A Gendzsi szerelmeit a világirodalom első szerelmes és családregényének tartják. A japán irodalom klasszikusát, amelynek egyik fő témája a szerelem, Muraszaki Sikibu japán nemeshölgy jegyzi. A 11. század elején íródott regény gáláns kalandokról és császárvárosi hétköznapokról szól. Egyben a legkorábbi feminista regény is, amely megkérdőjelezte a társadalmi normákat, és nem foglalkozott a begyökeresedett nemi szerepekkel. Muraszaki a szövevényes történetmesélésével, összetett női karaktereivel és a női vágyak ábrázolásával jócskán megelőzte korát.
A regény főhőse egy szépséges, minden művészetben páratlanul tehetséges ifjú, az uralkodó fia. Apja, a császár azonban annyira félti majdani irigyeitől, hogy emiatt inkább nem adja meg neki a hercegi címet, és közrendűvé fokozza le, hogy saját erejéből legyen kénytelen hatalomra szert tenni. Gendzsi azonban úgy tűnik, egyáltalán nem akar vigyázni magára és egyre veszedelmesebb szerelmi kalandokba bonyolódik.
A regény először 1963-ban jelent meg Magyarországon, most újra elérhető éldekorált kiadásban, az Európa Kiadó gondozásában.
Muraszaki udvarhölgy (Muraszaki Sikibu): Gendzsi szerelmei (részlet)
Fordította: Gy. Horváth László
Kísérteties hely volt. Az egyik melléképület mintha a gondnok lakása lett volna, de az is messzire esett tőlük.
– Kísérteties hely – mondta Gendzsi. – De engem biztosan elkerülnek majd az ördögei, ha előbújnának is.
Még mindig álruhát viselt. A lány zokon vette titkolózását, és Gendzsi kénytelen volt elismerni, hogy kapcsolatuk valóban nem indokol már ekkora óvatosságot.
– Esti harmatban téptünk virágot:
vajon a sorsunk véletlen-e?
Te mit gondolsz? – kérdezte.
A lány ezt válaszolta:
– Esti harmatban fénylett az arcod.
Elvakított engem az esteli fény.
Elfordította tekintetét. Csak suttogni tudott.
Gendzsi bizonyára érdekesnek találta a versét.
A lány valójában még szebbnek látta Gendzsit, mint ahogyan verse jelezte, sőt ijesztően szépnek ebben a különös környezetben.
– Azért titkoltam el a nevemet, mert szívtelenségnek tartottam, hogy te sem árulod el a tiédet. Kérlek, mondd meg most.Ebben a nagy csendességben, úgy érzem, valami szörnyű közeleg.
Ebben a nagy csendességben, úgy érzem, valami szörnyű közeleg.
– Hívjál csak halászleánynak. – Továbbra is gyerekesen óvta a nevét.
– Tehát az én hibám, hogy hínárok közé rejted magad. Úgy látszik, ezt érdemeltem.
És így, kedveskedések és szemrehányások közepette teltek az órák.
Koremicu rájuk talált, és élelmet hozott nekik. Bűntudat furdalta amiatt, ahogyan Ukonnal viselkedett, ezért nem jött közelebb. Mulattatta, hogy Gendzsi így kóborol az utcákon, és arra következtetett, a lány biztosan megéri. Lehet, hogy ő is megkaphatta volna, ha nem olyan nagylelkű!
Gendzsi és a lány a csendes, mozdulatlan estet nézte. A lányt rettegéssel töltötték el a ház sötét zugai, ezért Gendzsi feltekerte a verandára szolgáló redőnyt, és csak feküdtek egymás mellett. Egymás szemébe nézve a sűrűsödő szürkületben, a lányt különös érzések kerítették hatalmukba. Már nem gyötörték múltbéli bánatok. Jól érezte magát Gendzsi társaságában, az pedig bájosnak találta őt. Olyan elbűvölően gyerekes volt, ahogyan egész nap minden kis neszre összerezzent. Gendzsi korán leeresztette a redőnyt, és lámpásokat kért.
– Jól érzed magad, mégis egyre csak ellenkezel.
