Jennette McCurdy gyerekszínészként kezdte hollywoodi karrierjét, legtöbben az iCarly és a Sam és Cat című Nickelodeon-sorozatokból ismerhetik. Szívfacsaró és szellemes memoárjában beszámol anyjával, Debrával való egészségtelen, függő és abuzív viszonyáról, melyben édesanyja, miközben ráerőltette a színészetet, érzelmileg és szexuálisan is bántalmazta. Ennek az vetett véget, amikor Debra a lány 21 éves korában meghalt.
A megrendítően humoros és sokkolóan őszinte vallomás 2022-es megjelenése után az év legsikeresebb életrajzává vált, nyolc hétig vezette a New York Times bestseller-listáját, és világszerte több mint kétmillió példányban kelt el, már 13 nyelvre fordították le. Most elolvashatsz belőle egy részletet.
Jennette hatéves korában járt először szereplőválogatáson. Az anyja álma az volt, hogy sztárt faragjon az egyetlen lányából, ő pedig bármit megtett volna azért, hogy boldoggá tegye az anyukáját. Úgyhogy belevágott az anyja által „kalóriamegvonásnak” nevezett módszerbe, alig evett, és naponta ötször állt mérlegre. Tűrte az átfogó otthoni szépítkezéseket, miközben anyja olyasmikért korholta, hogy túl világos a szempillája.
A lányt egészen 16 éves koráig az anyja fürdette, eközben osztozott vele a naplóján, az e-mail-fiókján és a lány összes bevételén is. Jennette rendíthetetlen részletességgel meséli el mindezt – ahogy arról is beszámol, hogy mi történik, amikor egy álom végre valóra válik, és a nyakába szakad a hírnév.
Bár az anyja a fellegekben jár, fan club moderátorokkal e-mailezget, és a keresztnevükön szólítja a paparazzókat, Jennette-et felemészti a szorongás, a szégyen és az önutálat, ami étkezési zavarokban, függőségben és egy sornyi egészségtelen kapcsolatban mutatkozik meg. Ezek a problémák csak súlyosbodnak, amikor nem sokkal azután, hogy megkapja az újabb főszerepet, az anyja meghal rákban. Végül Jennette a gyógyulás útját választja, és úgy dönt, életében először azt fogja tenni, amit valóban akar.
Ez a kötet jóleső elfogulatlanságával és sötét humorával inspiráló történet az alkalmazkodóképességről, a függetlenségről és annak öröméről, amikor az ember saját maga samponozhatja a haját.
Jennette McCurdy: Örülök, hogy meghalt az anyám (részlet)
Fordította Rácz Katalin
Nem érzem úgy, hogy készen állnék. Tudom, hogy nem állok készen. Ahogy az előttem lévő gyerek leugrik a színpad lépcsőjéről, az összezavar. A fiú egyáltalán nem tűnik idegesnek. Ez csak egy újabb nap a számára. Leül a tucat vagy annál is több gyerek mellé, akik már korábban leültek, ugyanis ők már előadták a monológjukat.
Körülnézek az unalmas, fehér falú, dekorációmentes szobában, és végignézek a rakásolható fémszékeken ücsörgő gyerekeken. Idegesen forgatom a kezemben a papíromat. Én következem. Utolsónak álltam be a sorba, hogy több időm legyen gyakorolni, de már bánom a döntésem, mert így idegileg még jobban kikészültem.
Még sosem éreztem magam így. Hányingerem van az idegbajtól.
– Gyerünk, Jennette! – szólal meg a fekete lófarkas, körszakállas ember, aki a sorsomról fog dönteni.
Bólintok, majd fellépek a színpadra. Leteszem a lapot, hogy szabadabban használhassam a kezem a nagy mozdulatokhoz, amikre anya tanított meg, majd belekezdek a Jell-O-Jigglers reklámszövegébe.
Reszket a hangom, amikor megszólalok. Hangosan visszhangzik a fejemben. Próbálom kizárni, de egyre hangosabbá válik. Szélesen mosolygok, és remélem, hogy Körszakáll nem veszi észre. Végre eljutok a zárósorhoz.
– …Mert a Jell-O Jigglers megkacagtat!
Elkacagom magam a végén, pontosan úgy, ahogy anya mondta – „magas hangon és cuki módon, egy kis orr-ráncolással a végén”. Bízom benne, hogy közel sem hangzik olyan kellemetlenül a kacagásom, mint ahogy én érzem, amikor elhagyja a számat.
