Jordan B. Peterson kanadai sztárpszichológus ellentmondásos figura: hívei üdvözlik benne, hogy végre kimondja a dolgokat, és elutasítja a politikai korrektséget, a kritikusai viszont elmarasztalták mint kártékony kultúrharcost, aki feltüzelte a hímsoviniszta szélsőségeseket (portrécikkünk ITT). A 12 szabály az élethez című globális bestseller szerzője most új könyvvel jelentkezett.
A Mi, akik Istennel birkózunk amellett érvel, hogy a Bibliából ismert történetek jelentik azt a stabil közeget, ami a gondolkodásmódunkat kulturális és pszichológiai szempontból egybefogja. A szerző a nyugati világ alapjait alkotó, ősi történetekbe kalauzol bennünket, arra hívja az olvasót, hogy éljük együtt újra az emberiség legnagyszerűbb történeteit Ádámtól és Évától Káinon és Ábelen át Bábel tornyának összeomlásáig.
Jordan B. Peterson: Mi, akik Istennel birkózunk
Az áldozat és a munka azonossága
Káin és Ábel, az első igazi emberi lények (mivel úgy születtek, ahogy minden ember, míg szüleiket, Ádámot és Évát közvetlenül Isten teremtette) történetének megértéséhez szükség van arra a felismerésre, hogy a történet a munkáról, egy esszenciálisan egyedi emberi tevékenységről szól. A méhek mézet készítenek, a hódok gátat, de egyik sem egyenértékű az emberi lények által elvégzett munka számtalan, különféle formájával. Az utóbbiból nagyon kevés (ha van ilyen egyáltalán) redukálható le a más lények viszonylag egyszerű ösztönmintázatára. Az első két emberi lény, az ellenséges testvérek története két alapvetően különböző áldozati vagy felajánlási mintázatot ábrázol, amelyek az emberi pszichét jellemzik. Hol lép be a munka a történetbe? Káinnak és Ábelnek is megvolt a maga elfoglaltsága. Előbbi a földet művelte, utóbbi pedig juhokat terelt. Ennél azonban sokkal finomabb a munka és az áldozat közötti kapcsolat ábrázolása –
a kapcsolaté, amelyik helyesen és mélyen egy megosztott azonosságként értelmezhető.
Ennek tisztázása után érthetővé válik, és azonnali gyakorlati jelentőséget kap a bibliai szövegekben az áldozatra helyezett hangsúly, amely az ember és Isten (és vice versa) közötti kapcsolatot jellemzi. Emellett kiderül, hogy minden igazság közül talán ez a legalapvetőbb és legszükségesebb.
Először is, hogy ezt az azonosságra vonatkozó állítást érthetővé tegyük, egy kérdés: mi a munka? Ha azt teszem, amit tenni kell ahelyett, amit tenni szeretnék az azonnali jutalomért, akkor dolgozom. Mit értek az alatt, hogy „tenni kell” – és mihez képest? A munka a szeszély alárendelése, vagyis pontosabban annak integrációja más igényekkel és vágyakkal együtt egy magasabb szintű és sokkal teljesebb rendbe. Másként fogalmazva a munka a jutalom késleltetése, és a mások szolgálatában hozott áldozat. Befektetés, amivel biztosítunk egy jobb jövőt, az árat pedig a jelenben kell megfizetnünk; és befektetés mások jóindulatába is, amiért valami értékeset (időt, energiát, figyelmet) áldozunk fel most. Ez azt jelenti, hogy amikor dolgozok, kicserélem azt, amit jelen pillanatban tenni szeretnék – ami egyébként lekötné azonnali figyelmemet és vágyamat – valami más, transzcendens igényre, ami mindent összevetve maga a brutális szükségszerűség; valamire, ami sokkal kiszámítottabb és hosszabb távra szól. Ezt a feladást vagy áldozatot gyakran (és helyesen) tekintik szerződéses, közösségi vagy szövetségi kötelezettségvállalásnak – legyen akár egyértelmű, akár rejtett –, melynek célja mások igényeinek és kívánságainak kielégítése (a családomé, a barátaimé, a munkatársaimé vagy partnereimé, vagy éppen jövőbeli önmagamé – ez utóbbit a legnehezebb megérteni, pedig nagyon fontos).
Talán nem is létezik nehezebb cselekvésminta, mint a jelen önkéntes alávetése másoknak és a jövőnek, tekintve a kialakuló konfliktust azokkal a jelentős étvágynövelő, motivációs és érzelmi erőkkel, amelyek megpróbálnak megszállni minket, és azonnali jutalmazást követelnek.
