Emily Henry legújabb romantikus bestsellerének hősei, Harriet és Wyn ideális párt alkotnak, mióta az egyetemen megismerkedtek. Összeillenek, mint a só és a bors, a tea és a méz, a homár és a zsemle. Kivéve most, az utóbbi közel fél évben, de ennek okait mindmáig nem tisztázták. És a legjobb barátaiknak sem mondták el, hogy szakítottak.
Ezért kötnek ki nyár végén a maine-i tengerparti ház legnagyobb hálószobájában, amikor az immár évtizedes hagyományt ápolva összejön a baráti társaság. Itt bújnak el a világ elől, és töltenek együtt egy vibrálóan intenzív, azúrkékben játszó hetet. Feledik napi gondjaikat, és a tekintélyes mennyiségű sajt, bor, tengeri herkentyű és miegymás mellett együtt szívják a sós tengeri levegőt azokkal, akik a leginkább megértik őket.
Csakhogy az idén Harriet és Wyn hazudik, mint a vízfolyás, és közben a világért sem akarják észrevenni, hogy még mindig mennyire vágynak egymásra. Eljátsszák hát a szerepüket: Harriet az ambiciózus rezidens sebész, aki sosem veszekszik, Wyn pedig a laza, nyugis sármőr, aki remekül leplezi a felszín alatti repedéseket. A terv hibátlan, legalábbis, ha jó messziről és naptejtől maszatos napszemüvegben nézzük.
A boldogság otthona (részlet)
Fordította Szieberth Ádám
Knott’s Harbor, Maine
Ház a sziklás tengerparton. Göcsös fenyődeszka padló, majdnem mindig kitárt ablakok. Örökzöldek és sós tengervíz illatát hozza a fújdogáló szél, lomha táncra perdül a fehér vászonfüggöny. Bugyog a kávéfőző, majd jön az első mély szippantás a hideg tengeri levegőből, miután kezünkben gőzölgő bögrével kiléptünk a verandára.
A barátnőim: a nyúlánk, mézszőke hajú Sabrina és a leheletnyi Cleo, akinek festett afrofonataihoz parányi ezüst orrpiercing társul. Ők a kedvenceim ezen a sártekén, mióta gólyák voltunk a vermonti Mattingly College-ban.
Még ma is bontogatja az eszemet, hogy miért csak akkor ismertük meg egymást, amikor összepárosított, azaz hármasított minket a sótlan arcokat tömörítő „lakhatási bizottság”.
Úgy alakult tehát, hogy vadidegenek random döntése alapozta meg a legfontosabb barátságaimat.
Viccelődtünk is, hogy valami kormány által finanszírozott kísérlet része lehetett az összeköltöztetésünk, hiszen „papíron” semmi ráció nem volt benne.
Sabrina, a manhattani örökösnő ruhatára egy az egyben Audrey Hepburnt idézte, a könyvespolcát pedig Stephen King töltötte meg zsúfolásig. Cleo, a festő, egy félig-meddig híres zenei producer és egy kifejezetten híres esszéista lánya New Orleansben nőtt fel, és festékfoltos kezeslábasban, valamint vintage Doc Martensben vonult be a Mattinglybe.
Én pedig, egy tanár és egy fogászati recepciós gyermeke, azért csöppentem oda Dél-Indianából, mert a kicsi, de jó nevű, főleg bölcsészetben erős Mattingly kínálta a legjobb ösztöndíjat. Ami fontos szempont volt, hiszen orvosi előképzésbe vágtam bele, azaz tanulással terveztem tölteni a következő évtizedet.
Sabrina az első este glédába fektetett minket az ágyán, és fej fej mellett néztük a laptopján a Spinédzsereket. Közben egészséges arányban kevertük a popcornt és a gumicukorkukacot, majd bő egy hét múlva elkészültek az egyedi pólóink. Sabrina csináltatta őket, és a feliratukat a legelső bennfentes viccünk ihlette.
Sabrináén ez a szöveg virított: „A szűz, aki nem tud vezetni.”
Az enyémen ez: „A szűz, aki TUD vezetni.”
