Éric Vuillard többszörösen díjazott író és filmrendező Tisztességes kiút című regényében közvetlenül a vietnami háború előtt járunk. Ekkor került sor ugyanis egy kevésbé ismert, ám nem kevésbé véres konfliktusra, amely egyszer s mindenkorra szétzúzta Franciaország gyarmatbirodalmát. A regény az első indokínai háború (1946-1954) végén indul: Viet Minh vezetésével a kommunisták kerültek hatalomra Észak-Vietnamban. Vuillard érzékletesen mutatja be a francia gyarmattartók viselkedését, és azt, hogy végül mi vezetett vereségükhöz és káoszba fulladt kivonulásukhoz. Olvass bele!
Éric Vuillard: Tisztességes kiút (részlet)
„Utazni kell” – írta Montaigne. „Az utazás szerénnyé tesz” – tette hozzá Flaubert. „Azért utazunk, hogy változtassunk, nem a helyünkön, hanem a gondolatainkon” – licitált rá Taine. És ha ennek épp az ellenkezője történne? Egy 1923-as indokínai útikalauzban a Hanoi belvárosában található, „vadász- és háborús fegyvereket, lőszereket, vadászoknak és turistáknak mindenféle felszerelést, automata pisztolyokat, karabélyokat” kínáló Ridet és Társa fegyverkovács-kereskedés egyoldalas hirdetése után, még mielőtt szó esne „a számtalan természeti látnivalóban bővelkedő Felső-Tonkin legfestőibb részéről”, egy kisszótárra, amolyan nyaralóknak összeállított társalgási kézikönyvre bukkanunk, amely a következő francia nyelvű elemi tudnivalókkal indít: „Hozz egy riksát, menj gyorsan, menj lassan, fordulj jobbra, fordulj balra, fordulj vissza, hajtsd fel a riksa tetejét, hajtsd le a riksa tetejét, várj meg itt, vigyél a bankba, az ékszerészhez, a kávézóba, a rendőrségre, az engedélyezési hivatalba.” Ez volt az Indokínában utazgató francia turista alapszókincse.
1928. június 25-én hajnalban három tekintélyt parancsoló árnyalak indult rövid utazásra Saigonból. Az épületek felett ködfátyol lebegett. Az autó nagy sebességgel haladt. Hiába hajtották fel a kocsiernyőt, hűvös volt, az elöl ülő utas hamarjában takaróba burkolózott. Tholance, Delamarre és a titkáruk igazából nem hétköznapi utazók voltak, hanem egy új, csírájában meglévő gyarmati közigazgatás képviselői, ők voltak a Francia Indokínába kinevezett legelső munkaügyi ellenőrök. A Michelin vállalat egyik kaucsukültetvényén kitört nagy port kavaró munkáslázadást követően felmerült a rossz bánásmód gyanúja, így azt a feladatot kapták, hogy ellenőrizzék az elvileg a vietnámi kulik védelmét szolgáló, munka törvénykönyveként kezelt, silány rendelkezések betartását. Az autó hamarosan elhagyta a külvárost, és szalmatetős kunyhósorok közt folytatta útját. A szinte szemet bántón zöld táj gyönyörű látványt nyújtott, a folyó kiöntött a medréből, és egy keskeny földsáv mögül víztől csillogó apró parcellák sokasága sejlett fel.
Az út végül behatolt az erdőbe, és az utasokon egyszerre lett úrrá egyfajta bűvölet és megfoghatatlan nyugtalanság.
Mozdulatlan és könyörtelenül ismétlődő vonulás fogadta őket az út mindkét oldalán. Egy hatalmas erdőbe hajtottak be, amely azonban nem a szokványos, trópusi, bozótos vagy vadul burjánzó dzsungel volt, de nem is az álmok sűrű, sötét rengetege, ahol a gyerekek eltévednek, hanem egy még ennél is furcsább, talán még vadabb, még komorabb erdő. Az utazó megborzong, amikor belép. Ebben az erdőben mintha valami különös varázslat folytán minden fa hajszálra egyforma távolságra nőtt volna egymástól. Egy fa, aztán egy másik fa, mindig ugyanaz, aztán egy másik, és még egy, mintha az erdő egyetlenegy, önmagát a végtelenségig sokszorozó példányból állna.
