1944. március 19-én felolvasást tartanak Michel Leiris francia író párizsi lakásán A telibe viszonzott vágyakozás című Picasso-darabból. A rendező és ügyelő szerepét Albert Camus vállalja. A közönség soraiban ott ül a huszonegy éves, spanyol származású Maria Casarés, akit elbűvöl az akkor harmincéves író. Camus is felfigyel a különleges szépségű, rekedtes hangú színésznőre, és felkéri, hogy játssza el Martha szerepét Félreértés című darabjában.
Két és fél hónappal később, a normandiai partraszállás éjszakáján szeretőkké válnak - s kapcsolatuk 1960. január 4-ig, Camus végzetes autóbalesetének napjáig tart. Az írónak felesége van, gyerekei, tüdőbaja miatt időről időre gyógykezelésre szorul, Maria Casarést pedig gyakran elszólítják Párizsból a filmforgatások. Így sokszor nem marad számukra más, mint a levelezés. Szavak, mondatok, amelyekben Maria méltó partnere az írónak, jóllehet nem az anyanyelvén, hanem franciául kell fogalmaznia. A másfél évtizeden át írt közel ezer levélben őszintén vallanak munkájukról, könyvekről, színházról, és kendőzetlenül írnak írókról, színészekről, színházigazgatókról, szavaik azonban elsősorban a szerelem, a szenvedély, a töretlen és kitartó vágyakozás bensőséges vallomásai, melyek fél évszázad múltán is lenyűgöző emléket állítanak a két kivételes művésznek és kapcsolatuknak.
Főleg szeress – Albert Camus és Maria Casarès levelezése 1944–1959
Fordította: Kamocsay Ildikó
43. Maria Casarès Albert Camus-nek
Karácsony [1948]
Elmentél, szerelmem, és én itt maradtam veled eltelve, elborítva, egészen rád tekeredve. És mennyire féltem ettől a karácsonyi találkozótól!
És most, holnap elmész, messze, nagyon messze, és én bármerre járok, a tested melegét érzem még.
Nem értem, a szívemben állandó jelenléted miért nem elég hozzá, hogy boldoggá tegyen, és néha haragszom magamra, amiért többet akarok.
De hát mit vártál?! Ha itthon ülök a kandallóm előtt, ahogyan most is, hogy ne érezném szükségét, hogy velem légy, és együtt nézhessük a tüzet?
Ha Tolsztojt olvasom, s minden oldalon egy bámulatos világot fedezek fel, hogyne hiányolnám a testi jelenlétedet, hogy megoszthassam veled ezt az élményt?
Ha elhagyom a lakásomat, és látok valamit az utcán vagy bárhol, ami megbotránkoztat, sért vagy megnevettet, hogy ne keresném a tekintetedet? Amikor lefekszem, hogy is ne érzékelném, hogy nem vagy velem? Ha valaki szól hozzám, hogy is ne gondolnék a te szádra? Ha valaki rám néz, a te szemedre? És az orrodra, a kezedre, a homlokodra, a karodra, a lábadra, az alakodra, arcod rándulásaira, a mosolyodra?
Jaj, elkap az indulat! De hogy is ne? Megtaláltam a Csodálatost, de csak engedéllyel és előre kitűzött időpontokban lehet az enyém! Hogy ne lázadoznék?
Mindenütt téged akarlak, mindenben és egészen, és mindig akarlak. Igen, mindig, és csak ne mondjanak nekem olyanokat, hogy „ha…” vagy „talán…” vagy „feltéve, hogy…”. Téged akarlak, tudom, alapszükségletem lettél, és bevetem szívemet, lelkemet, minden akaratomat és még a kegyetlenségemet is, ha szükséges, hogy az enyém legyél.
Ha nem értesz egyet, ha a nyugalmat választod, ha félsz, mondd meg, és állj félre.
Én a végsőkig elmegyek. Talán elveszítem a szerelmedet. Bánom is én! Vállalom a kockázatot. Talán csupa szorongás és bánat lesz az az élet, amit kijelölök magamnak. Bánom is én!
A választás rajtad áll. Még időben vagyunk, mondd meg, mit választasz. Ez minden, amit kérek. A többi már csak rám tartozik.
Összevissza beszélek?… Nem, érzem, hogy itt van a kutya elásva. Eddig semmit sem tettem, még csak nem is gondoltam rá, hogy tegyek valamit az életünk megváltoztatásáért. De hidd el, hogy az én kizárólagos elhatározásom is sok mindent képes megváltoztatni.