Cleóén pedig ez: „Nem szűz, de tök jól vezet.”
Szinte mindig ez a három póló volt rajtunk, de csak a kolesz fehér deszkaburkolatú falai közt, amelyeket imádtam, ahogy a dohszagú szobánkat is. Imádtam továbbá a campus környéki erdőket-mezőket járni a két szobatársammal, és imádtam az első őszi napot, amikor nyitott ablaknál írhattuk a házit, és kortyolhattuk a fűszeres chait meg a juharsziruppal megbolondított, koffeinmentes kávét, és
beszívhattuk az összetöpörödő, majd lehulló levelek illatát.
Imádtam a Cleo emberábrázolás-vizsgamunkájaként szolgáló aktot, amelyhez mi feküdtünk modellt Sabrinával, majd Cleo kiakasztotta az ajtó fölé, hogy azt lássuk utoljára, ha órára indulunk. A kép mellé színes fotókat ragasztottunk, amelyeken bulizás, piknikezés, kávézás, miegymás közben voltunk láthatók.
Imádtam azt is, hogy Cleo fonatait neonzöld hajgumi fogja össze, ha fest, a ruhája pedig terpentinszagot áraszt. Imádtam, ahogy Sabrina hátravetett fejjel, kotkodácsolva röhög, ha valami különösen rémisztőt olvas, és az ágy lábát rugdossa a fűzőtlen, Grace Kelly-s félcipője talpával. Én meg folyton a bioszkönyveimet bújtam, és rengeteg kiemelőfilcet koptattam el, mert minden nagyon fontosnak tűnt. Ha pedig elakadtam egy-egy házi dolgozattal, pihenésképpen pöccre kitakarítottam a szobát.
De előbb-utóbb mindig megtört a csend, és ez hamar odáig fajult, hogy szédülten vihorásztunk Cleo legújabb „jövendőbelijének” üzenetein, vagy arcunkat eltakarva visítottunk a toroknyiszálós thrilleren, amit Sabrina nézetett velünk. Hangosak, lármásak, zajosak voltunk, pedig tőlem ez addig távol állt. Csöndes házban nőttem fel, ahol csak akkor volt kiabálás, ha a nővérem megkérdőjelezhető új piercinggel vagy a legújabb szerelmével vagy mindkettővel állított haza. A kiabálást pedig még mélyebb hallgatás követte, ezért igyekeztem elejét venni, mert azt a síri csendet gyűlöltem. Rettegéssel töltött el minden másodperce.
Aztán, hála új barátnőimnek, megtanultam, hogy létezik másfajta, békét, nyugalmat árasztó csönd is.
Az egymást jól ismerő emberek csöndje, akiknek már nem kell kitölteniük a beszéd helyén tátongó űrt.
És megismertem egy másfajta zajt is: a túláradó öröm zaját, amely azt ünnepli, hogy élünk, méghozzá itt és most.
El sem tudtam képzelni, hogy boldogabb lehetnék, és jobban szerethetnék bárhol máshol lenni, mint ott.
Mígnem Sabrina elhívott ide, a maine-i tengerpartra, a családjuk nyári lakába. És megismertem Wynt.
2. FEJEZET
VALÓ ÉLET
Hétfő
Gondolj boldogságod otthonára! – instruál a fülembe duruzsoló, nyugalmat árasztó hang.
Képzeld magad elé! Szemhéjam belső falán csillámló kékség suhan át.
Milyen a szaga, az íze? Mint a vizes köveké, a serpenyőben sercegő vajé, a nyelvem hegyére cseppenő citromléé.
Mit érzel? Napfény mindenütt. Nemcsak a csupasz vállamat és a fejem búbját süti, hanem belül, bennem is szétárad a feltartóztathatatlan melegség, amely abból fakad, hogy
pont ott vagy, ahol lenned kell, és pont azokkal, akikkel lenned kell.
Az ereszkedő gép megint zökken egyet, és megbillen kicsit.
A karfába mélyesztem körmeimet, és visszafojtom a kikívánkozó sikkantást. Amúgy nem vagyok izgulós légi utas, csak ha ide, erre a pirinyó reptérre hoz a miniatűr gép, amely mintha fémhulladékból lenne, és szigszalag tartaná össze.
