Byung-Chul Han (1959) dél-koreai születésű, az 1980-as évek óta Németországban élő filozófus, kultúrteoretikus. Könyveiben többek között a kiégés, az önkizsákmányolás, a pszichopolitika, a digitalizáció kérdéseivel, a szépség fogalmának átalakulásával foglalkozik. Bár ma mindenki narratívákról beszél, valójában posztnarratív korban élünk - állítja új esszéjében. Meglátása szerint a törénetmesélés elvesztette erejét és varázsát. Helyette csak hírek vannak. Az elbeszélésből, amely egykor értékeket közvetített, célelvű történetmesélés, storytelling lett, amelynek segítségével termékeket töltenek fel érzelmekkel. A történet áru és reklám.
Byung-Chul Han: A narráció válsága (részlet)
A világ varázstalanítása
Paul Maar, gyerekkönyvek írója egyik történetében egy fiúról mesél, aki nem tud mesélni. Amikor kishúga, Susanne, aki álmatlanul forgolódik az ágyban, arra kéri a bátyját, Konradot, hogy meséljen neki egy történetet, az mogorván leinti. A szülei viszont kedvesen és szívesen mesélnek történeteket. Szinte ez a szenvedélyük. Alig tudnak megegyezni, ki mesélhessen legközelebb. Így listát vezetnek, hogy mindenki sorra kerülhessen. Ha az apa, Roland mesélt egy történetet, akkor az anya ceruzával egy R-t rajzol a papírra. Az anya mesélése után az apa rajzol egy nagy O-t, mert az anyát Oliviának hívják. A sok R és O között esetenként egy kis S is megjelenik, mert lassan Susannénak is kedve támad a meséléshez. A család egy kis elbeszélő közösséget alkot. A történetek mesélése egybeforrasztja őket. Csak Konrad üt el tőlük.
A család különösen a szombati és vasárnapi reggeli idején kész történeteket mesélni. Az elbeszéléshez szabad idő kell. A felgyorsult kommunikáció közepette nincs időnk, sőt türelmünk az elbeszéléshez. Csak információkat cserélünk.
Ahol van szabad idő, ott minden alkalom a mesélésre.
Az apa például ezt mondja az anyának: „Olivia, kérlek, odaadnád nekem az eperlekvárt?” Mikor pedig ott van a lekváros üveg a kezében, merengve mesélni kezd: „Erről nagyapám jutott eszembe. Egyszer, nyolc- vagy talán kilencéves lehettem, nagypapa ebéd közben eperlekvárt kért. Ebédnél, értitek? Először azt gondoltuk, rosszul hallottuk, mert marhasült volt széles metélttel, mint mindig szeptember másodikán…” „Erről eszembe jut…”, vagy „Egyszer…”, ezzel kezdi elbeszélését az apa. Az elbeszélés és az emlékezés egymást feltételezik. Aki a pontszerű jelenhez ragaszkodik, nem képes mesélni.
A marhasült és az eperlekvár paradox együttese feszíti ki a narratív ívet.
Felidézi egy személy teljes élettörténetét, egy életút drámáját vagy tragédiáját. Az emlékezést mint elbeszélést a mély bensőségesség táplálja, amelyről az apa elrévedő tekintete árulkodik. A posztnarratív kor bensőségesség nélküli idő. Az információk mindent külsővé tesznek. Az elbeszélés bensőségessége helyett az információvadász éberségét kapjuk.
Az apa emlékezése nagyapjára az eperlekvár láttán Proust mémoire involontaire-jére hasonlít. Amikor Proust a tengeri üdülőhely, Balbec szállodai szobájában lehajol, hogy a cipőfűzőjét megkösse, hirtelen halott nagymamája képe jelenik meg szeme előtt. A fájdalmas emlékezés a szeretett nagymamára, amitől Proustnak könny szökik a szemébe, egyszersmind a boldogság pillanatával ajándékozza meg. A mémoire involontaire-ben egyidejűleg két különálló időpillanat kapcsolódik és sűrűsödik össze illatos időkristállyá. Ezáltal legyőzzük az idő kínzó esetlegességét, és ez boldogító.
