Rendhagyó kötet eleveníti fel Budapest múltjának elfeledett futballhistóriáját a 19. század utolsó éveitől az ezredfordulóig. A könyvről cikkünkben azt írtuk: „nemcsak focirajongóknak érdemes kézbe venni, hanem mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a 20. századi Budapest anekdotakincse és kultúrtörténete.”
Csillag Péter és Dénes Tamás tolmácsolásában ismeretlen vagy homályban maradt, focival kapcsolatos történetek elevenednek meg, olyan izgalmas, felfedezésre váró világba kalauzolva az olvasót, amelyben ott rejlenek a fővárosi sportkultúra jellegzetességei, a lüktető nagyvárosi hétköznapok ismertetőjegyei, a mögöttünk hagyott évtizedek titokzatos részletei.
Csillag Péter történész, a Nemzeti Sport főmunkatársa, Dénes Tamás futballtörténész, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője, mindketten többszörösen díjazott újságírók. Könyvükben a városi élethez, a mindennapokhoz – közlekedéshez, mozihoz, színházhoz, rádióhoz, kórházhoz, fürdőhöz – kapcsolódó futballepizódok mögött kirajzolódik az események háttere, hol a macskaköves utcán tovarobogó fiáker hangját, hol a sárga villamos nyikorgását, hol a gyorsuló metró zúgását hallhatjuk, de minden esetben a labda pattogásától kísérve.
Csillag Péter és Dénes Tamás: Budapest futballkönyve – Elfeledett történetek a fővárosi labdarúgás múltjából (részlet)
Bárczy István polgármester kezdőrúgásai
Budapest első embere a sportág úttörőjének számított, később az FTC és az MTK új stadionjának megnyitóján is ő indította útjára a labdát.
Egy különös anekdota úgy tartja, hogy magyar földön legelőször Bárczy István, Budapest későbbi főpolgármestere rúgott labdába. A sokat emlegetett történet szerint a kiváltságos szerepkört csupán egy megmosolyogtató félreértésnek köszönhette, a diákjait az új angol játékkal megismertető Szafka Manó tornatanár ugyanis
tévedésből úgy értelmezte a sportág szabályait, hogy abban egyedül a kapus érhet lábbal a labdába, mindenki más csak kézzel.
A kaland 1893 tavaszán esett, a II. Kerületi Királyi Egyetemi Katolikus Főgimnázium falai között, a részleteket pedig egy korabeli diák, Nagy Orbán gazdasági főtanácsos osztotta meg a Nemzeti Sport olvasóival a sportlap 1944. március 21-i számában közölt nyilatkozatában.
„Szafka tanár úr kihozatott a szertárból 2-2 ugrómércét, s elhelyeztette őket az udvar két végében, mondván, hogy ez a két várkapu. A diáksereget két részre osztotta, kiválasztott közülük két internistát, két bentlakót, és kinevezte őket kapusoknak. Kihirdette a játékszabályokat is: a labdát csakis kézzel szabad ütni (!), lábbal rúgni csakis a két kapusnak szabad. (Az utasítás tehát pontosan az ellenkezője volt annak, mint aminek kellett volna lennie.) A tanár úr feldobott egy négykrajcárost: fej, vagy írás? A szerencse a déli oldalon elhelyezkedett csapatnak kedvezett, így a labdát annak a kapuja elé helyezték. Még egy utolsó utasítás: a kapusnak kell rúgással játékba hozni a labdát.
– Pista, nagyot...! – kiabálták a déli csapat kapusa felé a társai. A kedves, mosolygó arcú, szépen öltözött tízéves fiúcska komolyan bólintott és – Magyarországon először – belerúgott a labdába. Megérdemli, hogy megemlítsük a nevét. Úgy hívták, hogy bárcziházi Bárczy István m. kir. titkos tanácsos, a miniszterelnökség országosan ismert, köztiszteletben álló államtitkára.”
Az epizód kétségtelenül figyelmet ébresztő, ám hogy valóban a Sacher István néven 1866. október 3-án született pesti fiatalember, a főváros majdani vezetője volt-e hazánk első labdarúgója, az őskorszak mitikus homályába vesző és sokszor egymásnak ellentmondó adatai, történetei miatt még feltételezésként is fenntartásokkal kezelendő. Ha minden efféle visszaemlékezés szavait kész tényként kezelnénk, a Bárczy-féle őslegendával rögtön kontrasztba kerülne
Horthy Miklós kormányzó 1934-ben tett állítása, miszerint egy 1895-ös pólai tengerészmérkőzés résztvevőjeként ő maga volt a futballjáték első magyar kipróbálója.
