Terék Anna Jég című kötete olvasható regényként, de versek füzéreként is, amely hat szereplő monológján keresztül mutatja meg, miként dúl háború az országok között és az emberek lelkében egyaránt. A vajdasági születésű szerző saját élményeiből is merített az alkotás során, a Tavaszi Margón rendezett könyvbemutatón pedig azt is elárulta, hogy – ahogy sokan mások –, ő maga is hordozza még a múlt traumáit. A feldolgozáshoz azonban az szükséges, hogy ezeket valahogyan be tudjuk építeni az életünk folyamába.
„A frissen megjelent, az eddigi pálya legnagyobb vállalásának tekinthető Jég óriási munka, fantasztikus olvasmányélmény, fájdalmas és szenvedélyes történet a hiányról” – írtuk hét könyve kritikánkban.
Terék Anna: Jég (részlet)
KACSÁK A CSATORNÁBAN
János
El kellett jussunk
a város széléig,
a kelebiai erdőnél
várt ránk a Gyula,
ő tudta az utat tovább.
Jött utánam a Klein lánya
meg az unokája,
mondtam nekik előre,
hogy nem vihetnek magukkal
túl sok csomagot,
az utcán szemet szúrna
a csendőröknek,
aztán börtönbe kerülnénk
mindannyian.
A Klein veje már
úton volt,
Gyulának kellett
elkísérnie a határhoz
az asszonyt meg a gyereket.
Lépkedtek mögöttem,
de olyan lassan, hogy féltem,
föltűnőek leszünk,
ha szembejön
egy csendőr, és kéri
a papírjainkat.
A zsebemben pihent
Erzsi meg egy gyerek
keresztlevele,
ha kell, mutatjuk:
egyikünk sem
zsidó.
A nap csillogott
a vízen, a járda menti
csatornában,
szúrta szememet
a fény, fejem
a kalap alatt
egyre csak izzadt.
Úgy ragyogott
a nap, mintha
nem lenne alatta háború.
A kis piachoz értünk,
és szemem sarkából láttam,
hogy az utca végén
előbukkan két csendőr.
Szívem fölcsúszott a torkomba,
fogaim közt dobogott,
feszítette szét a szám.
Mondtam a Klein lányának,
hogy nézzük mind a hárman
a csatornában úszó kacsákat,
mintha csak egy
sétáló család lennénk,
mintha ez csak egy
újabb vasárnap volna,
hadd süsse a gyereket a nap.
Vasárnap van: az ember ráér
megállni a napon.
Ennek az asszonynak
a zsebében volt az élete.
A gyereken meg
két szvetter volt, júniusban.
Hosszú napok,
túl rövid éjszakák,
nehéz volt szökni,
és egy ilyen úthoz
meleg ruha kell, mert ki tudja,
meddig ér el az ember,
és hogy az út végére
meddig fog érni rajta
a ruha.
Sütötte a nap a gyereket,
és a csendőrök ránk se néztek.
Pedig mikor odaértek,
az asszonynak kicsit
remegni kezdett a feje,
én meg sziszegtem felé,
hogy a kacsákat nézze.
Reszketett az összes hajszála,
ami kicsúszott halántékán
a kendő alól.
Légy zümmögött,
a gyereket sütötte a nap,
én meg, mintha
jég lenne a homlokomban,
csak bámultam a kacsákat.
És elsétált mellettünk
a két csendőr.
Mikor a Gyulát vártuk,
rám nézett az asszony,
és mondta, hogy olyan
félelmetes volt, mert
mikor még vártuk, hogy
a csendőrök közelebb érjenek,
egy percig neki megint
csak június volt,
egyszerű vasárnap.
És mélyen, valahonnan belülről
tört föl belőle, hogy mennyire
hiányzik neki az élet.
Mikor légy zümmög,
és a gyerek pirul
a napon,
nincs ütés, nincs vagon,
csak telik az idő,
telik épp az élet,
egy újabb nap,
nincs gond a vállhoz nyomva,
se pisztolycső vagy bot
a fej körül,
melegedő június,
és a csatornában két kacsa.
