„A fiúk az általános iskolában körbe-körbe rohangáltak a játszótéren, és bizonyos lányok szoknyáját felhúzták, hogy megnézzék a fehérneműjüket. Ez már önmagában is elég megalázó volt. Ugyanakkor ugyanolyan szégyenletes volt azoknak a lányoknak is, akiknek a szoknyáját nem húzták fel – mert ez azt jelentette, hogy nem voltál népszerű” – mesélte a The New York Times-nak egy interjúban Kavakami Mieko. A japán szerző 2007-es debütálása óta foglalkozik olyan kényes témákkal, mint a japán nők testükhöz való viszonya, a szegénység, a nőkre nehezedő társadalmi nyomás és a kiszolgáltatottság.
Saját élményei is ihlették a könyveit: Oszakában született, szegénységben nőtt fel anyjával és két testvérével. 14 évesen már egy gyárban dolgozott, hogy legalább napról napra meg tudjanak élni, mesélte tavaly budapesti könyvbemutatóján. Sosem készült regényírónak, 2020-ban mégis berobbant külföldön is a Nacu nyara című regényével, ami angolul Breasts and Eggs címen jelent meg (érdekesség, hogy a díjnyertes szerzőtől nem ezt, hanem Az éj szerelmeseit vehettük először magyarul kézbe Mayer Ingrid fordításában).
Tabutémák két felvonásban
A Mayer Ingrid fordításában nemrég megjelent Nacu nyara hasonló kérdésekkel foglalkozik mint Az éj szerelmesei – magány, elszigeteltség, a női test változása –, miközben
az aszexualitás, a családon belüli erőszak, a meddőség vagy a nők alkoholizmusa is szóba kerül.
A regény előzménye egy 2007-ben, egy folyóiratban publikált kisregény: a Chichi to Ran című írás vesszőkkel tagolt, végeláthatatlanul kanyargó mondatokból állt, és Kanszai-dialektusban íródott. A Nacu nyara egy újraírt, kibővített regény, bár ugyanazokat a karaktereket és helyszíneket használja. Valójában nem egy, hanem két, lazán összefüggő történet: a könyv első része az eredeti kisregény új verziója, a második, hosszabb rész tíz évvel később veszi fel a fonalat.
A női test értéke
A regény első részében az elbeszélő, Nacuko egy folyamatos alkotói válsággal küzdő, magányos írónő, akit meglátogat a nővére, Makiko Tokióban. A testvérek nagy szegénységben nőttek fel, alkoholista apjuk egy nap eltűnt, és korán elvesztették az édesanyjukat is. Makiko egyedülálló anya, hoszteszként dolgozik egy bárban, a testén már látszik az idő múlása, és közeledik ahhoz a korhoz, amikor az édesanyjuk mellrákban elhunyt. Bár napról napra él tinédzser lányával, megszállottan vágyik egy mellplasztikára. Tizenéves lánya közben nem áll szóba vele, csak írásban hajlandó kommunikálni, naplójában arról ír, hogy undorodik saját, nővé érő testének változásaitól.
Amikor együtt közfürdőbe mennek, különböző korú és kinézetű női testekkel találkoznak. Erről Nacukónak eszébe jut, hogy gyerekként arra gondolt, felnőttként az ő teste is olyan lesz, mint a képes újságokban és a tévében látott meztelen nőké. „De nem lett olyan. Totálisan másmilyen lett a testem a valóságban, mint amilyen kép élt bennem homályosan, ám kizárólagosan a felnőtt női testről.” És hogy milyen testet képzelt el? „Az általánosságban szexinek tartott testet.
A testet, amit kívánnak. Talán mondhatjuk úgy is, hogy valamiféle értékkel bíró testet”.
A test mindhárom női szereplő életében központi motívum: Makiko gyászolja egykori fiatal testét, kamasz lánya nem tud mit kezdeni a változó testével, Nacuko pedig mintha nem lenne benne teljesen a sajátjában, mintha kívülről, tárgyként szemléné magát.
A Nacu nyara fullasztó olvasmány, és nem csak a Tokióra telepedő hőség és a szűkös terek miatt: az elfojtott érzelmek, a test változásaival – vagy épp az emiatti közönnyel – kapcsolatos személyes krízisek lassan bontakoznak ki. A kimondatlan feszültségek aztán az első rész végén robbannak egy zseniális jelenetben, amelyben a szereplők tojásokat dobnak egymás fejéhez. A két nővér nem beszél arról, honnan jön haza részegen Makiko a tokiói látogatás egyik estéjén, mi történt a gyerekének apjával, mégis megbonthatatlan szövetséget alkotnak, amit örökre összeköt a nyomorban töltött gyerekkor, és még egy fél órányi őrület sem tudja beárnyékolni.
Szükség van-e a férfiakra?
A regény második, hosszabb része – az eggs, vagyis petesejtek körül forog, és 10 évvel később veszi fel a fonalat. Nacuko már sikeres író, és a harmincas évei vége felé megjelenik benne a vágy, hogy anyává váljon. Párkapcsolata nincs, és a szex gondolatától is kirázza a hideg. Sosem vágyott rá, sosem élvezte, és egyáltalán nem hiányzik az életéből. „… a vállam befeszült és testem kővé dermedt.