Az udvarban már bizonyára mindenki kétségbeesett. Vajon merre fogják kerestetni? Elgondolta, milyen különös szerelem is ez, s milyen zaklatott lehet most a rokudzsói hölgy.*
* A rokudzsói hölgyet, akire már korábban is történt utalás, közelebbről majd a Kilencedik könyvben ismerhetjük meg.Minden joga megvan a neheztelésre, habár állandó féltékenykedése nem valami kellemes. E szomorú hölgy felé szálltak most gondolatai. Itt van mellette ez az egyszerű, szerény lány, az a másik pedig olyan kibírhatatlanul erőszakos. Gendzsi szerette volna visszakapni régi szabadságát.
Már elmúlt éjfél. Egyszer csak egy szépséges hölgy jelent meg álmában a párnája mellett.
„Engem eszedbe sem jut felkeresni, pedig én csak rád gondolok. Inkább megszöksz valakivel, akinek semmi előnye sincs velem szemben, és megbotránkozást keltesz. Ez a kegyetlenség tűrhetetlen.”
És mintha fel akarta volna rázni álmából a lányt. Gendzsi arra riadt, hogy egy rosszindulatú lény tartja őt hatalmában. Már kihunytak a lámpások. Rémülten húzta magához a kardját, és felkeltette Ukont. A szolgáló is ijedtnek látszott.
– Menj ki a galériába, és ébreszd fel az őrt! Hozass vele lámpást!
– De olyan sötét van!
Gendzsi kényszeredetten elmosolyodott. – Ne gyerekeskedj.
Összeverte tenyerét, amire csak a kongó visszhang válaszolt. Mintha senki sem hallotta volna meg. A lány eközben vadul reszketett. Egész teste verejtékben fürdött, s mintha valamiféle önkívületi állapotba került volna.
– Olyan félénk kis jószág – mondta Ukon –, akkor is retteg, ha nincs mitől. Nagyon rossz lehet neki.
Igen, szegényke, gondolta Gendzsi. Valóban törékenynek hatott, és egész nap csak az eget bámulta.
– Megyek, kerítek valakit. Milyen rémes ez a visszhang. Maradj mellette. – Odatuszkolta Ukont a lány fekhelyéhez.
A nyugati galériában már kihunytak a lámpások. Enyhe szellő fújdogált. Kevés embere volt vele, és mind aludt. Hárman voltak: egy bizalmas legénye, egyben az itteni gondnok fia, egy udvari apród és az a szolga, aki közbenjárt az „esteli arcok” dolgában. Kikiáltott. Valaki válaszolt, és odament hozzá.
– Hozz lámpást! Ébreszd fel a társadat, kurjongassatok, és pengessétek az íjhúrt! Hogy merészeltek elaludni egy ilyen kihalt házban? Úgy tudom, itt járt Koremicu úr.
– Igen, de azt mondta, nem kapott semmilyen parancsot, és majd hajnalban visszatér.
Ez az illető kiváló gárdista volt, nagyon értett az íjhúr pengetéséhez. A palotában, gondolta Gendzsi, most jelentkeznek az éjjeli szolgálat udvaroncai, közeledik az őrségváltás. Még nem volt nagyon későn.
Tapogatózva visszabotorkált a házba. A lány állapota mit sem javult, Ukon mellette feküdt.
– Mi ez? Micsoda ostobaság, ennyire megijedni. Talán attól félsz, előbújnak az elhagyatott házakban kísértő rókaszellemek? Nyugodj már meg! Nekem nem merészelnek a közelembe jönni. – Azzal felrángatta Ukont.
– Rosszul érzem magam, azért feküdtem le. Szegény úrnőm egészen halálra van rémülve.
– Valóban. Fogalmam sincs, miért.
Lehajolt a lányhoz. Nem lélegzett. Felemelte, de ernyedt volt a teste. Életnek semmi jele nem látszott rajta. Mindig olyan védtelennek tűnt, akár egy gyermek, s most valami gonosz hatalom szállhatta meg. Gendzsi el sem tudta képzelni, mihez kezdjen. Odajött egy ember fáklyával. Ukon nem mozdult, Gendzsinek kellett felállítania a függönykereteket, hogy elrejtsék a lányt.
– Hozd közelebb a lámpást!
Szokatlan parancs volt ez. Az ember, akinek más körülmények között tilos volt Gendzsihez lépnie, a küszöbön szerencsétlenkedett.
– Gyerünk, hozd már! Itt most nincs helye szertartásoskodásnak.
A fáklya fényénél mintha egy alakot pillantott volna meg a lány párnája mellett. A nő volt az, akiről álmodott.
