A Külön szoba lapjain Leo próbál megbirkózni szerelme, Thomas elvesztésével, néhol fájdalmas, máskor örömteli visszaemlékezéseit követve pedig az olvasó is bepillantást nyerhet kettejük egyszerre furcsa és mély kapcsolatába. Párizson és Firenzén át Berlinig kísérjük őket, miközben olyan – nemritkán kellemetlenül ismerős – érzésekkel szembesülünk, mint a féltékenység, a hiány és persze a szerelem. Thomas végül alig huszonöt évesen életét veszti, és az utolsó oldalakhoz érve kiderül, hogy Leo is gyógyíthatatlan betegségben szenved. Nem titok, hogy a regény írásának idején Tondelli AIDS-es volt, de nem ez az egyetlen önéletrajzi elem a történetben. A kötetből Léa Seydoux főszereplésével Luca Guadagnino (Szólíts a neveden, Csontok meg minden) készít filmet.
Pier Vittorio Tondelli: Külön szoba (részlet)
A hajnal első fényei behatolnak a szobába. Thomas éberen alszik, álmában időről időre észrevehetetlenül összerezzen. A szeme kinyílik, meglátja Leót, ahogy csöndben, esetlenül áll az ágy mellett.
– Jó reggelt, Thomas – súgja Leo remegő hangon.
Thomas nem válaszol. Lassan oldalra fordítja a fejét, ahhoz a karjához, amelybe az infúziót kötötte.
Óriásinak tűnő erőfeszítéssel ellenőrzi a glükózos zacskó szintjét, amely táplálja.
Leo leül mellé. Megérinti a kezét.
– Hogy vagy?
Thomas rászegezi fekete szemeit. Felhajtja a takarót, és fejével a hasa felé int. Géz- és ragtapaszcsík vezet az ágyékától a mellkasa közepéig. Bal oldalából sötét kanülök vezetnek az ágy másik, letakart felébe. Thomas apja, aki a sarokban áll, ösztönös szemérmességgel takarja vissza. Ő volt, aki telefonált Leónak, és a sírástól csukladozva kérte, hogy jöjjön Münchenbe.
– A fiam látni akarja. Siessen, nincs sok időnk.
Leo épp milánói lakásában volt.
Beült az autóba, egész éjjel vezetett és megérkezett a klinikához. Öt nap telt el a műtét óta, és tíz azóta, hogy Thomas elviselhetetlen fájdalmat kezdett el érezni a hasában. Görcsöket, melyek a húsát tépték, maró érzést, amely méreghez hasonlóan áthatotta a beleit. És a hasa olyan furcsán, természetellenesen nagy.
Leo nem számított rá, hogy ilyen kimerültnek látja majd. Durván lefogyott, szinte mumifikálódott. Az arca beesett, arccsontja kiáll. Az ajka szinte eltűnt, egy vékony bőrcsík, amely sikertelenül takarná fogait. A haját teljesen leborotválták. Karjai és lábai egy éhező gyerekéhez hasonlítanak.
És az a has, hatalmas, kifordult, szétszabdalt.
A Thomasból, akit ismert, már csak a szemei maradtak, ha lehet, még nagyobbak, kerekebbek, feketébbek. Ezek már nehezen mozognak, gyakorlatilag mozdulatlanok, a pupillái szinte eltűntek. Két fekete lyuk, amely az ürességbe néz, és megállás nélkül egyetlen dolgot ismételget: „Nem, nem tudom elhinni, hogy ez velem történik.”.
– Apa, kérlek, hagyj minket magunkra! – kéri Thomas. Még a hangja is teljesen megváltozott, egy alig hallható lehelet. Vékony, gyermeki, nőies.
Az apja félredönti a fejét, magyarázatot vár.
– Vannak titkaim – mondja erre Thomas, és mosolyt erőltet az arcára, hogy eloszlassa apja zavarát. Egy közös családi poénra utalhat vissza, még abból az időből, amikor gyerek volt, és félrevonult a barátaival, a szülei látókörén kívül, „a titkaikat” féltve.
Az apja Thomasra néz, és beleegyezik, hogy kimenjen.
– Csak öt perc – teszi hozzá.
Csendben várják, hogy a férfi elhagyja a szobát. Miután egyedül maradtak, Leo leül az ágyra, megfogja és arcához emeli Thomas kezét.
– Kérlek, szorítsd meg a kezem! – kéri Leo – Szorítsd meg jó erősen!
– Nagyon féltem a haláltól – súgja Thomas, és meredten néz maga elé.
Leo nyel. Érzi Thomas bőrének melegét, de a hiányát is. Mintha a szenvedés, amit át kellett élnie, már most megölte volna. Mintha a rettegés, amely újra és újra kérlelhetetlenül elönti, már most megsemmisítette volna.
Leo látta már ezt a tekintetet máskor is.