Az irányított meditációs appom épp kínos csöndbe burkolózik, ezért én ismétlem el az instrukciót: Gondolj boldogságod otthonára, Harriet!
Feltolom az ablakredőnyt, és már rebben is a szívem a csodaszép, végtelenbe nyúló égbolt láttán. Nem kell magam elé képzelnem semmit.
Van néhány emlékeket hordozó hely, ahova mindig visszatérek, ha nyugtatásra szorulok, de a világnak ez a pontja, ahova most érkezem, mindig a toplista élén áll.
Tudom, hogy ez pszichoszomatikus tünet, de tényleg érzem a szagokat, és tényleg hallom a köröző sirályok visszhangzó vijjogását. Meg azt is érzem, hogy borzolja a hajamat a szél, és ízeket is érzek a számban:
a jéghideg sör és a szép, érett áfonya ízét.
Perceken belül viszontlátom a két kedvencemet, méghozzá a világ azon pontján, amely a kedvenc helyem.
Már a leszállópályán zörögnek a gép kerekei. Hátul pár utas tapsolni kezd, én meg kitépem a fülhallgatómat, és a vállamat nyomó szorongás a levegőbe emelkedik, mint a gyermekláncfű magja. Őszes szomszédom, aki végighortyogta a halálközeli élményt nyújtó légi utat, sűrűn pislogva fölneszel. Aztán rám néz a busa, bozontos, fehér szemöldöke alól, sőt, rám is mordul:
– A homárfesztiválra?
– Minden évben elmegyünk a barátnőimmel – mondom, mire a busa szemöldökű bólint. – Tavaly nyár óta nem láttam őket – teszem hozzá, mire a busa szemöldökű krákog egyet. – Együtt jártunk egyetemre, de aztán szétszéledtünk, és nem könnyű időpontot egyeztetni.
A busa szemöldök alól nem süt a lelkesedés. A beszédes tekintet mintha azt mondaná: Egy darab eldöntendő kérdést tettem fel.
Alapvetően szuper útitársnak tartom magam. Inkább kapok húgyhólyaggyulladást a repülőn, mint hogy kimenjek a mosdóba, ha ehhez föl kéne állítanom a szomszédomat. Sőt, akkor sem szólok rá a mellettem ülőre, ha a vállamra borulva elszunnyad, és a mellemre csorog a nyála.
Ültek már az ölemben vadidegenek kisbabái és fingadozó kutyái.
Készséggel kihúzom a füldugómat, ha egy középkorú férfi létkérdésnek tekinti, hogy elmondhassa az életét. Integetek a stewardessnek, hogy hozzon papírzacskót, ha egy tavaszi szünetről visszatérő tinisrác feje zöldülni kezd.
Most is felfogom, hogy busa szemöldökű szomszédom nem kíváncsi az előttem álló varázslatos, barátnős hétre, de alig tudok leállni. Az ajkamba kell harapnom, hogy ne üvöltsem a morcos fickó arcába a Go-Go’s Vacation című dalát, miközben zajlik a gép elhagyásának gyötrelmesen lassú folyamata.
Leveszem a bőröndömet a futószalagról, majd kilépek az utcára. Valahogy úgy érzem magam, mint a tamponreklámok örömmámorban úszó, elragadó hősnői: csúcsra jár a komfortérzetem, és készen állok bármilyen fizikai tevékenységre, legyen az bowlingozás vagy lovaglás a castingirodától bérelt, feltűnésmentesen helyes álpasim hátán.
Egy szó, mint száz, boldog vagyok!
Itt a pillanat, amelynek ígérete átsegített a keserves kórházi műszakokon meg az azokat sűrűn követő álmatlan éjszakákon.
A következő hét a friss, pikáns fehérborról fog szólni, meg a homáros zsemléről, meg arról, hogy könnyesre röhögjük magunkat a barátnőimmel.
A parkoló felől kurta dudaszó hallik.
Még ki sem nyitottam a szememet, de már mosolygok.
Nyitókép: emilyhenrybooks.com
