Az eltelt évtizedekben Zoltán Gábornak volt része hosszú csöndekben és Orgia című regényének megjelenése után zajos sikerben is. A szigorú kézzel válogatott novellák fordított időrendben követik egymást a kötetben, így kalauzolnak vissza Zoltán Gábor prózájának forrásvidékéig.
Ha olvasója az utóbbi évek munkái, elsősorban az Orgia és az azt kísérő esszéregény, a Szomszéd felől közelít jelen kötet írásaihoz, ráismerhet a feléjük forduló utakra, de olyan ösvényekre is bukkanhat, amelyek Zoltán Gábor írói világának egészen más, kevéssé ismert tájaira vezetnek. A novellák nyelve elszántan pontos, mégis kíváncsi, minden cikornyától mentes, mégsem dísztelen, sokkal inkább fölösleg nélkül építkező. A szövegek mosolytalan iróniája, groteszk fordulatai, szociografikus érzékenysége nincs elődök híján a magyar novellisztikában, karakteres szerkesztésmódjuk, meghökkentő nézőpontjaik és elbeszéléstechnikájuk ugyanakkor jellegzetessé teszik őket. Egy furcsa randevú, egy végletes lomtalanítás, gyilkos és buja szenvedélyek, hűvös kerti ösvényen vonuló bodobácsok – a Levegőt venni kisprózái sokfélék, de valamennyiben fölismerni Zoltán Gábor tekintetét: kíméletlenség és részvét szétválaszthatatlan, csakis együtt éleslátó lencséit.
Zoltán Gábor: Levegőt venni (részlet)
Nadrágot venni
Mondjuk, tíz előtt tíz perccel találkoznánk, apa és fia, az aluljáróban. Egyikünk se késne. Megkérdezném, beüljünk-e valahova egy kávéra. Meglepően kellemes helyek nyílnak mostanában. Azt mondaná, inkább ne, menjünk. Nem okozna nehézséget kihallanom a hangból, apám hangjából, hogy: „Essünk túl rajta minél előbb!”
Megkérdezném, siet-e valahová. Azt válaszolná, hogy nem ütemezett be semmit erre a délelőttre, de szerinte nekem sok a dolgom, nem akar feltartani. Mondanám, hogy akármeddig ráérek. Ha nem végzünk délig, együtt ebédelünk, és akkor újult erővel, ha kell, estig keresünk, tenném hozzá, pontosan azon a hangon, amin valamelyik régi, de soha el nem felejthető estén tudatta volna velem, hogy van időm megírni a leckét, az iskolába csak reggel fél nyolckor kell elindulnom: ahogy végül én sem ültem reggelig a füzeteim fölött, neki sem valószínű, hogy estig kell az áruházakat járnia velem. A lépcsőn fölfelé menet észrevenné, hogy végignézek rajta, és azt kérdezné:
– Szégyellsz? – Könnyedén, súlytalanul.
– Nem! Dehogyis.
A cipője teljesen rendben volna, nem látszana rajta, hogy legalább tizenöt éve szolgál. Pormentes felület, a bőr a sokévnyi gondos ápolástól, a rengeteg viasztól sötétre pácolódott volna. Így nézve még az a barna makrokord nadrág se tűnne annyira kínosnak, mert a kabát eleve kitakarná a kopott fenékrészt, és mozgás közben a kitérdelt szárakról és a foszlásnak indult hajtókáról se volna muszáj tudomást vennem. A kabát még elmenne, bár egy tisztítás jót tenne neki, állapíthatnám meg, és furdalhatna miatta a lelkiismeret: föl kellett volna ajánlanom még tavasszal, hogy elviszem tisztítóba, vagy minden kérdés nélkül egyszerűen ki kellett volna akasztanom a szekrényből valamelyik látogatásom alkalmával, legkésőbb most, nyár végén, ősz elején. A sapkája köztes állapotúnak volna mondható: már nem elegáns, de még nyugodtan hordható. Láthatunk öreg férfiakat ennél sokkal rosszabb állapotú fejfedőkkel, egy ilyen roskadt öregembert éppen a találkozóra jövet mustráltam volna a metrón, konkrétan azt mérlegelve, hogy hozzá hasonlítva az apám rosszabbul vagy jobban néz-e ki, hogy végül megnyugodva állapíthassam meg, az én apám jön ki jobban az összevetésből, habár annak a férfinak átzsírosodott szalagú nyúlszőr kalapja lett volna, és simán lehetett egy tízessel öregebb: apám 38-as, ő legalábbis 28-as, de bármennyire roskatag lett volna is, még róla is fel lehetett volna tételezni, hogy a feleségével eljárnak a Vígbe vagy a Nemzetibe, bérletük van az Operába, vagy hogy rendszeresen vacsoráznak a Kárpátiában. És hát épp az a kínos, hogy például azt a formátlanná vált nyúlszőr kalapot valamikor egy színházi ruhatárba is be lehetett volna adni feszengés nélkül. Valamikor. A maga idejében. Most pedig már se Víg, se Kárpátia, se feszengés, csak fejzsír. Karácsonyra kapjon apa egy új sapkát, határoznám el, mielőtt hasonló szintre jutna. A fejkörmérete azonos lenne az enyémmel, ez megkönnyítené a beszerzést. Sajnos a nadrág esetében sem a derék, sem a hossz nem egyezne.
