Konrád József első regénye egyszerre tekinthető búcsúnak és indulásnak. Lezárása a hagyatéknak, az apai örökségnek, és kezdése egy különálló életnek, irodalmi pályának.
A behajtó főhőse és egyik elbeszélője Dávid, a bohém fiatalember, aki apja, a híres író, Konrád Áron halála után, általában menekül a világ és konkrétan az uzsorásai elől. Kaotikus bulik, könnyű drogok és nehéz éjszakák között bolyong. Közben közvetlen közel kerülünk a bibliai Dávid király történetéhez is. Pasarét kanyargós utcái egy mondaton belül érnek az Olajfák lejtőihez. Egy másik szálon a pénzbehajtó monoton mindennapjait ismerjük meg, aki a főhős nyomába ered. Miután megismeri Dávidot és családját, elképesztő ötlettel áll elő. Törleszteni sokféleképpen lehet.
Konrád József 1987-ben született Budapesten. Építész, ez az első regénye.
Konrád József: A behajtó (részlet)
18
‒ Még szerencse, hogy a szülei is a második kerületben laknak! ‒ A behajtó kocsijában lévő ásványvizes flakonok maradványaival próbálja fehér lenvászon nadrágjából kiszedni az eperfagyicsöppet. A kesztyűtartóból elővesz egy sötétbarna Garibaldi-bajusszal kombinált álszakállt, kifésüli, és a visszapillantóban eligazgatja az arcán, majd útnak indul. ‒ Tudnál hozni egy zabtejet? ‒ kérdi a felesége a telefonba. ‒ Persze, szívecském, megállok a Rózsakertben, úgyis útba esik! ‒ mondja Józsi, talán egyszerre várja is, meg nem is, hogy megkérdezze, hová tart, mit fog csinálni, végül ő tudakolja meg, hogy mire kell a tej. ‒ „Vegán csokitorta”, hová keveredtem? ‒ töpreng a behajtó a parkolóházban, aztán inkább arra figyel, hogy ne üssön el egy tévelygő bácsit, aki telepakolt bevásárlókocsiját tolja.
‒ Segíthetek, kérem? ‒ tudakolja udvariasan a behajtó. ‒ Nem hinném, tudniillik elvesztettem az autómat! ‒ magyarázza az idős úr. ‒ Kellett nekem megállni! ‒ bosszankodik Józsi, de nem esik kétségbe, hiszen
az eltűnt holmik felkutatása a vérében van.
‒ Milyen kocsi volt? ‒ Az úr töpreng egy darabig, és komótosan kortyol a szekeréből előtúrt fantás üvegből. ‒ Kicsi volt, ha jól emlékszem, olyan négykerekű, a csomagtartó ajtaja rossz, úgyhogy csak az anyósülésre tudom pakolni a vásárfiát! Sajnos nem értek túlzottan a gépekhez, a feleségem autószerelő, minden ügyes-bajos dolgát ő intézte a járműnek, de tavaly elváltunk, azóta nem is volt szervizelve! ‒ magyarázza a bácsi, és lebiggyed az ajka. ‒ Igazán kár, akkor talán hívjuk fel a kedves feleségét, hátha ő emlékszik a típusára, sajnos ebben a parkolóházban sok négykerekű ácsorog. ‒ Az idős úr lesüti a szemét. ‒ Nem szereti, ha zargatom! ‒ Na adja ide a telefonját, majd én felhívom! ‒ Félve átnyújtja a huszadik századból megmaradt nyomógombos készülékét, amiről már lekoptak a számok. ‒ „Szerelmem” néven fogja megtalálni! ‒ Most egy pisztáciászacskóval bajlódik, Józsinak pedig már kicsöng. ‒ Megmondtam, hogy ne keress többet, az Icukádat zaklasd a nyavalyáiddal! Különben is nézem a Walkert, úgyhogy nyögd ki, mit akarsz, mert mindjárt kezdődik a bunyó! ‒ A pisztáciahéjak türelmetlenül zörögnek a komor aszfalton. ‒ Csókolom, én Józsi vagyok, igazán sajnálom, hogy rosszkor hívjuk, nekem is kedvencem a Walker, itt vagyunk a férjével a Rózsakert parkolójában, és elveszett a kocsi, emlékszik esetleg a típusára meg a színére? ‒ Vagy úgy, Józsi úr, elnézést, hogy magára zúdítottam a dühömet! Nyolcvanhetes narancssárga Fiat Polski, mindig az autómosó melletti zugban szokott megállni, ahová más nem fér el, ott nézzék meg először, és vegye