Az elbeszélés, amely erős viszonyulást teremt az események között, legyőzi az üresen elfolyó időt.
Az elbeszélés ideje nem múlik el. Viszont az elbeszélés képességének elveszítése kiélezi az esetlegesség tapasztalatát. Kiszolgáltat minket a mulandóságnak és az esetlegességnek. A nagymama arcának felidézése továbbá az ő igazi képeként érzékelhető. Az igazságnak csak utólag vagyunk tudatában. Annak helye az emlékezet mint elbeszélés.
Az idő egyre inkább atomizálódik. Az elbeszélés ezzel szemben összekötést jelent. Aki a prousti értelemben elbeszél, elmerül az életben, és bensőjében új szálakkal köti össze az eseményeket. Ezáltal a vonatkozások sűrű hálóját hozza létre, amelyben semmi sem szigetelődik el. Minden értelemmel teljesnek tűnik. Éppen az elbeszélésnek köszönhetően szabadulunk meg az élet esetlegességétől.
Konrad azért nem tud mesélni, mert világa tényekből áll.
Pusztán előszámlál, ahelyett hogy elbeszélne. Amikor anyja arra kéri, hogy mesélje el neki, mi volt tegnap, ezt feleli: „Tegnap iskolában voltam. Először matek volt, aztán irodalom, aztán biosz, aztán két tornaóra. Aztán hazajöttem, és megcsináltam a házi feladatot. Aztán egy kicsit még számítógépeztem, később meg lefeküdtem.” Életét a külső események határozzák meg. Hiányzik belőle a bensőségesség, amely képessé tenné őt arra, hogy az eseményeket bensővé tegye, elbeszéléssé szője és sűrítse.
Ekkor segítségére siet a húga, és ezt javasolja: „Én mindig így kezdem el: Volt egyszer egy egér.” Konrad azonnal belekapaszkodik ebbe: „Cickányegér, pócegér vagy házi egér?” – majd így folytatja: „Az egerek a rágcsálók közé tartoznak. Két csoportjuk van, a valódi egerek és a pockok.” Konrad világa teljesen varázstalan. Tényekké esik szét, és mentes minden narratív feszültségtől. A világ, amely megmagyarázható, nem elbeszélhető.
Az apa és az anya végül megállapítják, hogy Konradnak nincs tehetsége a meséléshez. Ezért elhatározzák, hogy elküldik Muhse kisasszonyhoz, aki őket is megtanította mesélni. Konrad egy esős napon megérkezik Muhse kisasszonyhoz. Az ajtó előtt egy nagyon idős asszony fogadja barátságosan, fehér a haja, de sűrű szemöldöke még fekete.
„Aha, szóval téged küldtek hozzám a szüleid, hogy megtanulj mesélni.”
A ház kívülről nagyon kicsinek látszik. Belül azonban végeérhetetlenül hosszú a folyosója.
Muhse kisasszony egy kis csomagot nyom Konrad kezébe, hogy vigye föl a nővéréhez. Egy keskeny lépcsőre mutat. Konrad fölmegy. De a lépcső mintha a végtelenbe nyúlna. Csodálkozva megkérdezi: „Hogy lehet ez? Hiszen láttam kívülről a házat. Egyemeletes volt. Most legalább a hetediken kell lennünk.” Ekkor észreveszi, hogy teljesen egyedül van. Hirtelen alacsony ajtó nyílik mellette a falban. Egy rekedt hangot hall: „Na végre itt végy. Miért nem ropogtál? Gyere be, vagy kint malac!”