– Azt hittem, ide jövünk – mondaná egy kirakat előtt. – Vettem itt néhányszor dolgokat. Inget, nadrágot. Nem volt rossz üzlet. Látom, most bank.
– Az – válaszolnám, és egyikünk hangjában sem lenne különösebb neheztelés a pénzintézetek iránt. – Már egy éve. Vagy kettő. Mindjárt odaérünk – biztatnám.
– Jó.
Meddig tart egy nadrág? Sokszor csak fél évig, főleg, amíg az ember növésben van.
Akinek fontos, hogy mindig az éppen aktuális divat szerint öltözzön, az nem viselheti nadrágját egy szezonon túl: utána adhatja tovább a kevésbé jómódú rokonoknak, a jótékonysági szervezeteknek, a second-hand boltba, vagy egyszerűen beteheti a kukába. Aki a növekedést rég befejezte, akit sem hízás, sem fogyás nem kényszerít rá, hogy megújítsa a ruhatárát, aki nem követi a divatot, aki nem égeti ki, nem önti le magát savval vagy olajfestékkel, nem szaladgál bolond módon mindenfelé, hogy nagyokat essen, és kiszakítsa a szövetet, az akár tíz, esetleg húsz éven át használhatja a nadrágját. Apáét húszévesre becsülni túlzás volna, de tízre simán lehetne. Viszont hogyha úgy állna a helyzet, hogy itt volnék apa mellett, állnék mellette a világban, akkor az én dolgom lenne, sőt kötelességem, hogy ne engedjem viseltes öltözékben járni. Fel tudnám idézni magamban az alkalmakat, mikor fodrászhoz cipelt, és ráébredhetnék, hogy neki sem lehettek olyan vidámak azok a zarándoklatok a jó megjelenés tükrös templomaiba. Mennyire megkönnyebbülhetett, amikor a társadalomba való beszoktatásom arra a szintre ért, hogy elég volt a pénzt a markomba nyomnia, és magam vonultam nyiratkozni!
Odaérnénk az áruházhoz, és tétovázás nélkül haladnánk át a kapun, az előtéren. A férfiholmik szektorában mi lennénk az első vásárlók. Mélyeket szippantanánk a friss vászon száraz illatából. A felénk mozduló eladót leintenénk:
– Édesapámnak választunk egy nadrágot, el fog tartani egy darabig. A próbafülkét hol találjuk?
A pasi megmutatná, és visszavonulna.
Én pedig indítványoznám, hogy a nyugodt válogatás érdekében mindenekelőtt szabaduljunk meg a kabátjainktól, tegyük le a sapkát, sálat. Apám szót fogadna, én pedig kupacba raknám a holminkat a szerencsésen odaállított székek egyikére: kabát a kabátra, sál a sálra, sapka a sapkára. Türtőztetném magam, hogy megkérdezzem, pisilni nem kell-e, de azt azért megmutatnám neki, hogy ha szükség van rá, merre találja a vécét. Ezután tényleg az anyagok és a színek, a fazonok és a méretek vizsgálata következhetne. Nekem pedig megszólalna a telefonom, és valami olyat kérdeznének tőlem, amihez elő kellene vennem a laptopomat, szerencsére nálam lenne, és meg tudnám nyitni a szükséges dokumentumot. Apám intene, hogy telepedjek csak le a kabátkupac mellé a székre, intézzem a dolgomat. És valóban, ahogy a kijelzőről föl-föltekintenék, azt látnám, hogy hol innen, hol onnan akaszt le egy-egy nadrágot, simítgatja az anyagokat, vizsgálgatja a címkéket. E-mailt kellene küldenem valahová, de előtte odamennék hozzá, és megkérdezném, hogy talált-e már olyat, ami esetleg megfelelne. Azt dörmögné, hogy igen, esetleg. Rákérdeznék, hogy melyik az. Odavezetne, és megmutatná. Nem lepne meg, hogy a színe hasonló apa régi nadrágjáéhoz, és ugyancsak kord. Azt a darabot máris magamhoz venném, azzal, hogy nézzen meg mindent, ami csak található a méretében, és válasszon még néhányat, és majd aztán vonuljon be velük a próbafülkébe: jobb, ha csak egyszer vetkőzik neki, mint ha minden egyes felpróbált és meg nem felelt naci után vissza kéne vennie a régi nadrágot, hogy kijöhessen újat keresni. Még arra is felhívnám a figyelmét, hogy ha egy fazont jónak talál, és csak az a baj, hogy a bőség vagy a hossz nem felel meg, nyugodtan bent maradhat majd a fülkében, én ott leszek, és hozom a következő méretet.
