„A harcok nem érnek el idáig” – nyugtatja Kiela, az Alyssiumi Nagy Könyvtár könyvtárosa hű segítőtársát, a varázslatos beszélő növényt. A baj azonban nagyobb, mint hitte: a forradalom elérte féltve őrzött köteteinek birodalmát is, így a különös párosnak menekülnie kell. Nem véletlenül imádja ezt a könyvet a BookTok-közösség: a lány szülei régi házába indul, ahol természetesen egy jóképű szomszéd várja.
A múltat hátrahagyva főhősünk úgy dönt, lekvárboltot nyit, amelyben a jól bevált receptek mellett egy csipetnyi mágia is segítségére lesz. Sarah Beth Durst regénye igazi „cozy fantasy”, amely tele van bűbájjal, mégis olyan valóságos dolgokról is sokat mond, mint a barátság vagy a szerelem.
@bumblebeezus Really didn’t plan to do this until I didnt want to put it down thank you @Bramble Romance ♬ Ghibli-style nostalgic waltz - MaSssuguMusic
Sarah Beth Durst: Bűbájok boltja (részlet)
Kiela álmában sem gondolta volna, hogy a lángok végül a könyvtárat is elérik. Az ugyan halványan neki is derengett, hogy a többi könyvtáros már hetekkel ezelőtt elmenekült, akkortájt, amikor a felkelők elfoglalták a palotát, és egy meglehetősen drámai jelenet keretében kihajították az uralkodót az ablakon. De hát a könyvtárat csak békén hagyják! Elvégre itt könyvek vannak.
Rendkívül gyúlékony és pótolhatatlan könyvek.
Az Alyssiumi Nagy Könyvtár épülete az égbe szökő tornyaival, festett ólomüveg ablakaival és labirintusszerű könyvespolcrendszerével a Félhold-szigetek Birodalmának ékköve volt. Megszentelt raktárának polcait évezredes tudás töltötte meg – történetek, értekezések, valamint (ha Kielát kérdezték: legfőképpen) bűbájokat rejtő varázskönyvek. Csupán egy szűk elit, a kiváló tudósok legkiválóbbjai nyerhettek betekintést ezekbe a kötetekbe, hiszen a birodalmi törvények értelmében mindössze néhányak számára volt engedélyezett a varázslás.
Kiela a keleti szárny második emeletén található varázskönyvek felügyeletét látta el.
Az elmúlt tizenegy esztendőben ez töltötte ki minden idejét: dolgozott, aludt, evett és a könyvespolcok között élt. Ez talán megmagyarázza, hogy amikor megérezte a füstöt, miért volt az az első gondolata, hogy bizonyára a tűzhelyen felejtette a pirítósnak szánt kenyeret.
Az elmúlt hetekben Kiela és a segédje, Caz elkezdték összegyűjteni és hatalmas ládákba pakolni a kedvenc könyveiket, csak a biztonság kedvéért. A ládákat a könyvek szállítására használt kis hajókra helyezték, noha sosem gondolták igazán komolyan, hogy egyszer valóban ki kell majd menekíteni őket a könyvtárból. A raktár menedékében, távol a politikai csaták és az erőszak leggyengébb leheletétől is, mindez kedves kis játéknak tetszett Kiela számára: vajon melyik könyvet vinné magával egy lakatlan szigetre? Minden bizonnyal a Mágikus növénytant, amelyet még 357-ben állított össze két tudós, Messembe és Cannin; emellett nagy hasznát venné Az időjárási viszonyok befolyásolása, avagy értekezés a varázsigék használatának a sarki lundák költési szokásaira gyakorolt hatásairól című könyvnek is, ebben a lenyűgöző és úttörő munkában ugyanis…
Egyszer csak Caz levelei libbennek be a két könyvespolc közti folyosóra, ahol Kiela üldögélt keresztbe tett lábbal egy nagy halom könyv előtt.