Nos?
Biztos vagyok az irántad érzett szerelmemben, és képesnek érzem magam rá, hogy mindent legyőzzek. Eljött a választás ideje: a győzelmet válasszam, vagy adjam át magam továbbra is a szánalom és a nagylelkűség gyönyörű érzésének, ahogyan eddig tettem? A gyöngeség ereje hatalmas, de nem látom be, miért ne volna összemérhető az én talán vonzó, de tiltott szerelmem erejével. Valakinek boldogtalannak kell lennie, és ilyenkor mindig azt a megoldást választjuk, amitől mi is boldogtalanok leszünk, mert így kevésbé érezzük bűnösnek magunkat. Ezért nem kértem tőled soha semmit.
De én nem áldozatos életre születtem; az áldozathozatal nagy tisztesség, sőt boldogság egyeseknek, de nekem nem (a tündér, akit nem hívtak meg az ünnepségre). Kiszikkasztja a lelkemet, és megöl. Cselekednem kell, és győzni vagy elveszni.
Vasárnap este [1948. december 26.]
Ó, milyen csodásan nehéz teher volt a távozásod óta eltelt idő, kedvesem. Nehéz, tartalmas, meglepetésekkel teli.
Szeretlek, és ezt apránként, percről percre fedezem fel, nagy csodálkozással. Fogalmad sincs, milyen ez; mint egy egészen fiatal kislány, aki fülig szerelmes.
A boldogság ez, szerelmem, a boldogság, amiről nem tudjuk, honnan, miként jön, csodaképpen száll alá, mint a kegyelem. Nem régóta tart, tudod? És ne kérdezd, hogy miért, se azt, hogy hogyan. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy belőled árad, körülvesz, és eltölt, ebben a kis lakásban, ahol minden melegségedet hagytad.
Nekünk kettőnknek többé semmi sem árthat, a világon semmi és senki, és amíg élsz, és én élek, mi mi leszünk, dacolva az idővel és a távolsággal, a rossz gondolatokkal és a többi emberrel, egészségben, betegségben.
Ha élsz… Ó, szerelmem, tegnap este hirtelen eszembe jutott, hogy meghalhatsz, és esküszöm, hogy egy pillanatra megszűntem létezni. De ez az, amit akartam, idáig volt olyan nehéz eljutnom.
Mindez egész egyszerűen következett be, néhány órája.
Imádkozom, ó, igen, imádkozom érted, minden erőmmel és teljes szívemmel imádkozom értünk, és azért, hogy ez most már mindig így maradjon bennem.
Nem kellene beszélnem neked erről. Talán nem szívesen hallod – de legalább érted? Meg kellett tudnod, el kellett mondanom azonnal, mielőtt netán elmúlna.
Még ha a nyomorúság, az enyémhez hasonló nyomorúság nem is engedi most, hogy megértsd, tarts erősen, nagyon erősen magad mellett, és ölelj szorosan.
Neked köszönhetem, hogy boldog vagyok, szerelmem. Olyan régóta vártam már erre. Szeretlek, szeretlek, szeretlek.
M.
Tehát?
44. Albert Camus Maria Casarèsnek
Vasárnap, 22 óra [1948. december 26.]
Rossz nap. Ma reggel érkeztem meg, s éjszaka nem tudtam aludni. A repülő lassan úszott a csillagok között. A Baleár-szigetek fölött a tenger volt tele csillagokkal. Rád gondoltam. És azután egy egész nap egy klinikán, egy idős asszonynál, aki nem is tudja, milyen közel járt a halálhoz.(1) Szerencsére ott volt anyám, akit jóságának és teljes közönyének köszönhetően minden zavaró gondolat elkerül. (Az ő példáján tanultam meg, hogy a kettő jól megfér egymással.) Este kedvem támadt járni egyet a városban, amely teljesen üres volt, mint 9 után mindig. És hozzá még a heves, de mindig csak rövid ideig tartó eső. A kihalt városban a világ végén éreztem magam. De ez mégis az én városom. A szobámba visszatérve (szállodában lakom) úgy éreztem, hogy ott talállak, és végre kezdetét veszi valami kolosszális. De a szoba üres volt, így hát nekiláttam, hogy írjak neked.