Aztán egyszerre elillant, mint valami kísértet egy régi románcban. Gendzsi zavaros gondolatai a nagy ijedség közepette csakis a lányra összpontosultak. Önmagával nem törődhetett most.
Mellé térdelt, szólongatta, de a lány teste hideg volt, nem lélegzett. Rettenetes volt az egész. Senki sem akadt, akihez tanácsért fordulhatott volna. Ilyenkor legelőbb a papság jut eszébe az embernek. Gendzsi mindeddig bátor volt és magabiztos, de fiatal lévén ez már sok volt neki. Görcsösen kapaszkodott az élettelen testbe.
– Jöjj vissza, jöjj vissza, kedvesem! Ne tégy velem ekkora szörnyűséget! – De a lány kihűlt, már nem is látszott emberinek.
Ukonról lehullt a dermesztő rémület. Rángatózott, jajgatott. Gendzsi előtt felrémlett az ördög, akivel egy bizonyos miniszter találkozott a Sisinden pavilonban.*
* Fudzsivara no Tadahiráról jegyezték fel, hogy egyszer szembejött vele egy ördög a Sisindenben. A miniszter zordan a tudtára adta, hogy a császár dolgában jár, mire az ördög elszaladt.
– Nem halhatott meg! – kiáltotta. – Ez a borzalmas lárma éjnek idején… hallgassatok már! – De olyan váratlanul történt az egész.
Újból a fáklyáshoz fordult. – Valakinek furcsa rohama volt itt az imént. Szólj a barátodnak, hogy derítse ki, hol szállt meg Koremicu úr, és azonnal hívja ide. Ha a szent ember még most is az anyjánál tartózkodik, közöljék vele tapintatosan, hogy őt is elvárom. De az anya és szolgálói ne értesüljenek semmiről. Dajkám nem helyesli az efféle kalandokat.
Nyugodtan beszélt, de egész lelke felkavarodott. A lány elvesztése mellett a sivár ház is leírhatatlan borzadállyal töltötte el. Már éjfél is elmúlhatott. Az erősödő szél gyászosan zúgatta a fenyők koronáit. Furcsa, kongó madárrikoltást hallott. Bagoly lehet? Körös-körül síri némaság, rémisztő magány. Nem lett volna szabad ilyen helyet választania – de ezen már hiába kesergett. Ukon vadul reszketve kapaszkodott belé. Gendzsi átkarolta, s közben arra gondolt, talán úrnőjét akarja követni. Ő, Gendzsi volt az egyetlen józan ember a házban, de el sem tudta képzelni, mihez kezdjen. Hol itt, hol ott tűnt fel a bolygó fény. A paravánok teteje sötétbe veszett, aljuk néha megvilágítódott. Folyton nyikorgásokat lehetett hallani, mintha valaki éppen a hátuk mögé lopakodna. Bárcsak itt lenne már Koremicu. De Koremicu éji vándor, állandó lakhely nélkül, a szolgának sokfelé kell keresgélnie. Várták, hogy megpirkadjon, s mintha ezer éjszaka telt volna el közben. Végül Gendzsi távoli kakasszót hallott. Vajon előző életek miféle öröksége hozta rá ezt a halálos veszedelmet?
Bűnös szerelméért bűnhődik bizonyosan, az ő hibája, senki másé, s történetére szégyenbélyeg tapad majd az idők végezetéig.
Semmi sem maradhat titokban, hiába szeretné az ember. Hamarosan mindenki megtudja, császári atyját is beleértve, az udvari apródok szájukra veszik, s ő halhatatlanná válik mint a világ legnagyobb tökfilkója.
Végül csak megérkezett Koremicu. Tökéletes csatlós volt, soha semmiben sem tett gazdája kedve ellenére, így hát Gendzsi nagyon haragudott rá, amiért épp ezen az éjszakán kóborolt el, s ennyire megkésve jelentkezett. Mégis behívta magához, de eleinte nem volt ereje elmondani, amit kellett. Ukon, akit Koremicu láttán megint elfogott a borzadály, könnyekre fakadt. Gendzsi is elvesztette önuralmát. Eddig ő volt az egyetlen józan és nyugodt ember a házban, átölelve tartotta Ukont, de most teljességgel átadta magát a gyásznak.
– Nagyon különös dolog történt itt – nyögte ki végül. – Vagy talán hihetetlennek kellene mondanom inkább. Papot akartam hívni… ilyenkor ez jut eszébe az embernek először… és kérettem tiszteletre méltó bátyádat, hogy jöjjön ide.