Minthogy Caz egy csokrosinda volt, nem sokkal nőtt nagyobbra egy kiskutyánál, ám így is a zöld összes árnyalatában pompázott, középen pedig egy kis gyökércsomóval kapaszkodott a földbe. Ő volt a legokosabb segéd, akivel Kielának valaha dolga akadt, ezzel együtt – talán nem véletlenül – a leginkább szorongásra hajlamos is.
- Meg fogunk halni – közölte Caz Kielával. A levelei olyan hangosan susogtak, hogy alig lehetett érteni a szavait.
- A harcok nem érnek el idáig – felelte Kiela azon a gyengéd hangon, amelyet, minthogy ezen a szent helyen dolgozott, az elmúlt években tökélyre fejlesztett. Még egy kötetet helyezett az ötödik ládába szánt könyvek kupacára, amelyet rövid töprengést követően mégis inkább átrakott egy másik kupacba. Abban azokat a könyveket gyűjtötte, amelyeket csak akkor tervezett magukkal vinni, ha elférnek.
Caz megrázta felé a leveleit.
- A harcok máris elértek idáig. Ledöntötték Kinney Termének kapuját, és odabent fosztogatnak.
- Jóságos ég!
Kinney Termének hatalmas bronzkapuját olyan nagy és erős gerendák zárták le, amelyeket a hajótestek építéséhez használtak.
Kiela megpróbálta kiszámolni, mekkora erőre lehetett szükség ahhoz, hogy megsemmisítsék ezt a több mint kilenc méter magas kaput, majd pislogott egyet.
- Hogy is mondtad? Fosztogatnak?
Arra számított, hogy a felkelők biztonságba helyezik majd a könyvtár tartalmát és az itt őrzött kincseket – ez lett volna az egyetlen észszerű eljárás –, de hogy fosztogassanak? Hiszen mégiscsak szabadságharcosok, nem vadállatok! Ami azt illeti, Kiela még a céljaikat sem igazán ellenezte. Caz javaslatára a forradalom első napjaiban elolvasott néhányat a felkelők pamfletjei közül – a választások kiírása, illetve a tudás megosztásának követelése pedig igencsak ígéretesnek tűnt…
- Az olvasóterem az északi szárnyban már lángokban áll – jelentette Caz. – Először a faliszőnyegeket gyújtották fel, a tűz ezután átterjedt a pergamentekercsekre is.
Kiela émelyegni kezdett.
Egek, azok a csodálatos, ősi kéziratok!
Caz az egyik levele segítségével Kielához kúszott.
- Gyerünk – kiáltotta –, le kell lépnünk!
Lelépni? Most? De hát még nem ért a végére a…
- Itt hagylak, ha most valami béna lelép a levél szóviccel jössz! – figyelmeztette a segédje.
Kiela felállt. Az ötödik láda még félig üres volt. A lány felnyalábolt egy újabb adag könyvet, és beledobta, meg sem nézve, melyek azok.
- Elég legyen! – kiáltott rá Caz, amint épp egy másik köteg felemeléséhez készülődött.
Úgyhogy Kiela fogta a ládát, és elmanőverezett vele a felvonóhoz. Mivel kerekek is voltak rajta, már-már könnyedén suhant el a könyvszekrények között. A gyomra görcsbe rándult, ahogy maga mögött hagyta a csodaszép kötetekkel teli polcokat.
Gyorsan le is emelt még róluk néhányat a kedvencei közül, miközben sietősen távoztak.
Amint a lifthez ért, belökte a ládát, és lehúzta a rácsot. Caz az egyik levelével megnyomta a gombot, majd elfordította a kart. A felvonó először kissé megingott, majd süllyedni kezdett lefelé.
Menet közben Kiela hallotta az egymásnak ütköző fémek hangját. Nemcsak ők lifteztek, hanem a gyomra is. Arról, hogy milyen zajokkal jár egy csata, nem volt saját tapasztalata, azt azonban, hogy milyen hangok uralkodnak egy könyvtárban, pontosan tudta. Tehát azt is tudta, hogy mindaz, aminek most a hangját hallja, valami szörnyű, rettenetes dolog. Caz közelebb kúszott hozzá, Kiela pedig azt kívánta, bárcsak gyorsabban ereszkednének.
