Magyarórán nem tanítják, az irodalomtörténet pedig alig-alig tartja számon a 20. század klasszikus magyar íróinak meccseit, fociról szerzett benyomásait, pedig az utókorra maradt személyes történeteik, színes anekdotáik vagy éppen sarkos megállapításaik páratlanul izgalmas olvasmányélményt kínálnak. Csillag Péter kötete 25 klasszikus magyar író és költő futballal kapcsolatos élményeit dolgozza fel a Nemzeti Sport hasábjain 2015 óta futó cikksorozata alapján.
Kevesen tudják, hogy Ady Endre 1899-ben Debrecen első csapatában futballozott, József Attila alighanem az Aranycsapat-edző Sebes Gusztáv édesapjáról mintázta Csoszogi, az öreg suszter alakját, Rejtő Jenő pedig a torinói olasz-magyar kedvéért nászútját szakította félbe. Juhász Gyulát a Szegedi Bástya meccsbérlettel és belépőjén költőhöz méltatlan helyesírási hibával ajándékozta meg ("álandó szabadjegy"), Karinthy Frigyes a Nemzeti Sportnak elfeledett csatármúltjával büszkélkedett, Radnóti Miklós pedig 1938 nyarán baráti társasággal napozva hallgatta a magyar válogatott vb-meccsének rádióközvetítését. És ez csupán néhány villanás az irodalmi futballsztorik gazdag világából.
„Egy délután szabadság, egy ordításnyi szabadság. Ebben a tikkadt, fáradt, elkínzott magyar életben, ahol mindenki nyaka körül érzi a selyemzsinórt...” – ragadta meg a szurkoló lélektanát Márai Sándor, és hozzá hasonlóan kora szinte valamennyi fajsúlyos írója véleményt formált a tízes-húszas években már megkerülhetetlen társadalmi jelenségről, a labdarúgásról.
Csillag Péter: Ady stoplisban – Klasszikus magyar írók a futballról (részlet)
Karinthy Frigyes egyébként maga is írt cikket a Nemzeti Sportba, az 1919. októberi osztrák–magyar (2:0) után, A bécsi ütközet címmel, hét évvel később pedig a Sporthírlap olvasói ismerhették meg szokatlan tudósítói szerepben: „A jelen magyar irodalmának kitűnő mestere kivágyódott egyszer egy futballmeccsre. Először életében. Az ünnepi sport melengető szele megcsapta őt is, látni vágyta tehát a futballt. Egészen közelről, úgy, ahogy csak ő tud látni. S hogy hozzánk fordult útbaigazításért, hát magunkkal vittük a húsvétvasárnapi csemegére, a cseh és magyar országos bajnokok küzdelmére. A mester új élménye első benyomásait papírra vetette és megörvendeztetett »első« sportírásával.” Ezzel az ajánlóval vezette fel a sportlap 1926-ban vendégcikkét, megtoldva a kalauzául szegődött munkatárs friss élményével.
„Alig kezdődik a játék, a kitűnő író megszólal:
– Pfuj bíró!
– Mi az, kérdezzük, Ön ennyire szakértő?!
– Dehogy, dehogy – mentegetődzik – csak azt akartam mondani, hogy pfuj – de csúnya bíró!”
A jelzett részletek alapján egyértelmű: a 38 éves író és a sportlap ma már azonosíthatatlan szerkesztője az 1926. április 4-én megrendezett MTK–Slavia Praha-mérkőzésnek (1:2) volt szemtanúja a Hungária úton. A Húsvéti serlegért kiírt négycsapatos tornán csapott össze egymással a magyar és a cseh kirakatcsapat, és az ütközet jelentősége túlmutatott a szokásos nemzetközi kapcsolatokén. Az első világháborút követően először egy évvel korábban, 1925 júniusában találkozott egymással magyar és cseh klubcsapat – a németországi Elberfeldben 2:1-re legyőzte a Slavia az MTK-t. A szerte Európában elismert prágai együttest a budapesti sportversenyen is körülövezte a nemes sportértékeket képviselő vetélytársnak kijáró tisztelet, miként az a Sporthírlap jellemzéséből is kitűnik: „Ahogyan ez a csapat viselkedik, amily fairen, úri módon játszik, ahogy tartózkodik minden gáncstól és durvaságtól, ahogy nem protestál egyetlen írói ítélet ellen sem, és végül, amily művészettel kezeli a bőrlabdát, mind-mind csupa olyan szeretetre méltó tulajdonságok, melyek kell, hogy megkedveltessék a Slavia csapatát.”
