Ha a második világháborúra gondoltunk, talán nem a zsiráf (amit éppen hús gyanánt mérik ki a lakosságnak) és egy pusztulástól megmentett marabu jut elsőre eszünkbe, de Böröczki Csaba új kötetében ilyen szokatlan elemek is elférnek. A Bármikor megeshet, hogy hiénát kell etetni... Berlinből, 1945-ből indul, hogy aztán a csádi polgárháborútól az argentin futball-világbajnokságig sodródó, látszólag széttartó sorsokat rajzoljon meg. Végül minden mindennel összeér. A szerző fekete humorral beszél hatalomról, bűnről, hitről és felelősségről. Olvass bele!
Böröczki Csaba: Bármikor megeshet, hogy hiénát kell etetni… (részlet)
Egy zsiráfot nem lehet ölbe kapni, a nappaliba sem fér be, ezért a gondozó elaltatta, és a sor végig állt a Budapester Straßén, hogy kaphassanak a húsából. Pedig micsoda szenzáció volt, amikor a Berlini Állatkertbe került. Még szerencse, hogy a marabunak keserű a húsa, gondolta Maxim. Legalábbis ezt mondják, akik értenek hozzá. Így Maxim hóna alá csapta Hurwitz bácsit, és hazavitte, hogy megmentse a bombázástól.
Szép február huszadika volt, az ég tiszta, a Napot nem takarták el repülőgépek. Maxim ment haza a marabuval, és Hurwitz bácsi minden lépésnél biccentett egyet.
Még a gondozója nevezte el így a madarat. Azt mondta, olyan csúnya ez a jószág, mint a Yakov Hurwitz, a posztókereskedő. Maxim is járt Yakov boltjába az édesanyjával, finom áruja volt az öregnek. Nem csupán kék, de azúr, kobaltkék és szilvakék fonalak. Nemcsak csipke, hanem madeira. Ezenkívül pálmafenyővel díszített pamutvászon, kikericstüll és műszőrme.
Maxim anyja, aki férje halála után is Diestlernének hívta magát, mindig gondosan elrakta a nyugtákat.
Nemcsak az előző évekből, 1937-ből és 1936-ból voltak blokkjai, de még 1926-ból is. A bizonylatokat rendszerezte, és néha úgy nézegette őket, mint régi fotókat szokás.
Egy nap Maxim és édesanyja visszament reklamálni Yakov Hurwitzhoz, mivel megereszkedett a pulóver, és kinyúlt a mosásban.
A kereskedés ajtaja bedeszkázva. Maxim anyja kitartóan kopogott.
– Halló, Hurwitz úr, egy kis beszédem lenne magával.
A szomszéd boltos hajolt ki az ajtaján.
– Ne kopogjon, asszonyom, Yakovot elvitte a polizei.
Mire Diestlerné megkérdezte:
– Miért, nekik is nyúlik a pulóverük?
* * *
Mindenki aranyos állatot akart otthonra, nyuszikat, tobzoskát vagy papagájt, a dögevő Maximra maradt.
Néha csak nézte, ahogy a madár behúzza a nyakát, és Maxim úgy találta, mintha valami szomorúság lenne a szemében. Talán tudatára ébredt önnön marabuságának. Vagy csak vágyakozik az övéihez, vissza Afrikába.
Amikor leesett a Liberator az égből – böhöm gép, tele élelemmel – Maxim felnézett, és arra gondolt, eredetileg a Hurwitz bácsi való oda, és talán csak átadta neki a helyet a pilóta, mint a metrón az öregeknek szokás.
Maxim a Liberatorból étolajat és csokoládét hozott haza.
Dieslerné kibontotta az édességet. Már majdnem beleharapott. Tessék, Maximka, egyél, finom. Maxim utálta, ha becézik. Húsz éves vagyok, mondta magában, és befalta a csokoládét, amíg anyja a madarat fixírozta. Milyen ronda dög, gondolta Diestlerné.
– Maximka, a marabu nem lakásba való, miért nem nyuszit hoztál, mint minden normális… – ekkor a füléhez kapott.
A bomba a közelben csapódott be.
Maxim bal kezébe kapta a madarat, jobbjába az injekcióstűket, és rohant az anyjával a légóba. A petróleumlámpa fénye körül megjelent az egész ház. Bámulták a lángot, hogyan rezdül meg minden alkalommal, amikor becsapódik egy bomba.
Bumm! Ez a hentesbolt volt.
Bummmm! Ez is a közelben robbant.
BUMMMMM! Erre kialudt a fény.
