„Nincs történet a buborékok mélyén” – írja az új kötet Alászállás című versében Fekete Vince. A Halálgyakorlatok költeményei egy közeli hozzátartozó elvesztésén keresztül a halál eseményszerűségét mutatják meg, a test tusáját és a lélek lehetőségeit, a gyász visszatükröződéseit, a két part – élet és halál – közötti hullámtöréseket, érzékcsalódásokat és horizont-összeolvadásokat; a kötetnek keretet is adó metaforákkal: az apályt és a dagályt.
Hogy a halál közvetlen közelében az élet közvetett és hirtelen távoli lesz. Míg a halál fogalma fekete lyukként mintha elnémítaná a nyelvet, addig a kötetben a meghalás gyakorlata inkább feldúsítja azt, ekképpen lesz a variációkból létesülő versszólamokban meghatározó a nyelvi zajlás, a retorikai morajlás, a pontosító beszéd – mintha a megfelelő szavak a helyes sorrendben, ha meg nem is állítják, de talán lassítják és tompítják a zuhanást. Így lesznek a Halálgyakorlatok sűrű versei egyszerre metafizikus, bölcseleti költemények és a távozás valóságos mivoltát érzékeltető lírai naplójegyzetek.
Fekete Vince: Halálgyakorlatok (részlet)
(Távozó nyelv)
Anyám mesél, nagyapád negyvenhatban,
vagy mikor, nem tudom, de te tudod, mit
akarok mondani, beledobta oda, a kútba?,
igen, ott van azóta is, biztosan, már meg is
rozsdásodhatott, az az izé, az a…, az a…,
nem akar engedelmeskedni a nyelv a szájában,
ez a dermedt és fémszerű húsdarab, tudod,
mire gondolok, mondja, tudom, mondom,
a pisztolyt, vagy kézigránátot?, nem tudom,
bizonytalanodik el hirtelen, aki birtokosa volt
a szónak valamikor, mert nem találja, nem jön,
azt mondja, nincsen, máshol van, és tudja, hogy
tudom, mire gondol, mint aki csak az egymáshoz
tartozás hangjait érti és képezi, az a miféle,
az a hogyishívják, pisztoly, mondom, pisztoly,
mondja, s hogy az utóbbi időben, mióta ezeket a
gyógyszereket adják neki… Azok, ők?, kérdezem,
igen, nincsenek szavai, gyors, könnyű szavak,
amilyenek valamikor, meggyőzők, finomak, és
érvek sincsenek, hiába próbálgatja a szavakat,
a helyes kiejtést, mert az sem jön mindig, csak
néha, váratlanul, ott a kútban, oda dobta, hogy
nehogy megtalálják, mert ha igen, akkor mi lesz?,
mi lett volna, nem tudja, mondja, megölik?, nem
tudja, itt van karnyújtásnyira, pár méterre tőlünk,
a föld felszínétől, az udvartól, a betongyűrűk alján,
a sárban, az iszapban, a lerakodásban, mint a nyelv
is, az ő nyelve, az is karnyújtásnyira, úgy tűnik, és
mégsem éri el, a pincében, alattunk, a szoba alatt, a
mélyben, ott, valamilyen polcokon, lehajol, nyúl értük,
mint egy gyerek, mint gyerekkorában, nyújtózkodik,
s amikor már-már elérné, ujjbegyei érintenék a kérgüket,
súlyosan vissza-
zökken, visszazuhan, és remegnek-rezegnek ezek a
polcok, a gyerekkoréi, a felnőttkoréi, esnek és zuhannak
róluk a dolgok, mint a befőttek, bucskáznak alá, valahová,
a mélybe, az iszapba, a sárba, a sötétségbe…
(Holtág)
Sürgölődik körülöttem, etetni akar
folyton, egyél,
neked készítettem, neked, érted csináltam,
időnként
váratlanul megsimogat, hisz hazajöttem, hozzá
jöttem, hozzá, aki évek óta egyedül él, az ösben,
ott, ahonnan kihalt
anyja, apja, szinte mindenkije, és most
itt vagyok neki én,
a ritkán látogató szomszédok, ismerősök helyett