– Ő már tegnap visszatért a hegyre. Bizony, különös eset ez. Volt valami baja a hölgynek?
– Semmi az égvilágon.
Gendzsi olyan szép volt fájdalmában, hogy Koremicu kis híján könnyekre fakadt. Ilyen válságos helyzetben legjobb egy idősebb férfira hagyatkozni, akivel már sok minden megtörtént az életben, és tudja, mire lehet számítani; ők ketten azonban fiatalok voltak, és egyiküknek sem jutott eszébe semmi.
Végül megszólalt Koremicu. – A gondnoknak nem szabad megtudnia. Ő még csak tartaná a száját, de a rokonaiban nem bízhatunk. El kell vinnünk innen a lányt.
– Csak nem képzeled, hogy találunk olyan helyet, ahol kevésbé lennénk szem előtt?
– Nem, valóban. És a szolgálói is sírni-ríni fognak odahaza, amikor hírét veszik, ráadásul zsúfolt környéken élnek, az egész csőcselék hallaná a jajveszékelésüket. De a hegyi templomok fel vannak készülve az ilyesmire. Ott nem keltünk figyelmet. – Gondolkodott. – Ismerek egy asszonyt. Apáca a keleti hegyek között. Már nagyon öreg, apám dajkája volt valaha. A vidék népes ugyan, de a zárda magában áll.
Még nem világosodott ki egészen. Koremicu elővontatta a hintót. Mivel Gendzsi képtelennek látszott a feladatra, ő csavarta lepelbe a testet, és ő emelte be a hintóba. Kicsi volt és bájos, egyáltalán nem taszító.
A lepel kibomlott, s előlebbent a haja, mintha csak a világot akarná sötétbe borítani Gendzsi szeme előtt.
Gendzsi szeretett volna jelen lenni a búcsúztató szertartáson, de Koremicu erről hallani sem akart. – Fogd a lovam, és térj haza Nidzsóba, amíg még üresek az utcák.
Besegítette a hintóba Ukont, maga gyalog ballagott utána, köntöse szárnyát feltűzve. Különös, rongyos temetési menet, gondolta, de a mérhetetlen fájdalom láttán akár az életét is kockára tette volna. Gendzsi félájultan kocogott haza a nidzsói kúriába.
– Merre jártál? – faggatták szolgálói. – Betegnek látszol.
Nem válaszolt. Bezárkózott a szobájába, és szívéhez szorította a kezét. Miért nem ment a többiekkel? Mit gondolna róla a lány, ha mégis életre kelne? Azt hinné, hogy magára hagyta őt. Fájdalmas önvád kínozta. Hasogatott a feje, attól félt, belázasodott. Lehet, hogy ő is meg fog halni? Már magasan járt a nap, de ő csak nem jött elő. Komornái furcsállották a dolgot, reggelit tukmáltak rá, de ő egy falatot sem tudott lenyelni. Hírnök jelentette, hogy a császár nagyon aggódott tegnapi távolmaradása miatt.
Meglátogatták a sógorai.
– Gyere be, kérlek, de csak egy pillanatra. – Egyedül Tó no Csúdzsót fogadta, őt is paraván mögül. – Öreg dajkám súlyos betegségbe esett, és az ötödik hónap táján apácafogadalmat tett. Talán ezért is kezdett javulni az állapota. De nemrég újból rosszul lett. Valaki eljött hozzám, kérve, hogy látogassam meg még egyszer, utoljára. Úgy gondoltam, fel kell keresnem hűséges öreg cselédemet halála óráján, így hát elmentem hozzá. Egyik szolgája beteg volt, és hirtelen, még mielőtt távozhattunk volna, meg is halt. Irántam való tapintatból éjfélig nem vitték ki a holttestét. Én minderről csak később értesültem. Úgy véltem, ilyen körülmények között nem illendő az udvarba mennem, lévén hogy közelednek az ünnepek,*
*A kilencedik hónapban több sintó ünnepet is tartottak.
ezért távol maradtam. Ma hajnal óta pedig rettenetesen fáj a fejem, lehet, hogy megfáztam. Bocsánatodat kell kérnem.
– Értem. Minderről be fogok számolni atyádnak. A tegnap esti hangverseny alatt kiküldött egy keresőcsapatot, annyira fel volt zaklatva. – Tó no Csúdzsó kifelé indult, majd hirtelen visszafordult. – Ugyan már! Miféle kalamajkába keveredtél? Egy szavadat sem hiszem el.
