Colleen Hoover napjaink egyik legsikeresebb szerzője, aki részben a TikToknak köszönheti a népszerűségét. Legújabb romantikus bestsellerének mottója: a szerelem néha akkor talál rád, amikor a legkevésbé számítasz rá. Most elolvashatsz a könyvből egy részletet.
A szegénységben és nélkülözésben töltött gyermekkora után Beyah Grim kemény munkával végre kijuthat Kentuckyból: teljes ösztöndíjat kapott a Penn State Egyetemre. De két hónappal azelőtt, hogy jobbra fordulhatna a sora, egy váratlan haláleset után otthon nélkül marad, és kénytelen a nyár végét Texasban tölteni az apjával, akit alig ismer.
Beyah csak abban bízik, hogy a nyár hamar eltelik, és sem ideje, sem türelme nincsen Samsonhoz, a szomszédban lakó gazdag, mindig komoly sráchoz. Kettejük között mégis olyan erős a szikra, hogy azt nem hagyhatják figyelmen kívül. Mivel a jövőjük az ország különböző sarkába szólítja őket, úgy döntenek, nem lehet köztük több felületes nyári románcnál. Sajnos azonban egyikük sem tudja, milyen örvény les rájuk, és a végén a szívüket talán a mélységbe ragadja.
Colleen Hoover: Heart Bones – A szív csontjai (részlet)
Fordította Sereg Judit
A fejem oda-vissza csapódik a rázkódástól. A szemem kipattan, és az egész testem összerándul az ébredésnél.
– A kompon vagyunk – magyarázkodik az apám. – Bocsáss meg, a rámpa mindig elég rázós.
Zavartan pislogok rá, de aztán lassan visszatérnek az emlékek.
Az anyám meghalt tegnap este.
Az apámnak még mindig fogalma sincs róla.
Van egy mostohatestvérem és egy mostohaanyám.
Kinézek az ablakon, de minden irányba csak autók sorait látom.
– Miért vagyunk kompon?
– A GPS azt jelezte, hogy két órás dugó van a 87-es főúton. Biztos baleset történt. Arra gondoltam, gyorsabb lenne a komppal átmenni a Bolivar-félszigetre.
– Komppal átmenni hova?
– Ott van Alana nyári háza. Nagyon fog tetszeni.
– Nyári ház? – Felvonom a szemöldökömet. – Olyan valakit vettél el, akinek külön háza van az évszakokra?
Az apám halkan felkuncog, pedig én nem viccnek szántam.
Amikor utoljára nála jártam, egy olcsó, kétszobás lakása volt Washingtonban, és a kanapén aludtam. Most meg olyan felesége van, akinek egynél több otthona van?
Kis ideig bámulok rá, és ekkor ébredek rá, miért tűnik másnak. Nem a kora miatt. A pénz miatt.
Sosem volt gazdag, közel sem. Ahhoz eleget keresett, hogy fizesse a tartásdíjat meg a kétszobás lakását, de az a fajta apa volt, aki úgy spórolt, hogy saját magának vágta a haját és többször használta a műanyag poharakat.
Ahogy ránézek, már világos, hogy a kis változásokat az okozza, hogy van pénze. Ezért a hajvágásért fizetett. A ruhái márkásak. A kocsijában gombok vannak kallantyú helyett.
Az autó kormányának közepén meglátom a fényes, ezüst ugró macska képét.
Az apám egy Jaguart vezet.
Érzem, hogy az arcom grimaszba rándul, és gyorsan kinézek az ablakon, nehogy észrevegye az iszonyt, ami nyilván árad belőlem.
– Akkor most gazdag vagy?
Megint kuncog. Gyűlölöm ezt a hangot. Gyűlölöm, amikor az emberek kuncognak, ez minden nevetések leglekezelőbbike.
– Pár éve előléptettek, de azért nem annyira, hogy nyaralóm lehessen. Alana a válása után kapott pár ingatlant, egyébként meg fogorvos, úgyhogy elég jól keres.
Fogorvos.
Hát ez borzalmas.
Egy mobilházban nőttem fel egy drogfüggő anyával, és most egy tengerparti házban fogom tölteni a nyarat egy mostohaanyával, akinek doktori címe van, vagyis esélyes, hogy a lánya egy elkényeztetett kis gazdag lány, akivel nincs bennünk semmi közös.
Kentuckyban kellett volna maradnom.
Eleve nem jövök ki jól az emberekkel, de a helyzet még rosszabb azokkal, akiknek pénze van.