Az éjszakai hűvös órákban emberek vonulnak benne szabályos rendben fától fáig. Kezükben kis kést tartanak. Öt másodperc alatt botorkálva tesznek néhány lépést, lehajolnak, bemetszik a fa kérgét, és felegyenesednek. Mindez legfeljebb tizenöt másodpercet vesz igénybe, így körülbelül húsz másodpercenként érik el a következő fát, és a szomszéd sorban egy másik ember lépked, és több száz méteren át több száz mezítlábas, vászonruhába öltözött férfi araszol előre, és egyik kezükben lámpással, a másikban késsel metszik be a fák kérgét. Nyomukban lassú csöpögés veszi kezdetét. Ránézésre tej, de nem az, hanem latex. Minden éjjel minden ember körülbelül ezernyolcszáz fát csapol meg, ezernyolcszázszor helyezi kését a fakéregre, ezernyolcszázszor vágja be, és húz rajta közel két milliméter mély vékonyka rovátkát, és ezernyolcszázszor ügyel arra, hogy ne sértse meg a fatest belsejét. És miközben ellenőreink áthajtanak a végeláthatatlan ültetvényen, miközben csodálják a műben rejlő észszerűséget, mondván, a racionális munkaszervezésnek köszönhetően Taylor és Michelin milyen eredményesen meg tudták szüntetni az annamita munkás „természetadta lomhaságát”, miközben az ellenőrök csak bámulnak, hogy ez az erdő, ennek az erdőnek a könyörtelen szerveződése micsoda jelképe az elvesztegetett idő ellen vívott páratlan küzdelemnek, tekintetüket rabul ejti a mű fagyos végtelensége, és egyfajta rémület fogja el őket.
Még a legjobban szervezett rendszerben is rejlenek hibák.
És reggel kilenc órakor, az ültetvényirodától mintegy húsz kilométerre, Emile Delamarre munkaügyi ellenőr három tonkini fiatalembert vett észre az út szélén. Szerencsétlenségére előrehajolt, és meglátta, hogy egy vasdróttal egymáshoz vannak kötözve. Valószínűleg furcsállotta, és bizarrnak találta a három összeláncolt, mezítlábas tonkini látványát, mert azon nyomban utasította a sofőrt, hogy álljon meg.
A három rongyokba öltözött, piszkos férfit egy munkafelügyelő kísérte. Delamarre álmosan kikászálódott a kocsiból, megbotlott a sárban, végül nagy kínnal elindult a foglyok irányába. Amikor odaért hozzájuk, egy pillantást vetett a munkafelügyelőre, aki Delamarre drága öltönye láttán bemutatkozott. A levegő már meleg, nyirkos volt. Delamarre megállapította, hogy a foglyok rühesek. Azt is rögtön észrevette, hogy a drót csúnyán felsértette a csuklójukat, és úgy döntött, hogy egyenesen őket kérdezi, vietnámi nyelven. Egy-két banális mondat és rövid tétovázás után az egyik tonkini elmondta, hogy megszökött. Őket hívták úgy, hogy dezertőr. Éjszaka ment el az ültetvényről, és az imént fogták el. Delamarre valamennyire biztosan túlzónak ítélte a bánásmódot, de ez nem igazán tartozott a hatáskörébe. Beérte annyival, hogy odavetett egy száraz megjegyzést a munkafelügyelőnek, majd hátralépett, cipőjét beletörölte egy útszéli zsombékba, és visszaszállt a kocsiba: „Az ültetvényre” – szólt a sofőrnek.
Az út hátralévő részében azon volt, hogy kiverje a fejéből az iménti kínos jelenetet, és az ültetvényre érkezve, hála istennek, meleg fogadtatásban részesültek. A létesítmények első szemrevételezését követően bemutatták őket a kokinkínai Michelin-telephelyek vezetőjének, Alpha úrnak, aki az ültetvényigazgató, Triaire úr és néhány európai alkalmazott kíséretében jelent meg. Együtt kezdték meg a bejárást: megtekintették a kulik szálláshelyét, a konyhakerteket, a zuhanyzókat, a betegszobákat, az élelmiszerraktárakat, a víztornyot. Az ellenőrök ámulva járták körbe az új létesítményeket.
Amikor kiléptek az utolsó épületből, Delamarre és a telephely-igazgató egy darabon együtt mentek. Az ellenőr kihasználta az alkalmat, és rákérdezett a kalodára, amely még a látogatás elején, a szálláshelyek mellett szúrt szemet neki. Alpha urat szemlátomást kellemetlen meglepetésként érte a kérdés, a helyetteséhez, Triaire úrhoz fordult, és éles hangon kért tőle magyarázatot.
– A dezertőrök fogva tartására állíttattam fel – jelentette ki Triaire kissé zavartan. – Egy éjszakánál tovább nem őrizzük őket, és csak az egyik lábuk van lelakatolva!
– Máshol is van kaloda itt az ültetvényen? – firtatta Delamarre.
– Nincs – válaszolta Triaire határozottan.
Folytatták a bejárást. A konyhák megtekintése következett. Úgy szervezték, hogy a látogatók az összes helyiséget körbejárják. Triaire épp a modern felszerelésről és a tisztaságról áradozott, amikor egy bezárt ajtó előtt elhaladva Delamarre hirtelen rákérdezett, hogy mi van ott benn. Vállvonogatás volt a válasz, biztos valami tárolóféle, mondták neki, nincs hozzá kulcsuk. Mivel Delamarre nem tágít, és mindenáron be akar menni, Triaire elsiet a kulcsokért. Kifulladva ér vissza végre a felügyelő, és kinyitja az ajtót.