az övé erre az órára, másfél órára, el akar mondani
mindent,
hogy mi történt ma, mit csinált a kertben, mit a
pincében,
hogy a tyúkok, a csirkék, s hogy nem lesz
többé már
macskája soha, aki, igen, Aki munkából hazaérve
a tornácon
várja, mindent akar, mindent ide, nekem adni, és
beszélni,
mindent elmondani, hogy milyen volt régen,
gyermekkorában,
a szülők idejében, amikor este kiültek a padra,
és sötétedésig trécseltek
a szomszédokkal, de most nincs
senki, csak ez az Anu, de az bolond, az még
annyira sem tud beszélni, mint én, mondja, meséli,
megszületett,
gyermek volt, majd felnőtt, megismerte, beleszeretett,
összeházasodtak,
gyerekeik születtek, nevelt, felnevelt, aztán szinte
minden
közelebbi hozzátartozóját eltemette,
de túlélte,
nem roppant belé, nem roskadt meg alatta, s most
itt áll előttem, mellettem,
hetvenhét évesen, mint egy gyermek, rebbenő
tekintettel, rettenetes fiatalkori, élete
virágjabeli
évtizedek után, amikor az embernek valamivel oldani
kellett
azt az iszonyatot, ami akkor volt, apádnak például
alkohollal, el is vitte
ötvennégy évesen, és magára maradt a semmilyen,
csavargyáras
fizetésével, a gyerekeivel, ott, a gödör szélén,
élete derekán,
és bele akarta dobni magát, utána akart menni, ment is
volna,
ha nem vagytok Ti akkor, mondja, olyan mélység van
a tekintetében, aminek
alján nem hallatszik az értelem csobbanása, beszélni
akar, mondani
akar, mindent elmondani, de a történetek nem állnak
össze, nincs
lassan áramló idővonal, csak ez a feneketlen mélység,
csupán
egy-egy cserép a múltból, tanácstalanul felvesz
egyet-egyet közülük,
de kiesik a kezéből, elejti, elveszíti, nem találja, nem
tudja
összerakni
őket –
(Ördöghalak)
Micsoda mély tengerféneken fekszenek
a szavai, rajtuk a tér és az idő
keresztmetszete,
mint valami hieroglifák,
csak éppen ő nem tudja megfejteni már
őket, nem tudja felébreszteni
ezeket a szunnyadó
élőlényeket, nem támadnak
fel már soha, nincs több életük, némák,
fenyegetőek, hiába szólongatja
kérdéseivel, mert nem felelnek,
nem láthatóak, sötétek, élettelenek,
elszökött belőlük a dolgok
értelme, üzenete,
nincs is üzenetük, nem mondanak semmit már
senkinek, neki sem,
hiába élt velük annyi
évtizeden át, felismerhetetlenek, nem hívhatja
elő semmiféle ördöngös technikával,
nem is próbálkozik, illetve igen, de nem
sikerül, sem ma, sem holnap, holnapután
még úgy sem, tegyél le, mondjál le
róluk, mondaná, de szakad meg a szív
a fájdalomtól, hiszen hogy mondhatnál le
róluk, akiket legjobban szerettél,
próbálkozol inkább, kapargatod a
kérgüket, hámozni próbálod őket,
de minek, rájössz, sikertelen minden
fáradságos munkád, nem tudod kiváltani
magad már az idegenségből, szavaid otthona
a mély, a hideg-rideg sötét, kétszáz méterrel
az óceánok felszíne alatt az ultrafekete bőr
által kibocsátott ultrafekete fény, mint a
prédaállatoké, amit a vadászó halak, a kutatókereső
értelem nem képes
megvilágítani, mert
bőrük a fény 99,96 százalékát elnyeli, és
ez a fény nem tud
menekülni ebből az anyagból,
az anyag lényegében láthatatlanná válik
az emberi szem számára, a háromdimenziós
tárgyak kétdimenziósnak tűnnek, így jól
elrejtőzhetnek a környező
feketeségben –