* * *
Diestlerné első fiát elveszítette a második világháborúban. Edi Diestler feltűnően hasonlított az akkoriban népszerű magyar színészre, Várkonyi Mihályra. Az ifjú Diestler tizedes, kihasználva ezt a hasonlóságot, minden este a Kino Babylon előtt adta az autogramokat. Luisának szeretettel. Friedának örök emlékül. Legdrágább Ellácskámnak. Amikor a szakaszparancsnok megtudta, mit művel Edi Diestler, hadbíróság elé állíttatta. Két évet kapott. Ám Diestlerné nem hagyta annyiban. Vette a gyalogsági ásót, és kiment a grund közepére.
A lyuk minden éjszaka terebélyesedett, pár nap múlva alagút lett belőle. Ezen a járaton akarta megszöktetni Edit.
Nem volt rá terve, mi lesz, ha a börtönhöz ér. Amikor reggelente hazament, kakaót csinált Maximnak, felébresztette, ő pedig elaludt.
Általában dél körül ébredt Maxim köhögésére.
* * *
A marabu tápláléka a szavanna elhullott állataiból áll, de megeszi a halakat is, valamint a csokis kekszet. Legalábbis Maxim erre jött rá, ahogy a Liberatorból zsákmányolt édességgel kínálta.
– Elrontod azt a madarat – mondta neki Diestlerné.
A csokoládét és az étolajat Albert Coxnak köszönhették. Albert Cox volt az a pilóta, aki a Liberatort nekiirányította a földnek.
Zuhanás előtt egy Wichita melletti farmon született.
Zuhanás előtt nemzett egy fiút, akit Albert Cox Jr.-nak kereszteltek.
Zuhanás előtt imádta a Pepsit, és mindig tartott két-három üveggel a műszerfalon.
Albert Cox csak fényképről ismerte a fiát. És miután Junior megszületett, máris félteni kezdte. Először csak a kantinban rendezgette az evőeszközeit. Azt játszotta, hogy a kanállal hármat üt a késre, mielőtt ebédhez lát. Aztán mindig megvárta, hogy ő legyen az utolsó, aki az étkezdéből távozik, hogy a kilincset háromszor is lenyomhassa.
Ha ezt megteszem, Junior egészséges lesz, gondolta.
Három hét múlva az lett a fixa ideája, hogy fel-le kattintgatta az olvasólámpát, mielőtt aludni tért.
– Kapcsold már le, te idióta! – kiabálták a katonatársai. Ilyenkor Albert elmosolyodott, és csak kapcsolgatta tovább.
A fiamért teszem, gondolta.
Azon a februári napon, amikor belerepült Berlin puha egébe a Liberatorral, a gép műszerfalán a Pepsivel, különös érzés fogta el. Kinyitotta az üdítőt, fülelt a szisszenésre, ahogy a gáz távozik, visszacsavarta, még egyszer kinyitotta, még egyszer fülelt. Ha ezt nem csinálom meg, Junior még elkap valami mocsárlázat, vagy mit tudom én, micsodát.
És Albert Cox kinyitotta a Pepsit, fülelt a szisszenésre, és melegséget érzett a mellkasában. Majd visszazárta, újra kinyitotta, és újra fülelt: sssssssssszzzzzzz…
Gyönyörű hang volt. Gyönyörű és félelmetes. Ha nem csinálom meg még háromszor, Junior babaliát kap.
És megcsinálta még háromszor.
A másodpilóta végre felpillantott a Batman magazinba rejtett művészi fotókból:
– Előre nézz!
– Előre nézek – mondta Cox lehajtott fejjel, és még háromszor lecsavarta a kólásüveg tetejét.
Ekkorra a gép már orral a föld felé tartott. A művészi fotókon, amelyekbe a másodpilóta belefeledkezett, és amelyekből két dollárért vett tíz darabot, Johanna Bonnier pózolt, ruhában, kevés ruhában és ruha nélkül. Közben Albert csak nyitott és zárt, nyitott és zárt.
Juniorért, mondta magában. Ha ezt nem teszem meg, Junior karambolozik egy autóval, ez egészen biztos.
A másodpilóta kicsit még bámulta a fotón Bonnier kiasszony fedetlen kebleit, aztán ijedten a botkormányhoz kapott.
Bumm.
* * *
A pince sötétjében hallgatták a bummokat, és Maxim azon gondolkodott, a marabu fél-e a sötétben. Miért félne? A szavannán nincs közvilágítás. Miközben ezen töprengett, a lakók azt találgatták, mikor lesz vége a háborúnak, de ő oda sem figyelt. Hurwitz bácsin járt az esze.
Az eredetin, akit elvitt a polizei. Öt éve történt, hogy kinyúlt az a pulóver.
Egy ideig Maxim is hitt Németország győzelmében. A földrajzi atlaszt nézegetve arra jutott, ha fellázítanák a gyarmatokat, Anglia utánpótlás nélkül maradna, és akkor a németek elfoglalhatnák Londont. Zsebpénzéből levélpapírt és borítékot vett.