Leülnék, elküldeném az e-mailt, egyúttal kapnék két másikat, amelyekre válaszolnom kéne.
Felnéznék, és látnám, hogy apám ismét talált egy esélyes darabot. Fog ez menni, gondolnám, és belevetném magamat a levelezésbe. Aztán mikor legközelebb felnéznék, nem látnám őt sehol. Más vásárlókat nagyon is, már nem lenne üres az áruház; megszökött, az lenne az első gondolatom. De hát csak nem… a kabátja ott a széken, az enyém alatt. A második, hogy rosszul lett. Meg is halhatott, nem figyeltem oda, fekszik a gondolák között, rá fognak taposni… Felugranék, kezemben a laptoppal, járnék fel és alá, sehol se találnám, nem maradna más, mint a próbafülke, a remény, hogy bent van, és már próbál.
– Apa, bent vagy?
– Bent.
– Hanyadiknál tartasz?
– Ez az első.
– Milyen?
– Nem az igazi.
Eszembe jutna az a nadrág, amelyiket magam mellé tettem a székre.
– Mindjárt jövök…
Rádöbbennék, hogy az egyik e-mailemből kimaradt valami, ami nélkül az egész üzenetnek semmi értelme, és hogy sürgősen utána kell küldenem egy újat. Sietnék, beadnám apámnak a nadrágot, és örülnék, hogy a fülkén belül minden rendben: nem lenne rosszul, nem venné körül rossz szag, nem látnék szétgurult gyógyszereket vagy pénzeket.
Megírnám az újabb e-mailt, és kikapcsolnám a gépet.
– Ne bajlódj azokkal, amik nem jók, majd én összehajtom, és odaadom az eladónak – szólnék be a függönyön át. – Van olyan, ami tetszik? Ha több van, nem baj, örömmel megveszek kettőt vagy hármat – mondanám.
– Mondjuk, egy – hallanám a még nem türelmetlen, de már fáradt hangot a fülkéből. – Az egyik fazonban jó volt, de a színe végül is nem tetszett. A másik vágott ott, ahol nem kéne, tudod, hol.
– Tudom – felelném.
– Te, ez egész jó!
– Kényelmes?
– Nagyjából.
– Szuper! Megnézhetem rajtad? – kérdezném.
– Ha muszáj – felelné.
– Nem muszáj – válaszolnám. – Örülök, hogy találtál egyet. A többi biztos nem jó?
– Biztos.
– Kiadnád őket? Elrendezem, amíg öltözöl.
Benyúlnék a függöny mögé, anélkül, hogy lesnék. Hajtogatnék, ellenőrizném, hogy megvan-e az összes akasztó. Kiszólna:
– Magamon tarthatom?
– Hát persze – felelném. És bevillanna, hogy régen, amikor vettek nekem egy olyan cipőt vagy éppen nadrágot, ami igazán tetszett, én se akartam volna már letenni a világért sem.
Diadalmasan húzná félre apa a függönyt, én pedig megindulnék a pult felé:
– Ezek végül is nem jók, azt az egyet vesszük meg, amelyik édesapámon van. Nem probléma, ugye? Csak meg kell találni a cédulát a vonalkóddal.
– Semmi gond – felelné az eladó. Jönne, hogy keressen. Lehajolna, kerülgetné apámat, keresne, tapogatna, azután egyszer csak felnézne: – Mégis van egy kis gond.
– Igen? Nincs meg a címke? Leszakadt? Visszamegyek a fülkébe – indulnék is már, de utánam szólna:
– Ez egy régi nadrág. Egy…
Nehezen menne, de felfognám, mi a helyzet, és felfogná lassacskán az apám is.
Az eladó annyi mindent mondhatna, annyiféleképpen. Hálás lehetnék, hogy egy mondat befejezetlenül marad, és nem kell azt hallanom: az ócska.
Vagy hogy a bácsi.
Apám mondhatna valami csúnyát, mert hiszen a káromkodás nem volna abszolút idegen tőle, de csak nevetne. Én vele nevetnék, az eladó nem.
– Tényleg? Ez az enyém? Rendes dolog, hogy nem akarják újra kifizettetni velem – mondaná.
– Megnéznéd esetleg még egyszer ezeket? – próbálkoznék. – A kedvemért. Hátha…
– Á… Viszlát!
– Várj! A kabátok, minden… Menjünk be még egy áruházba!
– Ma már nem – mondaná.
– Akkor csináltatok. Tényleg, egy szabó! Az az ideális! Az pont olyat készít neked, amilyet szeretnél – lelkendeznék. – Elviszlek egy szabóhoz.
Kinn az utcán elfordulna a metró irányába. Már csak az a kérdés, hogy a nadrágvásárlás aznapra vagy mindörökre került-e le a napirendről.
– Na… Most akkor egy kávé? Vagy egy pohár sör?
Lefelé a lépcsőn. Jönne mellettem. Az apám.
Ha lenne. Ha volna.