Ha tudta volna
tavaly, hogy többé nem
indulhat meg ezen az utcán
félelem nélkül,
hogy ezt az egész rozsdás várost
maga mögött kell hagyja,
talán jobban félt volna attól,
hogy telik az idő,
talán tovább ácsorgott volna
a napon.
Mert mégis
hová kergetik egymást
az emberek,
és milyen utakra
szorít ki bennünket
az élet,
kérdezte, de én
nem tudtam.
HIDEG
Erzsébet
1942-ben a befagyott Duna
partján reszketett
minden ember és golyó.
Zajló holttestek a híd alatt,
szép sorban indultak el mind
a tenger felé.
Felváltva féltünk az utcán,
ahhoz mérten, hogy épp
kiket illett agyonlőni.
Aztán a postás hozta
Zlata levelét, benne
egészen apró betűkkel,
magyarul írta:
„Mondták, a temető mögött
egy gödör éhes szája tátong,
és lövik bele folyton
az embereket. Mondták,
holttestek hullanak
bele a Dunába,
bele a gödörbe.
De én nem hittem nekik,
Erzsébet.
Vitték a háborút tovább
tenyerükön az emberek,
talán ezért is sötét
mindegyik egyenruha,
hogy a ráfröccsenő vért
könnyebben nyelje mélyre,
hirtelen szívja magába,
eltakarja előle a fényt.
Esőtől voltak
nehezek a fák,
lógott róluk a tél,
jeges földbe markolt az Isten,
nem tudta megrázni,
halványult a keze,
elfordítottam én is
az arcomat.
Ahogy a sárban térdeltem,
megfagytak bennem a csontok,
lábszáram bordóra váltott,
a pofonoktól kiesett a számból
mindegyik mondat.
Belém fagytak a könnyek, Erzsi,
hajlott, görnyedt fölöttünk
az éjszaka, gázolt véremben,
gázolt a ködben, szedte föl egyenként
a földről a lábnyomainkat,
érezte szagunkat, megtalálta azt is,
hova bújt el Jakov a fiammal.
Annak a katonának, Erzsi,
lihegett a tüdeje, nekem
meg remegett a szám.
Köpött volna ki bennünket
szájából az Úr, hogy
visszazuhanjunk.
Folyók alján, iszapba tapadva,
gödrök mélyén, véres,
összetapadt hajjal, vagy
a füstben az égen,
szállunk a pernyével,
viszi hajunkat a szél,
hamuvá porladt testünket,
visz bennünket a szél,
de hiába igyekszik bármelyik
porszem,
nem tud az égtől
magasabbra szállni,
visszazuhanunk mindig
a földre.
A gödörben feküdtem, Erzsi,
hullottak utánam mások,
vérzett az oldalam.
És egyre csak hallgattam,
ahogy golyóval mellükben
vacognak az emberek,
koccannak egymáshoz szájukban
a fogak.
Órákig feküdtem ott,
akkor mentek el
a magyar katonák,
mikor még vacogtak
az átlőtt emberek.
Órákig feküdtem,
én nem is tudtam, Erzsi,
hogy az ember el tud aludni
egy halottal is a hátán.
Aludtam, amíg
el nem hallgatott
mindegyik száj.
Többen keltünk föl
a gödörben, hanyagul
lőttek agyon bennünket
a magyar katonák.
Üres volt a mellkasom,
és nagyon éhes voltam már.
De csak álltunk ott véresen,
mint akiket föltámasztottak
puszta félreértésből.
Száraz volt a szemünk,
és egyáltalán nem remegtünk,
mert a hűlésnek indult testek
melegen tartottak bennünket
a gödörben.
Nem tudtam, hová induljak,
és a többiek is csak álldogáltak.
Minden apró nesztől
megfagyott bennünk a vér.
