáról.
– Mintha gyerekek lennénk.
Nyina hátrapillantott. Hanne szülei, Jarl és Ylva Brum, csak néhány méterrel maradtak le mögöttük, és csodálkozó pillantásokat vontak magukra, ahogy a rakparton sétáltak – mindketten magasak és soványak voltak, Ylva meleg barna gyapjúruhát és vörös rókabundát viselt, Brum pedig azt a fekete egyenruhát, aminek ujján a drüskelle ezüst farkasa díszelgett.
Nyinát undorral töltötte el a jelkép.
Két simára borotvált arcú, hosszú, aranyszőke hajú, fiatal boszorkányvadász követte őket. Csak azután engedték nekik, hogy szakállat növesszenek, ha elvégezték a kiképzést, és meghallgatták Djel szavait hringkälla napján. Ezt követően vidáman kiléphettek a nagyvilágba, hogy grisákat gyilkoljanak.
– Papa, ott valami előadásra készülnek – szólalt meg Hanne, és a rakpart alsóbb része felé mutatott, ahol egy rögtönzött színpad állt. – Megnézhetjük?
Brum halványan ráncolni kezdte a homlokát.
– Ugye nem valamelyik kerchi társulat? Azok az álarcosok a trágár vicceikkel?
Bárcsak így lenne, gondolta Nyina komoran. Hiányoztak neki Ketterdam vad utcái. Végig tudott volna nézni akár száz szemérmetlen, harsány előadást is a Komedie Brute-tól az öt, végtelenül hosszú fjerdai opera helyett, amiket előző este kellett végigülnie. Hanne folyton oldalba bökte, hogy Nyina ne bóbiskoljon el.
– Horkolsz – suttogta Hanne, miközben könnyek csorogtak le az arcán és igyekezte visszatartani a nevetést.
Amikor Ylva meglátta a lánya kipirult arcát és nedves szemét, megveregette Hanne térdét.
– Megható darab, ugye?
Hanne csak bólogatni tudott, és megszorította Nyina kezét.
– Ó, Jarl! – szólt most Ylva a férjéhez. – Biztos vagyok benne, hogy épületes előadás lesz.
– Jól van akkor. – Brum válla megereszkedett, majd mind elindultak a színpad felé, magára hagyva a csalódott gyapjúárust. – De meglepődsz majd, ha a saját szemeddel látod, mennyire megváltozott ez a hely.
Elharapódzott a bűn.
Az eretnekség. Itt, a fővárosban. Látod? – Egy kiégett kirakatra mutatott, ami mellett épp elhaladtak. Úgy nézett ki, mintha egykor hentesüzlet lett volna, de az ablakait betörték, a falakat pedig koromfoltok borították.
– Két napja kutatták át ezt a boltot. Találtak a helyszínen egy oltárt, amit az állítólagos napszentnek állítottak, meg egy másikat, amit a... hogy is hívják? Vízkergető Linnea?
– Leoni – javította ki Hanne halkan.
Nyina a Hringsán keresztül hallott a rajtaütésről – ez volt az a kémhálózat, ami a fjerdai grisák felszabadítását tűzte ki célul. A hentes áruját az utcára dobták, a szekrényeket és a polcokat pedig lecsupaszították, hogy felkutassák a rejtett ereklyéket – egy ujjcsontot a napszenttől, és egy amatőr, kézzel festett ikont, amelyen egyértelműen a gyönyörű Leoni volt látható, amint tradicionálisan felcsavart hajfonatokkal felemelt karral kivonja a mérget a folyóból, hogy megmentse a várost.
– Ez rosszabb, mint a szentek imádata – folytatta Brum, és úgy bökött ujjával a levegőbe, mintha személyesen őt sértették volna meg. – Azt állítják, hogy a grisák Djel hőn szeretett gyermekei. Hogy az erejük valójában az ő áldásának jele.