ki a kosarából a vodkát meg a szalonnát, meg azokat a cukros löttyöket, amiket megállás nélkül iszik! Most mit csinál? ‒ kérdi a szerelme aggodalmasan. ‒ Szotyolázik! ‒ A bácsi elrejtőzik a kinyitott olajos magvak zacskói mögött, és köpköd. ‒ Jellemző! Na viszlát, Józsi úr, egyszer még megtanulom az elfordulós fejrúgást! ‒ Lerakják, és lám, tényleg ott áll az elveszett autó a száradó szivacsok és rongyok mellett. ‒ A felesége üdvözli, és azt üzeni, hogy óvatosan azzal a Fantával ‒ kiáltja a bácsi után a behajtó. ‒ Köszönöm a segítséget, fiatalember! Rendben, majd vigyázok, úgyis jobb szeretem a vodkát, viszlát!
Mire ezt kimondja, Józsi már a könyvesbolt kirakatát bámulja, és megvakarja magán a szúrós Garibaldit.
‒ Mit olvas egy irodalomtanár? ‒
Idáig csak olyan regényt volt hajlandó kezébe venni, amiben van gyilkosság, kedvenc témája. Fiatalabb korában majdnem nyomozói pályára sodródott, még a rendőrtiszti főiskolára is elment körülnézni, aztán ideges lett, mert elnyelte a pénzét az italautomata, belerúgott, hátha csak ösztönzés kell neki, mire egy buzgó professzor rögtön feljelentette rongálásért. Végül kiment a szemben lévő háztömb éjjel-nappalijába, vett magának egy barackos jegesteát, és a hideg kortyok közepette lemondott álmai munkájáról. ‒ Talán a szépirodalmi szektorban kéne válogatnom! ‒ Hamar újabb ötlete támad. ‒ Kisasszony,
van itt valami attól a Konrád nevű szerzőtől?
‒ kérdi a pisze orrú eladótól, akin alacsony termete miatt a céges póló szoknya, amit látszólag nagyon élvez, göndör szőkésbarna hajfürtjét a szájába veszi, és a könyvekkel megrakott oszlop túloldalán, ahol azt hiszi, senki nem nézi, elmerül a földrajzrészleg albumai közt kiterített regényébe. ‒ Gondolom, Konrád Áronra gondol, persze hogy van, nekem személy szerint a Kőóra a kedvencem, és nem csak a címe miatt. A látogató se rossz, bár szerintem hatásvadász, tudom, hogy épp az empátia kérdéseit feszegeti, de valahogy beborítja a könyvet a főszereplő egója, mindenesetre a régebbi műveiből csak az utóbbit tartjuk zsebkönyv formában, az újabbak közül pedig valami Ásás címűt, jöjjön, megmutatom! ‒ Már ott is teremnek a sikerlistarészlegnél, ahol a polcok pár centivel vastagabbak, alattuk rejtett LED-világítás emeli ki a szerencsés könyveket, míg a többieknek ikertestvéreikkel együtt kell sorakozniuk a méregető szemek előtt, ők magukban állnak, vízszintesen széthúzva vetélytársaiktól, hogy végre megkapják a régóta vágyott kiemelt figyelmet. ‒ Szerintem menő ez a borító, és ahhoz képest, hogy milyen vastag, hatezer forintért a hülyének is megéri, ha ajándékba adja, sokkal szebben lehet becsomagolni, én mindössze azért nem olvasom el, mert ezer oldal felett tüsszentőrohamot kapok. Segíthetek még valamiben? ‒ tudakolja, és türelmetlenül tekergeti nemrégiben benyálazott hajtincsét. ‒ Igazán köszönöm a kimerítő tájékoztatást, most már csak azt mondja el, hogy mit olvasott, mielőtt megzavartam, amit végül elrejtett A Teide Vulkán Feltámadása című képeskönyv mögött? ‒ Azt sajnos nem áruljuk, egy barátom írt egy kisregényt, annak a kéziratát olvasom. ‒ És van benne gyilkosság? ‒ Ahogy vesszük, kihalnak az emberek Budapesten, mert egy kisebb atombombát dobnak a Parlamentre, de valamiért a galambok életben maradnak, a könyv második felében már az ő szemszögükből van bemutatva a város, sok turbékolás, csipegetés, új perspektívák a villanyoszlopról, igazán kalandos írás! ‒ Milyen kár, hogy még nem kapható, akkor további jó olvasást!