Egy palesztin gyermek arca, mielőtt megölik. A haldokló fekete fiúé anyja holtteste mellett, akit széttépett egy bomba. Az amazóniai indiángyerek könyörgő tekintete, ahogy kiirtják a faját. A haldokló tekintete, aki mindenféle bizalom nélkül segítségért könyörög, amit nem fog megkapni. Gyerekek, gyerekek. És a gyermeki Thomas, aki úgy néz apjára, mint sok-sok évvel ezelőtt.
– Meglátod, hamar kiengednek. A nehezén már túlvagyunk. Próbálj meg erőt gyűjteni! Elviszlek Spanyolországba! Megszállunk a zaragozai Grand Hotelben és bingózunk egyet! Amit csak akarsz! - Leo most megpróbál mosolyogni, nem nagy meggyőződéssel.
– De te jól vagy, ugye? – szakítja félbe Thomas.
Leo rosszul érzi magát a saját egészséges teste miatt.
Azt akarja mondani, hogy már hogy lennék jól, szerelmem, de megérti, hogy bátornak kell lennie, most, hogy Thomas végre felfigyelt rá. Aztán úgy érzi, meg kell érintenie máshogy is. Kitakarja a lábait és lassan végigsimít rajta a térdétől meztelen fenekéig. Megérinti nemi szervét és leborotvált ágyékát.
– Te mindig annyira szexi vagy nekem, Thomas – mondja végül.
Thomas az ellenkező irányba fordítja a fejét és lassan lecsukja a szemét. Ő visszatakarja.
Az apja visszajön. Leo megérti, hogy el kell mennie. Thomas ezekben az utolsó pillanatokban visszaadatik a családjának – ugyanazoknak az embereknek, akik világra segítették, és akik most fájdalomtól meggyötört szívvel megpróbálják átsegíteni a halálba. Neki nincs helye ebben a családi egyesülésben. Nem vette el Thomast, nem lettek gyerekeik, egyikük sem vette fel hivatalosan a másik nevét, és nincs semmiféle nyilvántartás a föld felszínén, amelyben szerepelne a tanúk aláírása frigyükről.
És mégis, több mint három évig szenvedélyesen szerették egymást, együtt éltek Párizsban, Milánóban, szerte Európában.
Együtt írtak, zenéltek, táncoltak. Küzdöttek egymással, bántották, még utálták is egymást. Szerették egymást. De itt, a halálos ágy szélén Leónak hirtelen úgy tűnik, nem egy nagy szerelem volt ez, csak egy kis egyetemi kaland. Mintha azt mondanák nekik, kiszórakoztátok magatokat, jól van. De itt most az életért küzdünk. Itt az élet a tét. És mi – az apa, az anya, a fiú – vagyunk az élet valódi szereplői.
Leo ekkor saját életének teljességét teljesen elkülönülni érzi az élet és a halál nagy eseményeitől. Mintha mindig is a társadalom egy elkülönült zónájában élt volna. Mintha az ő kívülállósága a világban, az ő boldogsága, lézengése mind egy színpadon játszódott volna. A színjátéknak most vége. Az apák és anyák, az egyházak, az állam, az anyakönyvi hivatalok visszaállították uralmukat. Újrarendeztek, eltemettek, átadtak mindent az archívumok megsemmisítő porának. Mindent, kivéve egy idegen srác jelentéktelen fájdalmát.
Leo kezet fog Thomas apjával.
A szemébe néz. Thomas arca. Ha Thomas megérte volna az ötven évet, valószínűleg így nézne ki: szép, magas, udvarias férfi, kissé beesett vállakkal és elképesztően sűrű, fekete szemöldökkel. De Thomas haldoklik. Huszonöt évesen. És ő, Leo, aki csupán négy évvel idősebb, özvegy marad egy olyan társtól, aki mintha sose lett volna az övé, akinek a státuszára nem léteznek szavak egyetlen emberi nyelven sem, nincs definíció, amely meghatározná, ki is volt ő a számára, aki nem a férje, a felesége, a szeretője, nem csupán a társa, hanem elengedhetetlen része egy új és közös sorsnak.
Nézi Thomast a szoba végében és elköszön. Azt mondja: „Gyógyulj meg, nemsokára találkozunk”, de Thomas nem néz rá, nem is szól hozzá. Csak néz rá hatalmas nagy, fekete szemeivel, melyek kétségbeesetten, gyötrődve, rettegve csüngenek az alakon, aki épp örökre kilép az életéből. Leo nem bírja elviselni azokat a tágra nyílt szemeket.
Semmi mást nem lát.
Az egész szoba Thomas szemeivel van tele. Lehajtja a fejét, elmotyog még néhány semmitmondó frázist és kimegy. Tisztában van vele, hogy még évekig, talán örökre magában fogja hordozni Thomas gyermeki tekintetét külön szobájának utolsó ágyán.
Fotó: Wikipédia