Mindkét említett dátum igen korainak számít, tekintve, hogy Magyarországon az első szabályos, nyilvános futballmérkőzést csupán 1897. május 9-én vívta egymással a BTC első és második csapata. Ami az 1893-es iskolai tesztelést illeti, a több mint fél évszázaddal későbbi forrás azt is megemlíti, hogy Szafka tanár úr a labdát egy Londonból érkezett csomagban kapta, a kéz- és lábhasználatra vonatkozó értelmezési zavart pedig gyenge angolnyelv-tudása magyarázhatta. Mielőtt a déli oldal kapusa egy lendületes rúgással elindította a játékot, a magyar futball kijelölt pionírjai alaposan megszemlélték az eszközt. „A diákok még sohasem láttak ekkora nagy labdát, és azonnal készen voltak a megállapítással: »Az angol labda még nagyobb, mint a Fóka feje«. Régi jó diákszokás szerint, a Fóka megjelölés alatt a gimnázium egyik jó öreg tanárát, a latin és a magyar nyelv derék professzorát kellett érteni, akinek nemcsak a tudománya, de valóban a feje is igen nagy volt.”
Bárczy István sportkötődése az említett mozzanaton kívül is számottevő volt, a labdarúgás iránti vonzalma jól dokumentált, ám számottevő eredményeit más sportágakban érte el. Miután kinevezték Budapest székesfőváros polgármesterévé, a Nemzeti Sport 1906. június 24-i számában rövid cikkben mutatta be és méltatta a városi önkormányzat új vezetőjét (a tisztséget 1918 tavaszáig viselte, 1918 áprilisától 1919 januárjáig a kormányhoz tartozó főpolgármesteri pozíciót töltötte be, 1919. november 24-től 1920. március 25-ig igazságügy-miniszter, később országgyűlési képviselő volt, 1943-ban hunyt el Budapesten). „Mint nagyműveltségű, széles látkörű s tanügyekkel nagy szeretettel foglalkozó vezető férfi,
ő volt az első, aki a főváros tanácsában először hangoztatta a sportok támogatásának szükségét
úgy a tanulóifjúság testi nevelése, mint a felnőttek testi egészségének épségben tartása érdekében. Bátran mondhatjuk, hogy fővárosunkban létező fejlett sportélet Bárczy István előrelátó, céltudatos sportpolitikájának az eredménye. Budapest új polgármestere ifjabb éveiben, mint a MAC tagja, maga is aktív és eredményes művelője volt az athletikai sportoknak. A régi sport-annaleszekből megállapítható, hogy Bárczy István volt az első magyar főiskolai bajnok, amennyiben 1887-ben megnyerte a 320 m-es (az Orczy-kerti pálya hossza) síkfutás egyetemi bajnokságát. 1888-ban egy nemzetközi versenyen Kupp László mögött második volt, maga mögött hagyván a bécsi Sax-ot, Tomcsákot és Vermest, ugyancsak második volt a fél angolban Folinus mögött. A MAC viadalán megnyerte később a fél ang. mfd.-es gátfutást.” (A felsorolt nevek közül Vermesé ismerős lehet a sporttörténetben jártasaknak: az említett atlétát bizonyára Vermes Lajossal, a palicsi olimpiai játékokat 1880-tól szervező szabadkai all-round sportemberrel azonosíthatjuk.)
Az ekkoriban még Sacher István néven ismert sportember az atlétika mellett birkózásban és vívásban is tehetséges versenyzőnek bizonyult – eredményeiről és a versenyek beszámolóiról alapos gyűjtést olvashatunk Csiffáry Gabriella „Bárczy István a legsportosabb polgármester” című tanulmányában (megjelent a Budapesti Levéltári Mozaikok 2021/12. számában). A szerző egyebek mellett idézi a Nemzeti Sport 1937. augusztus 29-i számában közölt visszatekintést, amely Pekár Gyula győzelmét felelevenítve részletesen számot ad a MAC 1890. május 14-én zajlott versenyéről, érzékletes leírásban idézve meg a 804,5 méteres (½ angol mérföldes) síkfutás kalandjait. Itt említsük meg érdekességképpen, hogy a később íróként, államtitkárként, miniszterként és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjaként is ismert nyertesről mintázta Strobl Alajos a múzeumkerti Arany János-szobor Toldi Miklóst ábrázoló mellékalakját.