Napokig bujkáltam, egy
vékony szájú magyar asszony
adott enni. Utoljára az étellel
hírt is hozott:
a katonák elhagyták
Újvidéket, üres a város,
vér a lábnyomuk.
Akkor hazamentem.
Kiderült, hogy a fiam
már két napja
hazamerészkedett,
hogy őt sem találták el,
mert az én Jakovom
magával rántotta a Dunába,
így nem érte utola golyó.
Ráfagyott a nadrág,
ráfagyott a fejére a haja,
mire ki tudott úszni a partra.
Köhögött, és mondta,
hogy véreset vizel,
de én még sosem örültem
ennyire, Erzsike.
Pár nap múlva,
mintha mi sem történt volna,
bemerészkedett tanításra a fiam.
Az osztály fele már úton volt
a Fekete-tenger felé,
vitte őket hátán
a Duna.
A teremben ültek a gyerekek,
olyan fehér arccal,
mintha a rettegéstől
deresedni kezdett volna
az egész osztály,
de aztán bejött egy magyar
tanárnő, és végül senkit
sem küldtek a folyóhoz.
És ott mondták az iskolában, hogy
mi mind győztesek vagyunk.
Legyőzte a világot a Magyar Királyság,
hiába támadt meg bennünket
a kisantant,
erősek voltak a magyarok,
két karjukkal együtt rántották le
a déli végekről a rabruhát.
Aztán magyarul kellett imádkozni
a magyar katonákért,
hogy áldja meg őket az Isten,
és vigyázza léptüket azoknak,
akik Dunába lőtték
az én Jakovomat.
Éjszaka félek,
fogytam tizenkét kilót.
És nem tudok aludni, Erzsébet.
Hiába ilyen széles fölöttünk az ég,
nem látom már többé az
Isten tenyerét.
Küldj nekem pénzt,
nem merek az utcára kimenni,
félek, a hátam mögött még mindig
jön utánam az a nekem szánt
golyó,
ami nem tudott végül átlyukasztani.
Nem tudok dolgozni, se ételt szerezni,
nem tudom, mit csinálna most
az én Jakovom.
Hány fokosra kell fűteni, mondd,
Isten szájában a kemencéket,
hogy porrá váljon az élet?”,
kérdezte, de én nem tudtam a választ,
csak pénzt küldtem a borítékban.
A SZABADSÁG FELÉ
Partizán
Jég volt a hegyeken,
mikor elindultunk.
Hátam mögött,
csillaggal homlokán
sántított az egész brigád.
Csúszott a lábunk,
mintha tolt volna
bennünket valami
lefelé a hegyről,
gyorsítva léptünk
a háború torkához.
Fehér volt a kabátom,
megbújt köztünk a fagy.
Karunk is lassan mozdult,
kristályosodásnak indult a
mínusz huszonhét fokban.
Megakadt a levegőben
mindegyik mozdulat.
A peremén jártunk
a világnak,
szakadék tátotta száját ránk,
és kívül-belül fáztunk.
Felhőben áztak a hegyek.
Mintha tej ömlött volna
a világra az égből.
A lányok,
a lányok hajlongtak
a szélben,
felhőkkel mosták
előttünk az utat.
Szerettem volna tenyeremet
Saida arcára tenni.
Hiába csípett a hideg,
olyan sovány lett ez a lány,
hogy már nem tudott
elpirulni.
Felhőben ázott a lábunk.
Olykor, ha hátranéztem,
nem láttam a hóban
a lábnyomom.
Addigra már mind
lesoványodtunk, megtettünk
száz kilométert gyalog,
felhő lett a lábam,
nem éreztem a fagyos,
fekete talpamat.
Tudtam, hogy járok,
hogy reped a hegy
a brigád súlya alatt,
annyi bánat szorult
a tüdőnk alá,
mégsem hagytunk
lábnyomokat.
Vissza kell nyelni,
vissza kell nyelni minden
dühödet.
Mert aztán akad majd egy
pillanat, törékeny,
álomszerű pillanat,
amikor ki kell lőni a golyót.