Körszakáll megköszörüli a torkát – ez sosem jó jel. Megkér, hogy fussak neki még egyszer a monológnak, de egy kicsit „lazábban, mintha egy barátodhoz beszélnél… jaj, és azokat a nagy mozdulatokat inkább hanyagold!”.
Nem tudom, mitévő legyek. A gesztikulációra pont anya biztatott. Ha kimegyek a váróba, és elárulom neki, hogy nem gesztikuláltam, csalódott lesz. De ha kimegyek a váróba, és közlöm vele, hogy nem szereztem ügynököt, akkor még csalódottabb lesz.
Ismét nekifutok a monológnak, félreteszem a gesztikulációt, és egy kicsit jobbnak érzem magam, de látom Körszakállon, hogy nem egészen erre vágyott. Csalódást okoztam neki. Rémesen érzem magam.
Miután végzek, Körszakáll kilenc gyerek nevét kiáltja el, többek közt az enyémet is, a másik öttel pedig közli, hogy elmehetnek. Látszik, hogy csak az egyikük érti meg, hogy épp most utasították el. A többi négy úgy szambázik ki a teremből, mintha fagyizni vinnék őket. Rosszul érzem magam a lány miatt, de magam miatt meg jól.
Én is Kiválasztott lettem.
Körszakáll elmeséli nekünk, hogy Academy Kids szívesen képviselne bennünket, háttérszínészeket, ami azt jelenti, hogy a különböző műsorok és filmek jeleneteinek hátterében fogunk szerepelni. Azonnal tudom, hogy Körszakáll igyekszik jó színben feltüntetni a rossz hírt, mivel túlzottan élénk a mimikája.
Amikor kienged minket, hogy elújságoljuk a híreket az anyukánknak, Körszakáll három gyerek nevét kiáltja, és megkéri őket, hogy maradjanak. Én egy kicsit hátramaradok, megpróbálom utolsóként elhagyni a termet, hogy halljam, mi történik ezzel a három különleges gyermekkel – ezzel a három Még Inkább Kiválasztottal. Körszakáll elárulja nekik, hogy „elsődleges színésznek” választották őket, tehát színészként már szövegük is lesz. Annyira ügyesen adták elő a monológjukat, hogy ők nem egyszerű biodíszletként kapnak szerepet, hanem egyenesen hamisítatlan, hivatalosan elismert, megszólalásra érdemes SZÍNÉSZKÉNT.
Érzem, hogy valami kellemetlen érzés fortyog bennem. Féltékenység, elutasítás és önsajnálat elegye. Én miért nem vagyok elég jó ahhoz, hogy megszólalhassak?
Kilépek a váróba, és odaszaladok anyához, aki a héten már negyedszer zsonglőrködik a kiadásainkkal. Elmesélem neki, hogy kiválasztottak háttérszínésznek, ő pedig őszintén boldognak tűnik. Tudom, hogy csak azért, mert nincs vele tisztában, hogy magasabb szint is létezik, amire kiválaszthattak volna. Aggódom, nehogy megtudja.
Anya nekilát kitöltögetni a papírokat. Rámutat a pontozott vonalra, ahol gondolom, nekem kellene aláírnom. Egy másik pontozott vonal mellett, amit ő már aláírt – neki azért kellett aláírnia, mert ő a gondviselőm.
– Most mit írnunk alá?
– A szerződést, ami kijelenti, hogy az ügynök húsz százalékot kap, mi pedig nyolcvanat. Annak a nyolcvannak a tizenöt százaléka egy úgynevezett Coogan-számlára kerül, amihez hozzáférésed lesz, amint betöltöd a tizennyolcat. A szülők többnyire csak ennyi pénz hagynak meg a gyereküknek. De te szerencsés vagy.
Anyuci nem fogja elvenni a pénzedet, leszámítva a béremet és a nélkülözhetetlen költségeket.
– Mi az a nélkülözhetetlen költség?
– Mit adod itt hirtelen a háromdiplomást? Nem bízol bennem?
Gyorsan aláírom.
Körszakáll kijön, hogy visszajelzést adjon a szülőknek. Először anyához megy oda, és közli vele, hogy megvan bennem a potenciál a nagyobb szerepekhez.
– A potenciál? – kérdezi anya kritikus hangon.
– Igen, főleg, hogy még csak hat éves, úgyhogy elég korán kezdi.
– De miért csak a potenciál? Miért nem kap már most nagyobb szerepeket?
– Hát, a monológja alatt látszott, hogy nagyon ideges volt. Elég félénknek tűnik.
– Félénk, de majd felülkerekedik rajta. Felül fog kerekedni rajta.