„A verseny nagyon izgalmas volt.
Az első körben a hatalmas fizikumú Pékár irgalmatlanul belevágott, és jó húsz méterrel futott el Sachertől.
Részidő ugyan nem maradt fenn erről a versenyről (akkor még nem volt divat ilyesmivel bíbelődni), de a különben is szokásos erős kezdést tekintve feltételezhetjük, hogy a negyed mérföld ideje közel volt az 1 perchez. Nagy dolog volt ez akkor, amikor 1888-ban még 60 mp volt a MAC negyedmérföldes klubrekordja!
Ám ezt a nagy iramot aránylag kevés edzésével csak mintegy 600 méteren át bírta Pékár. Ott rövidülni kezdtek a lépései, és Sacher egyre közelebb jutott hozzá. A 320 méteres kerületű Orczy-kerti pályán keserves dolog volt Pékárnak lefutni azt a harmadik kört. Csak végső erőfeszítéssel, minden energiája latba dobásával tudta megakadályozni, hogy Sacher teljesen be ne fogja, és 2:23.2 mp-es gyenge idővel mégis ő szakította el a célszalagot.
A bajnoki címet így győzelme ellenére sem védhette, még kevésbé nyerhette el, hiszen az háromszoros védelemhez volt kötve. Pékár pedig megelégelte ezt az egy nagy küzdelmet, és többet nem is versenyzett. Közeli kapcsolata is megszakadt az atlétikával, csak mint a MAC Régi Gárdájának elnöke fűzték kedves szálak újra közelebb a sporthoz. Sacher István viszont még sok éven keresztül sok versenyt nyert.”
Mint a századelő sportvilágában sokan, aktív sportolói időszaka nyomán a MAC atlétája is szerepet vállalt sportvezetőként. Már hivatalban lévő polgármester volt, amikor
1907-ben felkérték az akkoriban még az úszást és a tornát is felügyelő Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) elnöki tisztségére,
amelyet a jelölt némi vonakodás után elfogadott. A több lapban – így a Pesti Naplóban, a Nemzeti Sportban és a Magyarország reggeli kiadásában – is idézett februári beszéd beillik egyfajta sportbeli hitvallásnak is. „És ha én a modern kultúrának alapelveit kutatom, rájutok arra, hogy minden kultúrának a fejlődését mi biztosítja legjobban? A szabadság és a szeretet, a szabad levegő és a melegség. És vajjon az atlétika eszméje miben jut nyilvánosságra? Nem-e a szabad levegőn való mozgásban és az emberi testnek a szabad levegőn való tökéletesítésében?”
Bárczy a századelő civil sportszerveződéseként életre hívott, 35 év feletti tagokból verbuvált Vén Fiúk Vívó Clubja nevű társaságnak is vezetője volt, a sportélet fellendítésében maga is tevékeny részt vállalt. Gondolkodásáról, újító szelleméről megsejthetünk valamit Krúdy Gyula Sneider Fáni című novellájának vonatkozó részletéből: „Jön a sportok legmámorítóbbja, a futball. […] Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter többé nem mer éjjel kiáltani a ragyogó lámpák alatt, és a kakaskukorékolás helyett a sportcsapat kapitányának éles füttye kelti fel vasárnap reggel a diákokat és a fiatal munkásokat. Aztán egyszerre megérkezett az új polgármester, és bátor kézmozdulattal most már az egész Budapestet átnyújtotta az ifjúságnak. Nesztek, tietek az egész város. Tucatjával építik a gyönyörű iskolákat, ahol az ifjakat nevelik, és a polgármester rúgja az első labdát az új sporttelepeken.”
Ténylegesen a polgármester rúgta az első labdát az új sporttelepeken, hiszen
az FTC Üllői úti pályájának 1911-es és az MTK Hungária úti stadionjának 1912-es avatóján is neki jutott a kezdőrúgás elvégzésének kiváltsága.