Látod majd lassítva,
hogyan szalad
a hús felé az ólom.
Nehéz a golyó, és
egy ujjal megölni
az ellenséget
szintén nehéz.
Nyeltem hát vissza én is,
tüdőm alatt szorítottam
a dühöm,
miközben néztem
Saida fehér arcát.
Láttam, hogy éhes,
és szerettem volna,
ha maradt volna még valami,
maradt volna nekem még
bármim, ami miatt
megéri tovább lépkedni
a szabadság felé
a hóban.
ÉJFÉLKOR BELGRÁDBAN
János
Aztán a csendőrök fülébe jutott
az én hírem is.
Még megbámultam
egy kirakatot a főutcán,
zsebemben az aznapi adag
jegyre kiváltott csokoládéval,
egy ismerősömnek még
köszöntem, és azután szedtek össze.
Csak úgy elkaptak
a drótos kirakata előtt,
és tolni kezdtek, morogták,
hogy munkaszolgálat,
induló vonat,
meg mondtak még valamit,
amit nem hallottam, mert
az üvegben néztem az arcukat,
láttam a saját képem is,
és egészen ledöbbentem ott,
a dulakodás közben,
hogy egyszerre vagyok öreg
és fiatal.
Tömött vagonokkal vágtató vonat,
lángol a gyomra,
szájában égnek az életek,
ha erre gondol az ember,
egészen megöregszik,
mert az a sebes vonulás
eszébe juttatja, mégis
milyen hosszú az élet,
és abból hány évet kell majd
robotolásra pazarolnia.
És löktem el könyökömmel
őket, mire pofon vágtak.
Magyarázni kezdtem,
hogy nekem otthon
a feleségem fél,
és ha nem megyek haza szólni,
ez az asszony
bele fog halni a félelembe.
Engedjenek hazamenni,
vagy ha tetszik, hát
kísérjenek el,
megyek én
munkatáborba,
ahová csak visznek,
de hadd szóljak előtte
otthon.
Ne törje ketté
a feleségemet
a félelem.
Röhögtek rajtam.
Hiába magyaráztam,
engem is föllöktek
a vagonra.
Lobogott a kezemben
a papír, amit odanyomtak,
a zsebemben olvadni kezdett
izzadt tenyeremtől
a jegyre kapott csokoládé.
És zörgött a vagon ajtaja,
húzni kezdett
bennünket a mozdony,
aminek gyomrában
ott égett szét az életem.
Füsttel volt tele a szám,
és nem láttam rendesen,
kezemben remegett a csokoládé, és
csak arra tudtam gondolni,
mennyit fog rettegni
otthon ez az asszony.
Erzsike mindentől fél,
és most még én is eltűntem,
nem fog lefeküdni,
nem fog a szájába ételt tenni.
Lefogy, elfogy
nélkülem.
Haza kéne mennem,
mondtam a mellettem
állóknak,
de egyik sem figyelt oda.
Haza szeretett volna
menni az összes sápadt
férj és elszürkült apa.
Remegett a vagonban az arca
mind a negyvenünknek.
Húzott és tolt az éjszaka,
október volt, korán sötétedett.
Bennem már hétkor
följöttek a csillagok,
szúrták belülről a tüdőmet,
szikrát hányt tőlük
a szemem.
Éjfélkor értünk Belgrádba.
Az a fekete város
csillogott a sötétben.
Hányták a sárga fényt
járdára a lámpák,
nekem pedig
korgott a gyomrom.
A csokoládé felét
még Újvidék előtt
megettem.
Aztán ahogy kifelé döcögtünk,
már hátat fordítva a városnak,
a lábamban elindult egy remegés,
és nem hagyott nyugodni.
Végül letoltam azt a szűk ablakot,
és kipréseltem magam
abból a fekete vonatból.
Nedves volt a fű,
és sokáig gurultam.
A lábam véres lett,
egy ideig csak feküdtem,
próbáltam mozdulatlan maradni.