A behajtónak kezd korogni a gyomra, a Júlia utcában ráüvölt a jobbkéz-szabályt figyelmen kívül hagyó sportkocsira, majd a Nagyajtai utcában a játszótér mellett talál magának parkolót, ahonnan a szülők lakása már csak egy köpésnyire van. Csenget. ‒ Halló, tessék? ‒ szól bele a kaputelefonba egy nő a természetesnél érezhetően mélyebb hangon, amit a váratlan vendég érkezése vált ki. ‒ Én vagyok! ‒ feleli Józsi gyerekkorából rajta ragadt szokása szerint,
nem mutatkozik be, csak várja, hogy hangjából felismerjék,
aztán hirtelen kapcsol, és folytatja. ‒ Frigyes vagyok, az irodalomtanár ‒ mondja közönyösen, majd szünetet tart, a kertben terjengő édes akácillattól egyre jobb kedve lesz. ‒ Dávid gimnáziumi tanára voltam, épp erre jártam a közeli Vasas-pályán kipróbálni az új futópályát, ahol korábban gyakran összetalálkoztam vele, mindig mondta, hogy erre laknak a szülei, és látogassam meg őket, ha már úgyis nagy tisztelője vagyok Konrád úrnak, hát gondoltam, most szaván fogom. ‒ Jöjjön fel, a második! A ház ajtaján még egyszer kell csengetni! ‒ A következő csengő nem működik, úgyhogy Józsi leül a téglával burkolt, vadszőlővel benőtt, vaskos pillérek támasztotta erkélyek alatt a rozzant fapadra, és megsimogatja az odagyűlt cicákat. A bejáratot közrefogó díszes betonlépcső két oldalán rózsabokor, a partvisnyélre akasztott fekete zászló úgy nő ki a virágok közül, mint egy ottfelejtett játék. ‒ Jöjjön be! ‒ hallatszik a lépcsőház felől. ‒ Elnézést, de nem akarok papucsban kimenni ‒ teszi hozzá, majd kezet nyújt a felbukkanó behajtónak. ‒ Lakner Zsuzsi. ‒ Második Frigyes, örvendek ‒ hadarja az irodalomtanár, de a bajusz miatt egy szavát se lehet érteni. ‒ Épp ebédelünk, ha van étvágya, szívesen látjuk egy medvehagymás-zöldséges bulgursalátára konfitált kacsacombbal. ‒ Ez szenzációsan hangzik, korog a gyomrom, maga Konrád úr lánya? ‒ kérdi Józsi, ahogy felkapaszkodnak a lépcsőn, és jelentősen lemarad a fiatalosan mozgó farmernadrág mögött. Zsuzsi a lakás előtt bevárja, mert ki akarja fújni magát, mielőtt válaszol. ‒ A felesége vagyok! ‒ Ó, pardon, hölgyem! ‒ Zsuzsi rámosolyodik, inkább illendőségből, mint kedvesen. ‒ Ki kell vegyem a kacsát a sütőből, tegye le nyugodtan a táskáját, és jöjjön! ‒ mondja, aztán elviharzik.