Körszakáll a karját vakargatja, ahol egy fát ábrázoló tetoválás húzódik. Mély levegőt vesz, mintha valami olyasmit készülne mondani, ami miatt egy kicsit ideges.
– Fontos, hogy Jennette is akarjon színészkedni, csak akkor fog igazán jól teljesíteni – közli.
– Ó, mindennél jobban vágyik rá! – mondja anya, miközben aláírja a következő oldalon is a nevét a pontozott vonal fölött.
Anya vágyik rá mindennél jobban, nem én.
Ez a nap feszültséggel teli volt, semmi szórakoztatót nem találtam benne, és ha választhatnék, legszívesebben sosem csinálnék ilyesmit újra. Másrészről én azt akarom, amit anya akar, úgyhogy valamelyest igaza van.
Körszakáll rám mosolyog, és bár érteném, mit akar üzenni vele. Nem szeretem, amikor a felnőttek olyan arcokat vágnak és olyan hangokat adnak ki, amit nem értek. Frusztráló. Úgy érzem ilyenkor, mintha lemaradnék valamiről.
– Sok szerencsét! – mondja nekem bizonyos mértékű csüggedtséggel, aztán odébbáll.
4.
Az Academy Kidsszel kötött szerződést követő pénteken anya hajnali háromkor ébreszt, mert kezdődik az első, háttérszínészként töltött napom egy X-akták című műsorban. Reggel ötre kell odaérnem, de mivel anya fél, mert most fog először autópályán vezetni, korán akar kelni, és jóval előbb elindulni.
– Odanézz, hát átragasztom rád a félelmeimet – mondja anya, miközben beszállunk az 1999-es Ford Windstar egyterűbe.
Egy órával korábban érkezünk meg a 20th Century Fox stúdióhoz, úgyhogy egy kicsit még sétálgatunk a sötétben. Amikor elhaladunk a hatalmas Luke Skywalker vs. Darth Vader falfestmény előtt az egyik műterem oldalán, anya örömteli sikkanást hallat, előkapja az eldobható fényképezőgépét, és lefotóz, ahogy a fal előtt állok.
Zavarban vagyok, mintha nem tartoznánk ide.
Háromnegyed ötkor anya úgy véli, úgyis mindjárt hívnak, úgyhogy egy alacsony, kopasz produkciós asszisztens mellett bejelentkezünk a műterem mellett. Közli, hogy korán jöttünk, de odanézhetünk a büfébe, mielőtt én következem.
A büfé elég klassz hely. Egy sátor a műterem mellett, telis-tele kajával. Müzli, édesség, több kancsó kávé és narancslé, ezüsttálcák teli reggelivel – palacsintával, gofrival, rántottával és szalonnával.
– És ingyen van! – jelenti ki anya izgatottan, miközben muffinokat és croissant-okat csomagol szalvétákba, majd beletömködi őket a jókora bevásárlótáskájába, hogy majd később odaadja nekem és a bátyáimnak. Egy csomó tojás ücsörög egy tálcán. Anya szerint keménytojások. Megbökdösöm az egyiket, hogy tényleg az-e. Anya megtanítja, hogyan kell végiggörgetni a keménytojást egy kemény felületen, hogy berepedjen a héja, majd lehámozza a fehérjéről. Megsózom, megborsozom, és nagyot harapok belőle. Imádom. Elveszek egy csomag Ritz Bits mini sajtos szendvicset is. Ehhez hozzá tudnék szokni.
Mire az utolsó falat tojást is lenyelem, az összes többi háttérszínész gyerek – harmincan vagyunk – ott van, és egyszerre hívnak be minket.
Mindannyian követjük a kopasz produkciós asszisztenst, aki odavezet minket a műteremhez, ahol a felvétel zajlik. Ahogy belépünk a műterembe, elámulok. Elképesztően magas a mennyezet, és több száz lámpa meg oszlop borítja. Friss fa illata terjeng, kalapácsok és fúrók zaja vesz körbe minket. Zsebes nadrágos emberek haladnak el mellettünk, némelyiknek szerszámok lógnak az övéről, egyesek írótáblával a kezükben rohangálnak, mások pedig buzgón suttognak a walkie-talkie-jukba.
Van valami varázslatos ebben az egészben. Mintha annyi minden történne egyszerre!
Beállunk a díszletbe, és a rendező – egy alacsony férfi világosbarna hajjal, ami elég hosszú ahhoz, hogy a füle mögé tűrje – beterel minket, gyorsan és eszeveszetten beszél. Rám néz, valamint a többi huszonkilenc gyerekre, és izgatottan meséli, hogy mind gyerekeket fogunk játszani, akik beragadtak egy gázkamrába, és mind megfulladunk. Bólogatok, próbálok minden egyes szót az emlékezetembe vésni, hogy elmesélhessem anyának a hazaúton, ha rákérdez. Megfulladnak, értem.