Az ember az egyetlen élőlény, amelyik valaha megértette, hogyan lehet rutinszerűen – létezésünk megszokott részeként – a jelen fölé helyezni a jövőt,
és kétségkívül az egyetlen élőlény, aki meghatározta, hogyan kell rituálissá tenni, képzelőerővel feldolgozni, majd szemantikailag megjeleníteni az alárendelésnek, munkának és áldozatnak ezt a mintázatát. Mindezt (az áldozathozatalt, illetve a mintázat reprezentálását) természetesen a nehezebb úton sajátítottuk el. Meg kellett tanulnunk dolgozni. Van-e magasztosabb rendeltetés a fajunkra jellemző, nagy méretű agy számára, amelynek olyan hosszú szocializációra van szüksége a kifejlődéshez, mint meghaladni mindazt, ami ösztönből jön, és mások problémáira, illetve a jövőre koncentrálni? A felnőtté válás folyamata során kifejlesztettük a képességet, hogy végrehajtsuk azt, amit a munkáról – az áldozatról – megtanultunk, hogy még mélyebben, drámaian és direktebb módon megértsük (miközben el is végezzük a munkát). Ez lehetővé tette számunkra, hogy átörökítsük ezt a tudást történetek formájában, saját magunknak, másoknak és a gyermekeinknek.
Drámai történeteket alkottunk áldozatos erőfeszítéseinkről, majd megpróbáltuk elemezni ezeket a történeteket, hogy kifejezőbbé, érthetőbbé és emlékezetesebbé tegyük az absztrakción átszűrt értelmezéseket. Ugyanakkor megtanultuk, hogyan hozzunk pszichológiai áldozatokat ahelyett – vagy amellett –, hogy konkrét felajánlást tennénk az oltáron és a templomokban: a lejárt szavatosságú, vagy más módon kontraproduktív ötletek azonosításával. Hagyni kell, hogy ezek elégjenek, tekintet nélkül arra, mennyire szerettük őket egykor, vagy szeretjük még mindig, hogy a hamvakból valami új bukkanhasson elő. Már láthattuk, hogy nem sok különbség van (ha van egyáltalán) az ilyen pszichológiai áldozat és aközött, amit mostanában meglehetősen vérszegény módon „kritikus gondolkodásnak” hívunk. Mindennek a nehézségét nem szabad alábecsülni: nehéz volt az állati lét azonnaliságától eljutni abban a világba, ahol a jövő és a közösség is számít, még az adott pillanatban is. Annak megértése, hogy mit cselekedtünk, és ennek mi a jelentősége, egy újabb döbbenetes teljesítmény volt: pontosan miért dolgozunk, illetve miért kellene dolgoznunk? Miért kellene áldozatot hoznunk? Ezek a kérdések továbbra is gyötörnek minket a jelentés formájában:
mi az értelme áldozatos erőfeszítéseinknek? Életünknek és a munkának, amely meghatározza ezt az életet?
Mit is teszünk tulajdonképpen, mikor dolgozunk? Feláldozzuk a pillanat impulzív örömeit a kiterjesztett szociális élet szélesebb szükségességért. Azonban nem csak ennyiről van szó: ezzel párhuzamosan feláldozzuk mindazt a sokféleséget, amire figyelhetnénk, vagy amit tehetnénk (a kettő ugyanaz) a közvetlen cél egységéért. Karl Popper tudományfilozófus egyik bölcs mondása pontosan erre a témára utal: „A tudásunk csak véges lehet, tudatlanságunk azonban szükségszerűen végtelen.” A célok kis halmaza érdekében kell dolgoznunk, azok követelményei szerint kell megszerveznünk minden tevékenységünket. Ezt a halmazt még tovább kell csökkentenünk, egészen az egységig, hogy „a prioritásaink egyértelművé váljanak”. Máskülönben az erőfeszítéseink ellentétes célok szerint fognak hatni. Ez felerősíti a nehézségeket, növeli a zavarunkat, konfliktust szül és elpusztítja a reményt. Az evangélium ezért mondja: „Ha valamely ország meghasonlik önmagával, az az ország nem állhat fenn. És ha egy ház meghasonlik önmagával, az a ház nem állhat fenn” (Mk 3:24-25).
A munka és az áldozat bonyolultsága itt nem ér véget.