Tegnap óta egyfolytában velem vagy, sosem szerettelek még olyan szenvedélyesen, mint odafönt, az éjszakai égben repülve, hajnalban a repülőtéren, ebben a városban, ahol most idegen vagyok, a kikötői esőben… Ha téged elveszítlek, magamat is elveszítem – a kérdésedre ez a válaszom, amit most feléd kiáltok.
De aludnom kell, már alig állok a lábamon. Csak tudatni akartam veled egy olyan nap történetét, amely mindenestül veled volt tele. A következő, két héten belül esedékes műtétig itt maradok. Írj, ne hagyj egyedül. Nyomasztó gondolatok kerítettek hatalmukba, valami rossz előérzet. Ó, kedvesem, szükségem van rád. De van abban valami gyönyörűséges is, ahogy magamban hurcollak, amint ezen az estén is, amikor a fáradtság és a gyöngédség ledönt a lábamról. Csókollak, szerelmem, hosszan, de vigyázva, hogy azért lélegzethez juss.
45. Albert Camus Maria Casarèsnek
Hétfő, 10 óra [1948. december 27.]
Azt hiszem, jobb, ha nem olvasom el, amit tegnap, az álmosságtól tompán, oly mélabúsan írtam, mint amilyenek az algíri utcák az esőben. Ma reggel napfény árasztotta el a szobámat. Tíz órát aludtam, de nem álmodtam, olyan volt, mint egy szeretkezés utáni alvás. Gyönyörű nap köszöntött ránk. Már elfelejtettem, hogy Algír a reggelek városa.
Ma anyámnál ebédelek, a külvárosban,(2) ahol az egész ifjúságomat töltöttem.
Hogy sikerült a tegnapi ebéded? A fél karomat odaadnám (túlzok persze), ha ma reggel veled sétálhatnék a tengerparton, és megszerettethetném veled, amit én szeretek, te örökké kámforrá váló csúnya lány. Nézd csak, a nap a papírra süt, és egy aranyló tócsa közepén rovom e sorokat. (Tegnap egy könyvben a nap következő meghatározását olvastam: az örökkévalóság kegyetlen arany szeme. De inkább Rimbaud-nak van igaza: az örökkévalóság a tenger és a nap ölelkezése.(3) Látod, az algíri reggelek lírikust faragnak belőlem.)
Egyre csúnyábban és egyre kisebb betűkkel írok. Ez biztos jelent valamit.
Pedig úgy érzem, hogy egyre hatalmasabb erő növekszik bennem, a szívem valósággal megújult, és tele van a legszebb szerelemmel.
Türelmesen várok. Ma este már nyilván másként fogok érezni. De amíg várok, a legnagyobb és legmakacsabb bizalom él bennem. Gustave Doré mondta, hogy a művészethez egy ökör türelmessége kell.(4) Ma reggel a szerelem terén rendelkezem egy ökör türelmességével (az ökör azért túlzás…).
Legalább írtál? Bármilyen türelmes vagyok is, esz a méreg az elvesztegetett órák és napok miatt. Elszorul a szívem, ha a kandalló előtt töltött estéinkre gondolok. A távollétemben biztosan nem tudod majd életben tartani a tüzet. De legalább próbáld meg, őrizd, amennyire tudod. A Vesta-szűz szerep jól áll neked. Egy hét múlva jövök, és elrabollak. Egy hét múlva… máris nem vagyok olyan türelmes. Hosszan írj, küldj egy kicsit magadból nekem ebbe a városba, amely vár téged, fordulj mindig felém, szeress úgy, ahogy 24-én éjfélkor szerettél, és ha most épp nagyon lehangolt vagy, bocsásd meg, hogy én meg olyan lelkes vagyok ezen a reggelen. De hát a napfény és te…
Olyan erősen csókollak, szerelmem, amilyen erősen csak tudlak.
Lábjegyzetek:
(1) Camus visszatért Algériába, ahol anyai nagynénje, Antoinette Acault röviddel azelőtt operáción esett át.
(2) Belcourt (ma Belouizdad), ahol Camus anyja 1921 óta él gyermekeivel és a gyerekek nagyanyjával a rue de Lyon 93.-ban.
(3) „Megvan, újra éltet! / Mi? – az örökélet. / Tenger s nap ölén egy / lángba forr.” (Arthur Rimbaud: Delíriumok 2. – Rónay György fordítása)
(4) A Gustave Dorénak tulajdonított mondást Camus a Noteszlapokban is idézi; eredetileg abban a levélben olvasható, melyet Van Gogh a fivérének, Théónak írt 1883. október 28-án.
A C