Mi van, ha megáll egy olyan emeleten, amelyen éppen harcok zajlanak?
Mi van, ha teljesen leáll?
A lány újra meg újra megnyomta a legalsó szint gombját, mintha ezzel ösztönözhetné a liftet a gyorsabb haladásra. A felvonó azonban továbbra is centiméterről centiméterre süllyedt különféle csikorgó, zörgő és zümmögő hangok közepette. A füstszag egyre erősebb lett, a lift nyikorgó rácsain keresztül pedig Kiela látta, hogyan vonja homályba a füst a rengeteg könyvet.
- A lépcsőn kellett volna mennünk – jegyezte meg Caz.
- Képtelenek lettünk volna lecipelni a könyveket – felelte Kiela.
- Ha meghalunk, akkor egy könyvet sem fogunk tudni megmenteni. – Caz olyan hevesen rázta meg magát, hogy néhány levele a földön landolt. – Ah, mindjárt lehullik az összes levelem!
- Gondolj valami másra – javasolta Kiela. – A tölgyekbe például sokkal gyakrabban csap bele a villám, mint a többi fába. Az alma fennmarad a vízen, mert negyedrészt levegőből áll. Vagy esetleg megszámolhatnád, hány tücsökciripelést hallasz percenként, az alapján meg tudod határozni, hány fok van odakint.
- Kivéve, ha odakint mindent elborítanak a lángok. Vajon milyen gyorsan ciripelnek a tücskök a tűzben?
A felvonó időközben egy huppanással megérkezett a legalsó szintre.
Kiela maga felé rántotta a lift ajtaját, míg Caz indácskáival kifelé tolta a ládát. Közös erővel löktek még rajta egyet, aztán végre kijutottak a liftből.
Most már nagyon mélyen jártak, a víz szintjén – olyan mélyen, hogy a fémek csörgésének hangja és a füst orrfacsaró bűze ide már nem ért el. Sokkal erőteljesebb volt a rothadó halak mindent betöltő szaga, amely a könyvtár épülete alatt húzódó csatornából áradt. Alyssium egész városát csatornarendszer hálózta be – többek között ennek is köszönhette a hírnevét, hiszen a világ egyik legszebb városa volt, a birodalom büszkesége.
Kiela jól emlékezett arra a napra, amikor megérkezett, még nagyon fiatalon, jóval a szülei halála előtt.
Rendkívül lenyűgözőnek találta a csatornák csillogó vizét; a csipkeszerű, fehér hidakat; a magas tornyokat és a töméntelen mennyiségű virágot, hiszen minden balkonról virágok omlottak le, s a házak ablakait és ajtajait színpompás növények keretezték.
Végigsiettek a kerekeken guruló láda kíséretében a szűk átjárón, Kiela pedig folyamatosan a fülét hegyezte. Ám csak a víz neszezése hallatszott: itt-ott kő csobbant, valahol a közelben pedig az egymás után lehulló cseppek zaja jelezte, hogy szivárog a víz. Plitty, pletty, platty. Kiela és Caz a hajók felé igyekeztek.
A könyvtár alatti csatornarendszerben horgonyzó csónakokat arra használták, hogy eljuttassák a könyveket a környező szigeteken élő, kiválasztott olvasókhoz, majd idővel visszahozzák őket. Minden kis vízi járművet ezüstszínű vitorlával szereltek fel, amelyet szorosan az alsó vitorlafához rögzítettek. A késeimeggy-fából készült hajótestet épp elég szélesre építették, így akár több láda könyvet is lehetett szállítani rajta, ugyanakkor kellően áramvonalas volt ahhoz, hogy a kormányzásához elegendő legyen egyetlen könyvtáros. Kiela legutóbb épp tavaly télen használta egyszer a csónakot, amikor Cypavia Értekezés az erdei szellemek működéséről: tények és feltételezések című tudományos sorozatát kellett elvinnie egy idős, ágyhoz kötött varázslónak. Az öregember utasította a házvezetőnőjét, hogy hálája jeléül kínálja meg teával a könyvtárost, Kiela azonban köszönettel visszautasította a meghívást, mert rohanni akart vissza a raktár polcai közé, ahol biztonságban érezte magát.