A szavak fájdalmasan nyilalltak Nyina szívébe. Matthias pont ugyanezt mondta. Mielőtt meghalt. A Hannéval való barátsága segített begyógyítani ezt a sebet. Ez a küldetés, ez a cél is segített ugyan, de a sajgás még mindig ott volt, és Nyina azt gyanította, hogy már ott marad örökre. Matthiasnak elvették az életét anélkül, hogy esélye lett volna megtalálni a saját célját. Elvégeztem a dolgom, szerelmem. Megvédtelek téged. A legvégsőkig.
Nyina lenyelte a torkában képződött gombócot, és nagy nehezen rábírta magát, hogy megszólaljon:
– Hanne, hozunk egy kis mézes vizet? – Szívesebben ivott volna bort, vagy esetleg valami még erősebbet, de a fjerdai nők nem fogyaszthattak alkoholt, pláne nyilvánosan.
A mézes vizet áruló férfi rájuk mosolygott, és leesett az álla, amikor megpillantotta Brum egyenruháját.
– Brum parancsnok! – köszöntötte. – Egy forró italt a családjának? Hogy egy kis erőt öntsön önökbe ezen a hűvös napon?
A férfi széles vállú és vastag nyakú volt, hosszú, vörösesbarna bajusszal. Csuklóját hullámzó vízköröket ábrázoló tetoválás fedte, ami a tengerész múltjára utalhatott. Vagy valami többre.
Nyinát furcsa érzés fogta el, ahogy figyelte, hogy Jarl Brum kezet ráz az eladóval. Közel két évvel ezelőtt, alig néhány méterre attól a helytől, ahol most álltak, megküzdött azzal a férfival. A drüskelle parancsnokkal még saját bőrében, Nyina Zenyikként nézett szembe, amikor a vére tele volt jurda paremmel. Ez a drog tette lehetővé, hogy katonák százaival szálljon szembe, hogy a golyók ne fogjanak rajta, és örökre megváltoztatta a grisaadottságát, mert már nem az élők, hanem a holtak felett volt hatalma. Aznap megkímélte Brum életét, bár a skalpját magához vette. A férfi Nyina miatt volt kopasz és sebhelyes – a hege úgy futott végig a koponyája tövén,
mint egy patkány vastag, rózsaszín farka.
Matthias kegyelemért könyörgött – a népéért meg a férfiért, aki második apja volt. Nyina még mindig nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekedett-e, amikor engedett neki. Ha megölte volna Brumot, soha nem ismerte volna meg Hannét. Talán soha nem tért volna vissza Fjerdába. Matthias talán még mindig élt volna. Amikor túl sokat gondolt a múltra, egészen elveszett benne, abban, mi lehetett volna. És ezt nem engedhette meg magának. A hamis név és a hamis arc ellenére, amelyet Zsenya szakértő szabászmunkájának köszönhetően viselt, ő továbbra is grisa volt, a Második Hadsereg katonája és Ravka kémje.
Szóval koncentrálj, Zenyik! – szidta magát.
Brum megpróbált fizetni a mézes víz árusnak, de a férfi nem volt hajlandó elfogadni a pénzt.
– Ajándék Vinetkälla alkalmából, parancsnok. Az éjszakái legyenek rövidek, a pohara pedig mindig tele!
A színpadról vidám fuvola- és dobszó hallatszott, jelezve az előadás kezdetét, majd a függöny felemelkedett, felfedve egy festett sziklacsúcsot és egy miniatűr piacteret. A tömeg elragadtatott tapsban tört ki. Djerhol tárult fel előttük, az a város, ahol álltak, és egy transzparens, amelyen A JÉGUDVAR TÖRTÉNETE felirat volt olvasható.
– Látod, Jarl? – mondta Ylva. – Semmi ízléstelen tréfa.
Ez egy szép, hazafias mese.
Brum zavartnak tűnt, és a zsebórájára pillantott. Mire vársz? – tűnődött Nyina. A diplomáciai tárgyalások Fjerda és Ravka között még folytak, és Fjerda egyelőre nem üzent hadat. De Nyina biztos volt benne, hogy a csata elkerülhetetlen. Brum sem érné be kevesebbel. Azokat az információmorzsákat, amiket az ajtóhoz tapadva és a vacsorák alatt hallgatózva össze tudott szedni, továbbította. De ez nem volt elég.