A rendező megmondja, hova álljunk, és én elveszem a gyerektömeg mögött, amíg meg nem kéri a kisebb gyerekeket, hogy jöjjenek előre, úgyhogy megteszem. Aztán gyorsan mutogat ránk, egyikünkre a másik után, és megkér mindenkit, hogy mutassuk meg neki a legjobb „halálra rémült” arcunkat. Én a kilencedik vagy tizedik gyerek vagyok, akire rámutat, és miután megmutatom, milyen arcot vágok, közli a mellette álló operatőrrel, hogy készítsen rólam egy közelit. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de gondolom, jót, ugyanis a rendező rám kacsint, miután elhangzik az utasítás.
– Még egyet, most még rémültebben! – kiált rám a rendező. Egy kicsit tágabbra nyitom a szemem, és bízom benne, hogy megteszi. Úgy sejtem, igen, ugyanis így szól:
– Megvan, haladjunk! – azzal megpaskolja a hátam.
A nap további része színészi munkára és tanulásra oszlik fel, amivel foglalkoznunk kell a forgatási napokon is,
ezért ide-oda járkálunk a kettő között. Mivel anya engem otthon tanít, még indulás előtt összegyűjtötte az aznapi feladataimat, és összegyűjtötte egy kis mappába az összes papírt. A tanulószobában mellettem ülő tizenkét éves lány oldalba bök a könyökével, és elárulja, hogy egyáltalán nem muszáj megcsinálnunk az iskolai feladatokat, ha nem akarjuk, ugyanis háttérszínészek vagyunk, és a háttérszínészek számára kijelölt tanárok a stúdióban nem törődnek vele, hogy mennyi feladatot végzünk el, mert ők csak az elsődleges színészeket akarják tanítani. Minden erőmmel próbálom figyelmen kívül hagyni, amit mond, és kitöltöm az oldalt, ami az államok fővárosaira kérdez rá. Bő félórányi tanulást követően a produkciós asszisztens kiterel a tanteremből, hogy ismét felvegyünk egy jelenetet. Ugyanazt a jelenetet. Egész nap ugyanazt a jelenetet.
Fogalmam sincs, miért kell ennyiszer megcsinálnunk ugyanazt a jelenetet, és gondolom, jobb, ha nem kérdezősködöm, ám észreveszem, hogy minden alkalommal, amikor visszajövök a díszletbe, a kamera új pozícióban áll, úgyhogy feltételezem, lehet hozzá köze. Hát, jó, legalább ahányszor visszatérek a díszletbe, láthatom anyát.
Ahányszor a produkciós asszisztens visszaterel minket a felvételre, elhaladunk a „háttérszülők váróterme” mellett, ahol az összes szülő egy kis bungalóban zsúfolódik.
Integetek anyának, aki minden egyes alkalommal észrevesz engem.
Nem számít, mennyire mélyed bele a Woman's World magazinjába, beszamárfülezi az oldalt, rám néz, szélesen elmosolyodik, és felfelé tartja a hüvelykujját. Annyira szoros a kötelékünk!
A nap végére teljesen kimerülök. Nyolc és fél órán át folyamatosan forgattam és tanultam felváltva, járkáltam a tanterem és a műterem között, hallgattam az utasításokat, a fúrókat, szívtam be a füstöt (ködgépet használnak a gázkamrában, hogy ezzel teremtsék meg a hangulatot). Hosszú volt a nap, és nem kifejezetten élveztem, de a keménytojás azért ízlett.
– Megfulladnak – mondja anya buzgón a hazafelé úton, ahogy felidéz mindent, amit meséltem neki a napomról. – És egy KÖZELI! Ez tényleg megmutatja majd, mennyire jó vagy! Lefogadom, hogy ha ez egyszer adásba kerül, az Academy Kids könyörögni fog, hogy elsődleges színész legyél. KÖNYÖRÖGNI!
Anya hitetlenkedve csóválja a fejét, és izgatottan dobol a kormányon. Olyan gondtalannak tűnik ebben a pillanatban! Megpróbálom a lehető legmélyebben magamba szívni az arckifejezését. Azt kívánom, bárcsak gyakrabban látnám ilyennek.
– Sztár leszel, Nettie. Egyszerűen tudom. Sztár leszel.
Fotó: Könyvmolyképző Kiadó