Ki kell szállnom az autóból, muszáj egy kicsit egyedül lennem.
Visszaengedem az ülésemet, és megint kinézek az ablakon, hogy lássam, mások kiszálltak-e a kocsijukból. Még sosem voltam az óceánnál, és sosem utaztam még kompon. Az apám életem nagy részében Spokane-ben lakott, ahol közel s távol nem volt víz, szóval Kentuckyn és Washingtonon kívül még egyik államban sem jártam mostanáig.
– Ki lehet szállni a kocsiból?
– Igen – feleli. – Van fent egy kilátóterasz. Úgy tizenöt percünk van.
– Te kiszállsz?
Megrázza a fejét, és előveszi a mobilját.
– El kell intéznem pár hívást.
Kiszállok az autóból. A komp hátsó részénél családok dobálnak kenyeret a sirályoknak. Elég sokan vannak a hajó elejénél is és odafent a kilátóteraszon is, szóval addig sétálok, amíg ki nem kerülök az apám látóteréből. A másik oldalon nincs senki, úgyhogy arra indulok az autók között.
Amint a korláthoz érek, megragadom, és kihajolok felette, hogy életemben először kibámuljak az óceánra.
Ha a tisztaságnak lenne szaga, az ilyen lenne.
Biztosra veszem, hogy soha nem szívtam még be olyan tiszta levegőt, mint most.
Lehunyom a szemem, és csak próbálok minél többet magamba szívni. Ebben a sós levegőben valahogy ott a megbocsátás, ahogy összekeveredik a tüdőm falára tapadt, állott levegővel.
A szél a hajamat fújja, úgyhogy gyorsan összefogom a hajgumival, amit egész nap a csuklómon hordtam.
Nyugat felé nézek. A nap készül lemenni, és az eget rózsaszín, narancs és vörös színekkel festi be. Már rengetegszer láttam naplementét, de úgy még soha, hogy a napot ne válassza el tőlem más, csak az óceán és egy kicsi földnyelv. Olyan, mint egy föld fölött lebegő lángcsóva.
Ez az első naplemente, amitől összeszorul a mellkasom. Érzem, ahogy a nyers szépségétől könnyek szöknek a szemembe.
Mégis mit árul el ez rólam? Az anyámért még egy könnyet se ejtettem, de egy minden nap ismétlődő természeti jelenségért simán beáldozok párat?
Mégsem tudok tenni ellene, annyira megérint az egész. Az égen annyi szín kavarog, mintha a föld felhőkkel írt volna verset, mintha köszönetet mondana azoknak, akik gondoskodnak róla.
Nagy levegőt veszek. Örökre el akarom raktározni magamban ezt az érzést, ezt az illatot, a sirályok hangját a fülemben. Attól félek, minél többször élem át, annál jobban elhalványul az ereje. Már sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon azok, akik a tengerparton élnek, kevésbé értékelik-e, mint azok, akiknek az összes kilátása a seggfej főbérlőjük hátsó terasza.
Körbenézek, és próbálom kitalálni, vajon azok, akik a kompon utaznak, magától értetődőnek veszik-e ezt a látványt. Néhányan a naplementét nézik, de sokan bent maradtak a kocsijukban.
Ha egész nyáron ezt nézhetem, akkor vajon én is magától értetődőnek veszem majd?
Valaki a komp hátuljából felkiált, hogy delfineket lát, és bár nagyon szívesen néznék delfineket, valahogy jobban tetszik a gondolat, hogy az ellenkező irányba menjek, mint tömeg. Mint a molylepkék a lámpára, úgy vonul át mindenki a komp elejéből a végébe, én pedig megragadom az alkalmat, hogy előre menjek. Teljesen kiürült ez a rész, és az autóktól is jobban elkülönül.
Észreveszek egy fél csomag szeletelt kenyeret a földön a lábamnál. Ezzel etették a gyerekek a sirályokat, de biztos elejtette valaki a nagy sietségben, hogy megnézzék a delfineket.
A kenyér láttán a gyomrom megkordul, ez emlékeztet arra, hogy alig ettem valamit az elmúlt huszonnégy órában. A csomag perecet leszámítva a repülőn, nem ettem semmit a tegnapi ebédszünetem óta, és akkor is csak egy kis adag sült krumplit toltam be.
Körbenézek, hogy biztos nem maradt senki a közelben, aztán felveszem a kenyeret. Kiveszek egy szeletet a csomagból, aztán visszateszem oda, ahol találtam.
A korlátnak támaszkodva kis falatokat tépek a kenyérből, galacsinná gyúrom, és úgy teszem a számba.