Ha az ember eléggé fél,
olyan lesz, mint egy halott.
Magamban számoltam a perceket,
ahogy Erzsi mindig számolt mindent.
Számolta a lépéseket, hány galuskát
pottyantott a vízbe, hány szelet hagymát
szelt le. De bennem mindig
összekeveredtek a számok, és
mindegy, hány betű volt bennem,
a számon nem mindig
jött ki rendesen a hang.
Foszlott a sötétség,
szaggatni kezdte
az éjszakát a reggel.
Talpra álltam
talpig vizes ruhában,
harmattal volt tele
a hajam, az orrom,
a számba egy marék
föld is került,
barnát köptem,
édes anyaföld,
abban a foszló sötétben
elindultam a Klein cipőjében
haza.
Erzsike biztos az ajtóban áll,
arcát hozzászorítja az üveghez,
melegíti bőre azt az
üveget, és vár.
Engem vár,
aki föltört lábbal dőlök
egy bolhás kutya hátára,
hátha eggyé tapaszt bennünket
a hajnal, én is
girhes állat leszek,
hogy ne legyen arcom, szám,
és nevem se legyen.
Hogy érjen már véget ez is,
mert túl nehéz lett minden.
*
Klein a konyhájukban állt, és
azt mondta, indulnia kéne.
A cipőjét néztem, és arra gondoltam,
hogy így nem lehet semmilyen
munkatáborba elindulni,
hát mondtam neki,
cseréljünk cipőt, Klein!
Vidd lábadon az enyémet,
szót se szólj, ilyen cipőben
nem fogsz tudni dolgozni,
hallgass, én már nem is akarom
a hangodat többé hallani.
Üres zsebekben üres kezekkel
álltam, és bámultam a Kleint,
amint sír, közben veszi föl
a cipőmet.
Ki tudja, hány kilométer
utat tettem meg
a Klein elhasznált cipőjében.
Ki tudja, ő hol ért földet,
lábán az én cipőmmel.
Abban a munkatáborban már
biztos, hogy darabokra szakadt.
Amikor Belgrádhoz értem újra,
akkor lyukadt ki rajtam az övé,
addig egészen jól bírta
ez a kitaposott cipő.
Ez a szerencsétlen Klein,
hogy is hordhatott egy cipőt
ilyen sokáig?
HAZATÉRÉS
Erzsébet
Úgy ért haza,
hogy meg se ismertem.
Szőrös lett, emiatt bolhás
volt, az a kutya meg
ácsorgott ugyanolyan girhesen,
nem tágított mellőle,
a térdéig ért, és félt
tőlem.
Kérdeztem szerbül is,
hogy kicsoda maga,
ő meg csak nevetett,
hát nem ismersz meg,
egészen belefonnyadt az arcom,
mire ideértem, engedj be,
hazajöttem és fázok.
Néztem a szakállat az arcán,
látni lehetett rajta azt is,
hogy fáradt, hogy éhes,
úgy nevet, hogy kong
belül a tüdeje.
Meg akart ölelni,
de féltem a bolháitól.
Ráparancsoltam, hogy
vetkőzzön csupaszra
még ott, az ajtó előtt,
vizet forraltam,
lecsutakoltam a tornácon.
Vacogott, mert azért
mégiscsak november
volt. Aztán a kutyát
papuccsal kizavartam
a kapun, és elégettem János
ruháit az udvaron.
Kicsit bánta,
főleg a kutyát,
meg a rongyosra
gyalogolt cipőjét.
Kérdeztem tőle,
honnan ez a cipő,
ez nem az övé,
nem ebben ment el
itthonról októberben,
de csak csóválta a fejét,
és kérdezte, hazajöttek-e
már a Kleinék.
Nem mertem mondani,
hogy üres a gettó,
egy sem maradt belőlük
Szabadkán, nem hogy
visszajöttek volna.
Inkább hallgattam, ő meg
nézett a kutya után,
és morogta, hogy
kár érte.
Fotó: Kováts Zsófia