Ezek az érzések és a szex soha nem tudtak összefonódni bennem, és örökké külön utakon jártak”
– írja az egyetlen kapcsolatáról. Az egyetlen út a számára a spermadonor-inszemináció, de Japánban egyedülálló nők számára ez nem járható út.
Nacuko beleveti magát a nem teljesen legális spermaadományozás útvesztőibe. Olyan megszállottá válik, mint Makiko a regény első részében a mellplasztikájával kapcsolatban. A történet lassan hömpölyög, máskor felgyorsul, egy-egy mindent megváltoztató, részeg beszélgetés erejéig, máskor az álomképek és a valóság mosódik össze. A regény cselekménye véletlenszerű és szervezett találkozások sorává válik, ahol Nacuko olyan nőkkel néz a szakésüveg aljára, akik különböző, néhol elég szélsőséges nézőpontokat képviselnek az anyaságról.
Egyik ismerőse például elhidegült a férjétől, de egyedülálló anyaként nem boldogulna Tokióban. Férje mentális betegsége miatt munkaképtelenné válik, ezért vidékre kell költözniük az anyósához, ahol a nő választhat: egzisztenciálisan nullára kerül, vagy „pinával ellátott munkagép” lesz, ahogy azt a család elvárja.
Nacuko szerkesztője a karrierje miatt nem vállalt gyereket. Egy másik barátnője szintén egyedülálló anya, aki szerint a nőknek nem feltétlenül van szükségük a férfiakra ahhoz, hogy gyereket neveljenek, és bizony előfordulhat, hogy az anya érzelmileg eltávolodik a gyerekétől. Azt vallja, hogy
egy férfi nem értheti meg azt, ami egy nőnek fontos. Mégpedig azt, „hogy mennyire fáj nőnek lenni”.
De a szerző ennél tovább is megy: az egyik szereplő szerint, aki gyermekkori szexuális bántalmazás túlélője, a szülés önző és erőszakos cselekedet, ami az anyáról és nem a gyerekről szól. Úgy véli, az egyetlen módja annak, hogy biztosan ne okozzon „kínzó fájdalmat” egy ártatlan gyermeknek, az, ha nem szüli meg.
Az idő közben Nacuko életkora miatt egyre fogy. A nő szembesül azzal is, milyen lelki töréseket okozhat, ha a spermadonoroktól születő gyerekek előtt a szülők titkolóznak, ezért azt szeretné, hogy a donor személye ne maradjon titokban – ha egyáltalán összejön a terve. Találkozik egy önkéntes spermaadományozóval, és a szerelem is rákacsint, de Nacuko számára ez valamiért nem elég fontos – a teste továbbra is egy eszköz, de nem a szépség, hanem a gyermekszülés eszköze marad. (Ezen a ponton olvasóként eljutottam oda, hogy a legszívesebben elvittem volna Nacukót egy szakébárba, hogy kiabáljak vele.)
Hány ablakotok volt?
„Ha meg akarjuk tudni valakitől, mennyire szerény körülmények között nőtt fel, a legegyszerűbb rákérdezni, hány ablaka volt a lakásuknak. Hogy mit ettek vagy viseltek, nem sokat árul el. … Minél kevesebb ablakuk volt, ha volt egyáltalán, annál egyértelműbb hogy nem álltak jól anyagilag” – kezdődik a regény. Kavakami Mieko a japán nagyvárosok egészen más arcát mutatja meg az olvasónak: a menő, tiszta, gazdag Tokió és Oszaka helyett a társadalom alsó szintjein élők világát hozza közel. Az apró lakások, olcsó tésztabárok világát, ahol vannak napok, amikor nincs mit enni, ahol az egyedülálló anyák esténként nem mesét olvasnak, hanem hoszteszként dolgoznak, a kamaszok pedig idősebbnek hazudják magukat, hogy munkát vállalhassanak.
A regény a női test „értéke” mellett legalább annyira szól arról is,
hogyan súlyosbítja a szegénység a nőkre nehezedő fullasztó nyomást egy alapvetően konzervatív társadalomban,
ahol a nők aránytalanul nagy terhet viselnek a házimunkában, a gyermek- és idősgondozásban. Az egyik női szereplő szülés utáni depressziójáról a férje azt mondta, hogy „alap, hogy egy nő tud szülni, most mit vagy úgy oda?”. A berögzült szerepeket és elvárásokat pedig sokszor maguk a nők termelik újra azzal, hogy ugyanezt várják az új generációtól.
Egy női kánon része
Kavakami Mieko Budapesten is beszélt arról a szemléletváltásról, ami Japánban, de máshol is végbement az elmúlt években:
a világirodalom elkezdett figyelni az ázsiai nők hangjára.
(Több kötet, pl. Murata Szajaka: Keiko vegyesboltja, Hiromi Kavakami: Különös időjárás Tokióban, vagy Ogava Jóko: A házvezetőnő és a professzor című regénye magyarul is megjelent. )
A Nacu nyara főszereplője valójában a női test: a diszkomfortos, a kívánatos, az átlagosnak tartott test. A nővé érő, az öregedő és a haldokló test, a gyermekre vágyó, az élettel teli és a fáradt test, amiben néha nagyon jó, máskor kínszenvedés létezni. De ha kompromisszumok árán is, a Nacu nyarában végül győz az élet, ami felülír minden testtel kapcsolatos nyűgöt és sztereotípiát.
Nyitókép: Valuska Gábor