Azok a könyvek legalább biztonságban vannak, gondolta most.
Mindez azonban nem volt több sovány vigasznál, tekintettel arra, micsoda felbecsülhetetlen értékű tudás szunnyadt még a feje fölött, a hátrahagyott könyvekben.
Az első négy láda már egy biztonságot adó ponyva alatt pihent a csónakban. Kiela felvitte a fedélzetre a félig teli ötödiket is, majd összeszíjazta őket. Még legalább három ládának maradt hely, de már nem jutott idő újabb könyvek összegyűjtésére. Azt kívánta, bárcsak gyorsabban szortírozta volna a köteteket. Vagy lehetett volna nagyvonalúbb is, kevésbé válogatós. Ami az ételt és az italt illeti, jobban felkészülhetett volna. Elrakott néhány palack vizet, illetve némi barackkonzervet, egy csomag száraz babot és egy kis zsák pekándiót. Caz számára eltett egy adag virágföldet, amelyből újra tudja tölteni magának a cserepet, és saját magának is elcsomagolt néhány rend váltás ruhát, valamint pár üres jegyzetfüzetet. Sosem lehet tudni.
A személyes holmijaival teli könyvtári fülkéjét azonban nem ürítette ki.
Vágyakozva gondolt vissza mindarra, amit otthagyott: a régi naplóira, a legjobb tollkészletére és a sellő alakú faszobrocskára, amelyet még a szüleitől kapott gyerekkorában. De Caznak azért igaza volt: a legfontosabb, hogy saját magukat megmentsék. És a könyveket, természetesen.
Visszatérünk, amint újra biztonságos lesz, biztatta magát. Nem leszünk örökké távol.
Kiela bemászott a csónakba, eloldozta a rögzítőkötelet, majd elrúgta magukat a faltól. Kivonta a rudat, és annak segítségével hajtotta magát a föld alatti, vízzel teli járatokban. A vitorla még az alsó vitorlarúdra tekerve várta a sorát, míg ki nem érnek a nyílt vízre.
Szigorúan véve nem vihette volna el a hajót. Vagy a könyveket. Vagy Cazt. De már senki sem maradt, akitől engedélyt kérhetett volna, így inkább meggyőzte magát, hogy később, amikor visszatér, majd hálásak lesznek neki azért, amit tesz. Ez egyáltalán nem számított lopásnak.
Ez volt a munkája: felügyelni és épségben tartani az állományt.
Voltaképpen csak… kicsit kibővítettem a munkaköri leírásomat.
Miután áthajózott a föld alatti alagutakon, kiért a szabadba, a városi csatornarendszerre.
- Nos, ez egész egyszerűen rettenetes – jegyezte meg Caz.
Kiela csak egyetérteni tudott.
A csillagok fényét elnyelte a hidak és tornyok romjaiból gomolygó füst. A várost nyaldosó lángok kísérteties fénybe borítottak mindent, a füst csípős szaga kaparta Kiela torkát. Minden alkalommal, amikor beszívta a levegőt, érezte, hogy a füst erőszakkal behatol a tüdejébe. Égszínkék bőre sápadtnak tűnt a természetellenes fényben, sötétkék haja pedig magába itta a füst szagát. Odalent, a csatornákban Kiela és Caz elkerülte a legrosszabbat, a felszínen azonban már szembe kellett nézniük a halál látványával, és meg kellett hallaniuk az elmúlás hangjait.
Fotó: Becca Durst / A szerző hivatalos oldala