A céljainkat is sorba kell rendezni, hogy olyan módon folytathassuk a munkát, ami nemcsak saját azonnali terveinknek kedvez, de jobban képessé tesz minket más tervek létrehozására és követésére is – akár más emberekkel. Ez kétségtelenül nagyon finom egyensúlyi helyzet. Az ilyen átfogó harmónia megteremtése nem kis kihívás: egyszerre sok tányért pörgetünk és több golyóval zsonglőrködünk, miközben a kifeszített kötélen táncolunk.
Ha az egység helyett a sokaságot szolgálod, zavart, szorongó, céltalan és reményvesztett leszel. Viszont ha az egység érdekében cselekszel, milyen egységet fogsz – és kellene – szolgálnod? A legteljesebb a pszichológiai egység volna (vagy „spirituális”, ha teológiai oldalról nézzük), az tenné egyedülállóvá neurális architektúránk elképesztő hierarchikus komplexitását, a rend vagy a folyamat csúcsán. Ezenkívül, és ezzel párhuzamosan az egyedi, integrált individualitást összeboronálná a közösségi világgal és a környező természetes renddel, harmóniába rendezné a közösségi és természetes Igével.
Amikor az emberek ugyanazokat a célokat tűzik ki, ugyanazokat az ünnepeket tartják meg – ugyanazokat az isteneket szolgálják –, akkor egységben vannak.
Ez ugyanúgy igaz pszichológiailag, mint szociálisan. Az egyesült emberek általában hasonló célokat érzékelnek, hasonló elméleteket fogalmaznak meg, egyetértenek barát és ellenség kérdésében, és hasonló érzelmeket élnek át. Egyénként nem érinti őket a birtoklásért versengő, civakodó szellemek belső háborúja; a valódi társadalom tagjaiként nem szaggatják darabokra őket a marakodó istenek, következésképpen nem is indulnak különböző irányokba. Idegrendszerük sokrétű és eltérő elemei egymással szinkronban, egyfelé tartanak – az idegrendszeren belül, és a különböző, de egységes emberek idegrendszerei között is. Ha egy emberben nem minden ugyanannak a transzcendens egységnek a szolgálatában egyesült, szét fogja feszíteni a kétely, és belezuhan a boldogtalanság és a reménytelenség örvényébe. Ha két ember ugyanazt az egységet szolgálja, akkor képesek együttműködni, együtt áldozatot hozni, együtt navigálni a csalóka és nehéz terepen; összedolgozhatnak és segíthetik egymást, mégpedig önként, produktív módon és békében. A hasonló, egyesült cél felé haladó emberek ugyanannak a szellemnek a pszichológiailag egységbe rendeződött megtestesülései. Az egyénnek és a közösségnek ez az egyesülése megkülönböztethetetlen a teljes mértékben szocializált érettségtől.
Képzeld el az embereket egy stadionban, színházban vagy templomban, amint egy különösen fontos mérkőzést, hatásos drámát vagy magával ragadó prédikációt figyelnek. Mindenki koncentrált, a tekintetek a labdán, a sztáron vagy az énekesen, bár fenntartják maguknak a jogot, hogy spontán módon lelkes tapsban törjenek ki. Mindannyian ugyanazt a célt ünneplik,
ugyanazt a cselekményt követik, ugyanazt a pontot értékelik, és ugyanazt az erkölcsi tanulságot vonják le a beszédből.
Ezek mind ugyanannak a témának a variációi. Képzelj el egy magával ragadó és egyesítő hatású beszédet. Egy szakértő módon elmondott beszéd voltaképpen monológ, csak közösségi vagy társadalmi minőséggel felvértezve. Egyetlen ember beszél az emelvényen, de az a személy összekapcsolódik az emberekkel, akiknek beszél, figyeli őket, mégpedig nagyon alaposan, ha érti a dolgát. Folyamatosan és aktívan értékeli a közönséget, egyénről egyénre, hogy biztos legyen benne, minden szó időzítése, elhelyezése, célzása tökéletes. A nézők elvárásaival, vágyaival, aggodalmaival, reményeivel összhangban nyilvánul meg. Ez igaz a mérkőzésre, a színdarabra, az énekes vagy zenész fellépésére is, bár ezeknél az eseményeknél az átalakulás sokkal finomabb és közvetettebb – igaz, időnként mélyebb is.
Nyitókép forrása: Jordan B. Peterson Facebook-oldala