Utóbbi mozzanat, a labdát hosszú, begombolt, fekete kabátban, elegáns cilinderben, láthatólag gyakorlott mozdulattal elrúgó városvezető alakja a legismertebb fennmaradt „sportos” fénykép Bárczy Istvánról. Személyesen közbenjárt azért, hogy az MTK potom áron, évi egy arany bérleti díjért megkapja a Hungária út és a Temető dűlő közötti területet. Több rangos futballeseményen tiszteletét tette: ott volt az 1909. május 31-i Magyarország–Anglia (2:8) mérkőzésen – a szünetben személyesen adta át a tizenegy emlékérmet a vendégjátékosoknak –, részt vett ugyanabban az évben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) budapesti kongresszusán, és Brüll Alfréd MTK-klubelnökkel együtt fogadta az elsüllyedt Titanic áldozatait mentő Carpathia gőzös hazánkba érkező legénységét, amikor 1912-ben a hajókatasztrófa kárvallottjainak megsegítésére jótékonysági mérkőzést játszottak a pesti kék-fehérekkel.
Vállalt elfogultsággal követte az FTC szereplését a csapat 1911–1912-es nyugat-európai téli túrája során, a klub vezetőjét, Springer Ferencet a korszakos sikerként elkönyvelt turné végén táviratban köszöntötte (idézte a Világ című lap 1912. január 11-i száma): „Külföldről hazaérkezvén, végtelen örömmel értesültem azokról a gyönyörű eredményekről, amelyeket a Ferencvárosi Torna-Club derék fiai, távol a hazától, kitűnő football-játékukkal elértek.
Az ő dicsőségük Budapest főváros és az egész ország dicsősége. Melegen üdvözlöm elnök urat és a klubot.
Adjon Isten a ferencvárosiaknak még sok ilyen szép dicsőséget. Dr. Bárczy István, polgármester.” Jó ideig emlegették a beszédet, amelyet a hazatérő ferencvárosi csapat fogadásakor mondott a Keleti pályaudvaron összesereglett óriási tömegnek: „Kedves bajtársaink! A régi klasszikus világban a győztes csapat fogadására kivonult a polgárság a város kapuja elé. Mi, a főváros polgárai, ím eljöttünk szívrepesve fogadni a győzteseket, mert magyar lobogó alatt szerepeltek a külföldön és a magyarságnak és a székesfővárosnak szereztek dicsőséget. A főváros nagyközönsége érdeklődéssel leste a híreket, és mikor az első győzelemről értesültünk, örömmámorban úszott a polgárság. Ennek a büszke örömünknek akarunk kifejezést adni ma is. A magam részéről és a főváros egész polgársága nevében Isten hozott benneteket, legyetek továbbra is dicsőségére a magyar nemzetnek.”
A beszéd nemcsak az FTC teljesítményét árazta be, hanem világosan kifejezte a közélet labdarúgással kapcsolatos szemléletváltását is. Bárczy István bátor elkötelezettsége, a futballban társadalmi ügyet látó megközelítése vitathatatlan újítást jelentett, még akkor is, ha az FTC 41-szeres válogatott csatárát, az ügyvédi végzettségű Borbás Gáspárt egy fennmaradt történet szerint ő vonultatta vissza 1916 őszén, amikor a gyengén sikerült Magyarország–Ausztria (2:3) mérkőzés után berendelte a polgármesteri hivatalba, és közölte vele: „Nézze, Gazsi, vagy gladiátorkodunk, vagy ügyészkedünk!” (a párbeszédet Borbás Barna elevenítette fel a dédapja történetének szentelt, Első gól című portrékönyvében).
Az eset, ha igaz is volt, semmiképp sem a sportággal szemben érzett személyes rosszallás megnyilvánulásaként értelmezhető.
A Nemzeti Sport 1912. január 21-i számának vezércikkében hangsúlyozta a pályaudvari szónoklat messzire mutató üzenetét. „Ez a nagy ember megtette azt, hogy a Ferencvárosi Torna Club dicsőséggel megrakott csapatát hivatalos minőségében fogadta a pályaudvaron. Nem azért, mert a Ferencváros képviselői a közgyűlésen akkor Isten tudja, mit tehetnének – nem azért, mert ez külföldön hasonló alkalmakkor már rég divatban volt –, hanem azért, mert remek éleslátással kiszemelte azt az időpontot, ahol már kiléphet rezervált állása összes súlyával a köz elé, hirdetheti a sport nemzetnevelő hatását; a sportét, amit ő, a geniális ember, régóta szeret. Tehát segíteni kívánt rajtunk. Hogy az egész ország megértse, milyen erőt tulajdonít ő a sportnak. S ha megtette, meg lehetünk róla győződve, hogy az hatás nélkül nem is marad.
A nyitóképen jobbra: Bárczy István fotójának részlete - Fortepan / Saly Noémi