Nem volt kifogása az irodalom jeles alakjának sem a cseh vendégek ellen, a Tem-pó-em-té-ká! című cikk inkább a futballmérkőzéssel mint társadalmi eseménnyel szemben fogalmaz meg szellemes és néhol igencsak epés bírálatot. Már az elbeszélő szerepét tisztázó bevezetés hűvös távolságtartást sugall,
a továbbiakban pedig éppen a kívülálló sajátos nézőpontja kínál lehetőséget a futballközeg ironikus szemléltetésére:
„Kedves Szerkesztő Uram, a szaván fogom. Én óva intettem, én megmondtam önnek, hogy én nem vagyok szakember, én csak egy író vagyok itten, hogy írassa meg valakivel, aki ért hozzá, hogy aszongya kapulövés meg gólképes.”
Ez utóbbi két példával Karinthy a magyar sportújságírás pongyola nyelvhasználatára célzott – nem ok nélkül. A Nemzeti Sport öt évvel később indított sportnyelvújító mozgalma az idegen szakszavak magyarosítása mellett a – korabeli megfogalmazás szerint – „magyar bőrbe bújt, német lelkű szavak” kigyomlálásáért is küzdött (ilyennek tekintették egyebek mellett a labdaéhes, a labdabiztos, a harcképes vagy a pontegyenlőség kifejezést).
„Nem értem kérem, nem én. Hogy mire szalad itt össze ez a harmincezer ember? Bennem szorongva bujkál valami leküzdhetetlen rossz sejtelem (ne is vigasztaljon, Szerkesztő úr, érzem, igazam van), hogyha arról volna szó, az volna hirdetve, hogy én majd kiállok az ellipszis közepére, és szívemre tett kézzel, érzelmesen és halkan elszavalom Húsvétvasárnap című költeményemet, aminek éppen az utolsó strófáján dolgoztam, mielőtt kihurcoltak ide, egyszóval az a hajmeresztő gyanú dolgozik bennem, hogy arra nem szaladt volna össze még harminc ember se. […]
A bíró fütyül, és mintha rám fütyülne és az egész irodalomra”
– jut gondolatmenete végére a nevezetes cikk szerzője, majd rátér az MTK–Slavia-mérkőzésen tapasztalt furcsa szabályra: a kezezés tilalmára:
„Ha valamelyik megfeledkezik magáról, és a kezét is fölemeli, égszakadás-földindulás, harmincezer ember ordít, hogy hendsz, hendsz, mintha valami szörnyű illetlenséget követett volna el az illető, szemérmetlenséget, pornográfiát. Úgy kell dugdosni a kezüket szegényeknek, mint ahogy valamikor a nőknek kellett a lábukat dugdosni az erkölcsrendészet miatt, szégyellni kell a saját kezüket, le kell tagadni, hogy van nekik. Láttam egy embert, aki mikor az egyik futballista véletlenül megérintette kezével a labdát, mellette álló ártatlan bakfislányának eltakarta az arcát, hogy ne is lássa ezt a vérforraló szörnyűséget.” Ahogy öröm nélkül, fogvicsorgatva küzdenek a játékosok, az éles szemű író már sejti a bajukat: „Érthető, hogy ilyen mogorvák szegények. Ott van az orruk előtt az a szép, gusztusos, duzzadó labda, ott röpköd köztük kacéran, vidáman – és nekik nem szabad hozzányúlni, csak a cipőjük orrával. Nincs ezeknek kedvük énekelni. Csak a bírónak van jókedve, neki szabad megfogni. Ő bezzeg fütyörész is, vidáman, mint a sárgarigó. Folyton füttyent, pitypalatty, aszongya, és a játékosok ilyenkor csodálkozva megállnak, és kérdően néznek rá, hogy ugyan mitől ilyen ihaj-csuhaj.”