Gendzsi meghökkent, de közömbösséget színlelt. – A részletekkel ne törődj. Csak annyit mondj, hogy váratlanul beszennyeződtem.**
** Elzárkózást nem csak tabuidőszakokra írt elő a korabeli (alapjában taoista) szokás, hanem pl. a halállal való érintkezés esetére is (a sintó hagyomány), nehogy az illető másokat is „beszennyezzen”.
Tényleg nagyon váratlan volt az egész.
Hiába tettetett nyugalmat, képtelen lett volna szembenézni az emberekkel. Megkérte egyik fiatalabb sógorát, hogy magyarázza el részletesen, miért nem keresi fel az udvart. Ugyanilyen magyarázkodó levelet küldött Szandzsóba is.
Este megérkezett Koremicu. Miután elhíresztelte, hogy beszennyeződött, Gendzsi nem fogadhatott látogatókat, ezért kevesen voltak a házban. Azonnal kérette Koremicut.
– Biztos vagy benne, hogy meghalt? – kérdezte, szeméhez szorítva ruhaujját.
Koremicu is könnyezett. – Igen, sajnos meghalt. Nem akartam hosszú időre a templomba rekesztődni, ezért az előkészületeket egy tiszteletre méltó papra bíztam, akit jól ismerek. A holnapi nap megfelelőnek ígérkezik a temetéshez.
– Hát a másik nő?
– Ő is szinte halálán volt. Mindenáron úrnője után akart menni. Ma reggel már attól féltem, leveti magát egy szikláról. Be akart számolni a godzsói ház lakóinak, de rávettem, hogy adjon nekünk egy kis haladékot.
– Én is rettenetesen érzem magam, már a legrosszabbtól tartok.
– Fel a fejjel! Nincs mit tenni, fölöslegesen gyötröd magad. Bele kell törődnöd az elkerülhetetlenbe. Én senkinek sem szólok a dologról, és személyesen veszem kézbe az ügyet.
– Igen, igazad van. A sors rendelése, én is ezzel csitítgatom magam. Mégis szörnyű elgondolni, hogy a halálba küldtem egy nőt. Ne áruld el a nővérednek, és ügyelj, nehogy anyád tudomást szerezzen róla. Nem élném túl a fejmosást, amit kapnék tőle.
– A papok számára is kitaláltam egy jól hangzó történetet, ne félj. – Koremicu magabiztossága ragadós volt.
Gendzsi komornái el-elkaptak egy szót, és most már semmit sem értettek. Uruk azt mondta, beszennyeződött, ezért marad távol az udvartól. De akkor mi ez az elfojtott jajongás?
Gendzsi utasításokat adott a temetésre vonatkozóan. – Gondod legyen rá, hogy minden rendben menjen.
– Ügyelni fogok. Nagy ceremóniára semmi szükség.
Koremicu távozni készült.
– Tudom, hogy helyteleníteni fogod – mondta Gendzsi, amint újból elővette a bánat –, de sohasem bocsátanám meg magamnak, ha nem vetnék rá még egy utolsó pillantást. Lovon megyek.
– Jól van, ha ragaszkodsz hozzá. – Koremicu nagyon rossznak tartotta az ötletet. – Indulj máris, hogy még korán visszaérhess.
Gendzsi azt az útiruhát öltötte fel, amelyet szerelmi kalandjaira tartogatott. Mélységes csüggedés lett rajta úrrá. Különös útra vállalkozott, és az elmúlt éjszaka borzalmaira gondolva már-már visszafordult. De a bánat továbbűzte. Ha nem látja még egyszer, utoljára a hölgyet, egy más világban ugyan mikor remélhetné viszontlátni? Csak Koremicu volt vele, meg az a szolga, aki a korábbi eseményekre is elkísérte. Igen hosszúnak tűnt az út.
Feljött a két napja már fogyóban lévő hold. A folyóhoz értek. A halvány fáklyafénynél baljósnak és rémisztőnek tetszett a sötétség a Toribe hamvasztóhegye körül, de Gendzsi már annyira belekábult a gyászba, hogy meg sem ijedt tőle. Így érkeztek meg a templomhoz.
Nyitókép: A Gendzsi szerelmei a 12. századból származó illusztrált tekercsen, Gotoh Museum, Wikipedia.