A terem kihalt, de a végében kilenclyukú kaloda éktelenkedik.
Az igazgató erélyesen Triaire felé fordul, és magyarázatot követel. Triaire zavartan hebeg, az igazgató felemeli a hangját, de
mint egy színpad előterében játszódó könnyed vígjátékra egyértelműen rácáfoló, háttérben kibontakozó jelenet, hirtelen nyögéseket hallanak egy szomszédos helyiségből.
Az az ajtó is zárva, el kell szaladni a kulcsokért. A munkaügyi ellenőr ekkor a tekintélyét latba vetve hevesen megparancsolja, hogy törjék be az ajtót. De lám, az ajtó azon nyomban kinyílik, csodák csodájára mégis előkerültek a kulcsok, milyen hebehurgya ez a Triaire! Ám ahelyett, hogy oldaná a feszültséget, a furcsa hebehurgyaság csak fokozza az ellenőrökön néhány perce úrrá lett, bizonytalan félelemérzetet. És abban a pillanatban, amikor az ajtó kinyílik, immár biztosra veszik, miközben a nyögések felerősödnek, hogy egy másik világba lépnek be.
A helyiségben egy erejét vesztett, elcsigázott, félmeztelen férfi fekszik a hátán, mindkét lába bilincsben. A földön tekergőzve kétségbeesetten próbálja eltakarni a nemi szervét egy piszkos, szakadt rongydarabbal, amelyet úgy-ahogy sikerül magára húznia.
Miközben a kis csapatot teljesen letaglózza az imént felfedezett látvány, Triaire odarohan, kitépi a szerencsétlen kezéből a rongyot, amellyel reszketve takargatta a lesoványodott testét, és elüvölti magát: „Remélem, nem csonkította meg magát!” A megjegyzés annyira visszás, hogy egy kis időbe telik, mire az ellenőr felfogja az értelmét. Csak nem azt akarja elhitetni Triaire, hogy a férfit a saját érdekében kötözték meg?
A kuli immár szinte teljesen meztelen volt, kiszolgáltatva mindannyiuk tekintetének.
Rémisztő látványt nyújtott. Ahogy tudták, kiszabadították a béklyóiból, talpra állították, és az őrök vadul átvizsgálták minden porcikáját, mintha a férfi öngyilkosságot akart volna elkövetni, vagy rejtegetne valamit. A mocskos helyiséget sápadt fény világította be. A férfi rettentően sovány volt. Alig állt a lábán. Félt.
– Mi folyik itt? – förmedt rá üvöltve az igazgató Triaire-re.
– Fogalmam sincs, uram – ismételgette Triaire, és a maga részéről ő is ráordított egy felügyelőre, hogy azonnal teremtse elő a betegápolót. Várni kellett rá. A várakozás végeérhetetlennek tűnt. A csont és bőr vietnámiban alig pislákolt az élet, mégis kénytelen volt állva maradni az igazgatók és a két idegen között, akiknek a nyelvét nem beszélte. Tántorgott, a franciák hallgattak. Időnként egy esőcsepp koppant a fémtetőn.
Friss légáramlat sepert át a helyiségen. Triaire egyre csak azt mormolta magában: „Nem értem.”
Végre megérkezett az ápoló. Talán azt képzelte, hogy megnyugtatja az ellenőröket azzal, ha közli velük, hogy a férfit vérhassal kezeli.
A meglepő kijelentéstől csupán még nyomasztóbbá vált a légkör.
Delamarre arra gondolt: „Így kezeli, gerendához bilincselve, félmeztelenül?” „Vetkőztessék le teljesen!” – parancsolta rideg hangon. Triaire intett a két felügyelőnek, a kuli védekező mozdulatot tett, ahhoz azonban már nem volt ereje, hogy akár csak egy lépést is tegyen. Levették róla a felsőruháját. A férfi immár anyaszült meztelen volt, ahogy egy nap mi is az ítélőbíróink elé kerülünk majd. A fejét lehajtotta, arca mint egy halotté. Delamarre ellenőr közelebb lépett hozzá, és lassan, nagyon lassan körbejárta a férfit. Magához intette a munkatársát:
– Kérem, foglalja jegyzőkönyvbe, hogy ez a férfi hat pálcaütés jól kivehető nyomát viseli a hátán.
Másnap Delamarre a másik Michelin-ültetvényre látogatott, ahonnan nemrég sorozatos öngyilkosságokat jelentettek. Többen felakasztották magukat. A Michelin vállalat próbálta kideríteni, hogy mik lehetnek – az ellenőri beszámolóban olvasható megfogalmazás szerint – „az öngyilkossági járvány okai”.
Nyitókép forrása: Wikipedia