A stadion ritka vendége a mérkőzés után a kávéházban köt ki, de húsvéti versének hiányzó versszakát ott sem tudja megírni,
körülötte még mindenki az MTK játékát elemezve zsivajog. Hazamegy inkább, ahol „elzárva a futballtól megbolondult világ zajától”, békében, nyugodtan dolgozhat. „Leeresztem a függönyt, lehunyom a szemem. Húsvét… húsvét… verőfény… feltámadás… izé… tényleg, az Emtéká nem támadott eléggé… na, mi ez… felhők… mennyország kapuja… persze… az utolsó pillanatban a kapufáról pattant vissza… Molnár mindig magasan lő… mindig mondom… nem úgy kellett volna… majd én megmutatnám neki… Hajnal felé álmosan ráz a feleségem. Nem lehet tőlem aludni. Folyton azt ordítom álmomban „Opata! Opata!… Tem-pó-emté-ká! Tem-pó-emté-ká!”
A Hungária úti kaland azonban nem vette el Karinthy kedvét a meccsnézéstől. A Sporthírlap elejtett megjegyzéséből tudjuk, hogy ott volt – Móricz Zsigmondhoz, Szabó Lőrinchez, Zelk Zoltánhoz és Pásztor Árpádhoz hasonlóan – az Üllői úti lelátón az 1927. szeptember 25-én vívott magyar–osztrák (5:3) összecsapás alkalmával is, nem egészen egy hónappal később pedig Az Estnek írt ókori görög kerettörténetbe ágyazott riportot a Hungária–Ferencváros-mérkőzésről (2:3). Az író újabb vendégszereplését a Nemzeti Sport gúnyos glosszával fogadta, pedig a pályán zajló eseményeket ez esetben többé-kevésbé híven rögzítette, a szűk leadási határidőt ugyanakkor határozottan sérelmezte.
„A Trójai Napló szerkesztője nem mondott volna olyat Homérosznak, hogy hát kérem, kedves költő úr, ma délután mérkőzik Achilles és Hektor,
tessék a sajtójegy, maga kimegy ötkor a pályára és reggelre behozza nekem az Iliászt, de nyolcra bent legyen, mert tizenegykor zárjuk a lapot. Nekem azonban ezt mondták. Igenis, azt mondták, hogy délután mérkőzik a Hungária és a Ferencváros. És hogy én azt nézzem meg és – micsoda barbárság! – reggelre írjam meg, amit láttam. Hát mi vagyok én? Fűzfapoéta? Homérosz – pedig állítólag csak ritkán aludt – tíz évig írta a maga tudósítását. Én írjam meg egy óra alatt.”
A beszámoló sötét zárása már a meccs utózöngéire fókuszál. A Karinthytól megszokott, könnyed humort itt hiába várjuk, a szurkolói erőszak igen szomorú példáját rögzíti: „Autót nem lehetett kapni. A Rókus-kórház előtt néhány állomással meg kellett állni a villamosnak – botrány, kavargás támadt. Egy tízéves fiú rohant a villamos után, lihegve utolérte és a lépcsőről lerángatva egy másik tízéves fiút, ott a kerekek közt püfölni és pofozni kezdte – percekig tartott, míg a riadtan összefutó tömeg szét tudta választani őket. A támadó: barna, vadszemű, zömök kis iparos-gyerek, diadalmasan nézett körül és földön fetrengő áldozata felé köpve, csak ennyit lihegett:
– Nesze! Most megkaptad a magadét, te büdös Hungária-drukker!”