Mindig is így ettem a kenyeret. Lassan.
Téves előítélet, legalábbis az én esetemben biztosan, hogy a szegények azonnal behabzsolják az ételt, ha hozzájutnak. Én mindig kiélveztem az ételt, mert sosem tudhattam, mikor jutok hozzá legközelebb. Gyerekkoromban ha kaptam egy kenyércsücsköt, egy egész napig majszoltam azt az egyetlen kis szeletet.
Ehhez is hozzá kell majd szoknom ezen a nyáron, főleg, ha az apám új felesége szokott főzni. Valószínűleg együtt szokott vacsorázni a család.
Annyira furcsa lesz!
És milyen szomorú, hogy furcsának találom, hogy rendszeresen hozzájutok majd az ételhez…
Bekapok még egy falat kenyeret, aztán megfordulok, hogy jobban megnézzem a kompot. A felső szint egyik falára nagy, fehér betűkkel az van írva, hogy Robert H. Dedman.
Egy hajó, amit Dedmannek, halott embernek hívnak? Hát ez nem valami megnyugtató.
Közben többen is visszatértek a felső tat elejére, gondolom, eltűntek a delfinek.
A szemem megakad egy fickón fent, aki úgy fogja a fényképezőgépet a kezében, mintha semmit se jelentene neki. Még csak a csuklójára sincs húzva a madzagja. Csak lóg lazán, mintha lenne otthon pár tartalék fényképezőgépe, ha ezt véletlenül elejtené.
A gépet egyenesen rám irányítja, legalábbis úgy tűnik.
Hátranézek magam mögé, de nincs ott semmi, szóval nem tudom, mi másról készítene képet.
Amikor visszanézek rá, még mindig engem bámul. Bár egy emelettel feljebb van, mint én, azonnal bekapcsol az önvédelmi ösztönöm. Mindig ez van, ha vonzónak találok valakit.
Ez a srác bizonyos szempontból a Kentucky-beli pasikra emlékeztet, amikor visszatértek a tűző napon a farmon töltött nyár után az iskolába. A bőrük barna, a hajuk tele a naptól kiszívott szőke tincsekkel.
Vajon milyen színű lehet a szeme?
Nem. Nem kérdeztem semmit. Nem érdekel.
A vonzalom bizalomhoz vezet, a bizalom szerelemhez, és ezek pont azok a dolgok, amikben egyáltalán nem kívánok részt venni.
Arra edzettem magam, hogy előbb tudjam kikapcsolni a vonzalmat, mint ahogy bekapcsolódik. Csak egy kattintás, és máris olyan kevéssé vonzónak látom, mint amennyire megtetszett első pillantásra.
Innen lentről nem tudom megfejteni, mit jelenthet az arckifejezése. Nem erősségem olvasni a velem egykorúakból, mert őszintén szólva sosem volt valami sok barátom, és azt biztos, hogy lövésem sincs, hogyan olvassak a velem egykorú gazdagok arckifejezéséből.
Lenézek magamra, a gyűrött, kopott nyári ruhámra, a tangapapucsra, amit sikerült két évig nagyjából jó állapotban megőriznem. És a fél szelet kenyérre a kezemben.
Visszanézek a fickóra meg a fényképezőjére, amit még mindig rám irányít, és hirtelen elönt a szégyen.
Mióta fotózhat engem?
Lefényképezte, ahogy felvettem azt a szelet eldobott kenyeret? Lefotózta, ahogy megettem?
Vajon ki akarja posztolni valahová a képeket, hátha befut vele, mint azok a szívtelen oldalak, ahol a Walmart vásárlóit cikizik ki?
A bizalom, a szerelem, a vonzalom és a csalódás csak néhány azok közül a dolgok közül, amitől megtanultam megvédeni magamat, de a jelek szerint a szégyenen még dolgoznom kell. A gondolatra az egész testemet forróság önti el, a lábujjamtól a fejem búbjáig.
Idegesen cikázik a tekintetem, ahogy felmérem a kompon utazó embereket.
A nyaralók a Jeepjeikben, tangapapucsban, nyakig bekenve naptejjel. Az üzletemberek az öltönyeikben, akik nem szálltak ki a kocsijukból.
És aztán itt vagyok én. A lány, akinek nincs pénze se kocsira, se nyaralásra.
Nincs helyem ezen a kompon, ami puccos kocsikat szállít puccos emberekkel, akik úgy fogják a fényképezőgépet, mintha nem kerülne többe egy piskótaszeletnél.