Kedves Brit Kelet-Afrika! És itt megállt az írásban. Mégis kinek kell címezni egy ilyet? Öt év múlva megtalálta az elküldetlen levelet, és elmosolyodott saját naivitásán. De a földrajz, és különösen az Afrika iránti kíváncsisága megmaradt. Megtanulta a gyarmatok nevét, a gyarmati székhelyeket, a gyarmatokon élő állatok latin nevét. Oroszlán (Panthera leo), földimalac (Orycteropus afer), marabu (Leptoptilos crumeniferus).
Más dolgok érdekelték, mint a többi fiút, sosem volt hitlerjugendes, sosem katonáskodott. Asztmájára adrenalin-injekciókat írt fel az orvos. Ha jöttek a repülőgépek, Maxim lihegve rohant a légóba.
Inkább a köhögés végezzen velem, mint a jenkik.
A légónál csak az Öregördög szavai voltak sötétebbek:
– A fiam Chełmnóban szolgál. Most, hogy jönnek a muszkák meg a jenkik, fel lehet gyorsítani az ipart.
– Miféle ipart? – kérdezte Diestlerné.
– Hát a zsidóipart – mondta, és kacsintott.
* * *
Miközben Diestlerné ásott, Várkonyi Mihály az Akiért a harang szólt forgatta. Primitivót játszotta, az őrszemet. Ekkor már nem volt az a hollywoodi szépfiú, viszont válogathatott a szerepek közt, és persze fogalma sem volt róla, hogy a Berlini Katonai Fogházban létezik egy hasonmása.
Mióta Edi Diestlert rabosították, anyja esténként moziba járt. Megnézte Várkonyi Mihálytól a Suezt, aztán ásni kezdett. Csak akkor nem ásott, amikor annyira elromlott az idő, hogy bombák hullottak az égből.
Diestlerné ilyenkor Maximmal behúzódott a légóba, hallgatta a többieket, a robbanásokat, másnap pedig ismét megnézte a filmet, és folytatta a lapátolást. Néha arra gondolt, olyan mélyre ásott Berlin szürkészöld földjébe, hogy hamarosan eléri a Pokolt.
* * *
Edi Diestler tizenhétévesen jelentkezett önkéntesnek Spanyolországba, hogy megölje Hemingwayt, Orwellt és Capát.
Egyéves szolgálata alatt először a Condor légió földi személyzeteként koordinálta a bombázásokat, aztán gépfegyveres lett. Mikor Edi Diestler győzött, koccintottak a dögvészre.
Isabelával egy bárban találkozott. A pincérnő úgy gondolt a férfiakra, mint a tojásra: egyik olyan, mint a másik.
Amikor a bárban egymásba akaszkodtak, Isabela még meg volt róla győződve, hogy Edi is csak egy a tojások közül.
Aztán azt vette észre, hogy a férfi beköltözött az ágyába. Néhány évvel később Edi ennek az ágynak az emlékével halt meg az egyiptomi fronton, de előbb még – grafomániájának engedelmeskedve – írt vagy kilencvenhárom levelet.
* * *
Ahogy Várkonyi Mihály nem tudott hasonmásáról, Edi Diestler tizedesről, úgy Johanna Bonnier sem sejthette, hogy a Liberator miatta zuhant bele abba a szürkészöld földbe. A másodpilóta, ha Bonnier kisasszony fotói helyett a légteret figyeli, megmenthette volna Albert Cox és a legénység életét. Több ruha segíthetett volna rajtuk. Vagy legalább egy kalap.
Johanna két hét alatt lett boltossegédből felkapott pin-up girl. Az ő fényképeivel volt tele Stockholm zsebe. A férfiak (tizenháromtól kilencvenhárom éves korig) őriztek egy emléket a kisasszony fenekéről. Néhány szerencsés a tárcájában hordta a fotókat, mások a kredencben rejtegették az alsógatyáik között.
Pedig Johanna csak a macskáját akarta lefényképeztetni. A Freigatan 3-ban a fotós ugyanis házikedvencekről készített képeket. Gondosan kifésült pincsik és ezüstbe öltöztetett sziámi macskák.
– Bohókás – mondta a fotós, és kattintott.
Stockholm imádta a Freigatan 3 fotóit: nagymamák lepték meg unokáikat egy-egy macskaportréval, születésnapi üdvözleteket írtak cuki kutyák hátsó felére. De amint a fotós meglátta Johannát, új koncepció villant fel előtte.
Tizenhat évvel azután, hogy Berlint felfalták a romok, Maxim találkozott Johannával a berlini gangos házban. Négyet csöngetett, két hosszút, két rövidet.
Nyitókép: Fotó forrása - A szerző Facebook-oldala