Konradnak úgy tűnik, minden el van varázsolva. A beszéd is idegenné és talányossá vált. Ezáltal részesül némi varázslatban és csodában. Bedugja a fejét az ajtón. A sötétben bagolyszerű alakot lát. Rémülten kérdezi: „Ki… ki maga?” – „Ne legyél olyan bogáncsi. Addig várjak talán, míg megjön az ecet?” – zsörtöl a bagolyszerű lény. Konrad lehajol, és belép az ajtón. „Zsuppsz neked. Só utat!” – vihog a hang. Konrad abban a szempillantásban észreveszi, hogy a sötét helyiségnek nincs padlata.
Egy csőbe kerül, és sebesen zuhan lefelé. Hasztalanul próbál megkapaszkodni a cső falában. Eközben úgy rémlik neki, hogy egy hatalmas állat hasában van, amelyik lenyelte. Az végül kiköpi, egyenesen Muhse kisasszony lába elé. „Mit csináltál a csomaggal?” – kérdezi mérgesen. „Biztosan útközben vesztettem el” – feleli Konrad. Muhse kisasszony a fekete ruhája zsebébe nyúl, és megint egy csomagot vesz elő. Konrad megesküdne rá, hogy pontosan ugyanaz a csomag, amit korábban adott neki.
„Tessék” – mondja Muhse kisasszony mogorván. „Ezt vidd le a fivéremnek!” – „A pincébe?” – kérdezi Konrad. „Ostobaság” – mondja Muhse kisasszony. „Őt a földszinten találod. Itt a hetedik emeleten vagyunk, tudod jól! Na, menj már!” Konrad óvatosan lemegy a keskeny lépcsőn. Az megint mintha a végtelenbe nyúlna. Száz lépcsőfok után Konrad egy sötét folyosóra jut. „Halló!” – kiáltja tétován. Senki sem felel. Konrad ismét próbálkozik. „Halló, Muhse úr! Hall engem?” Ekkor kinyílik mellette egy ajtó. Egy reszelős hang megszólal: „Persze, hogy fallak. Nem vagyok löket! Lépj baljobb!”
A sötét helyiségben ül valaki, aki olyan, mint egy hód, és szivarozik.
A hódszerű lény azt kérdezi: „Mire társz még? Gyere már baljobb!”
Konrad tétován belép. Ismét belezuhan a ház sötét gyomrába. Ismét kiköpi valami Muhse kisasszony lába elé. Az egy vékony szivart szívogat sokáig, aztán azt mondja: „Ahogy ismerlek, megint nem adtad oda a csomagot.” – „Nem” – feleli Konrad merészen. – „Hiszen nem azért vagyok itt, hogy csomagokat továbbítsak, hanem hogy megtanuljak mesélni.” – „Hogy taníthatnék meg mesélni egy fiút, aki egy kis csomagot sem tud fölvinni a lépcsőn! Menj haza inkább, reménytelen eset vagy!” – mondja határozottan Muhse kisasszony.
Kinyit neki egy ajtót mellette a falban. – „Só utazást és sokk kelepcét”– mondja, és lelöki Konradot. Megint végeérhetetlenül kanyarogva csúszik lefelé. Ezúttal azonban nem Muhse kisasszony előtt köt ki, hanem közvetlenül a szülei háza előtt. A szülei meg a kishúga már reggeliznek. Ekkor beviharzik Konrad, és izgatottan azt mondja: „El kell mesélnem valamit. El sem tudjátok képzelni, mi történt velem…”
A világ most már nem megmagyarázható Konrad számára. Nem objektív tényekből áll, hanem olyan esetekből, amelyek kivonják magukat a magyarázatból, amelyek éppen ezért elbeszélésért kiáltanak.
Narratív fordulata a kis elbeszélő közösség tagjává teszi. Az apa és az anya boldogan néz össze. „Akkor hát” – mondja az anya, és egy nagy K betűt rajzol a papírra.
Peter Maar elbeszélését finom társadalomkritikaként olvassuk. Mintha azt panaszolná, hogy időközben elfelejtettünk történeteket mesélni. Az elbeszélőképesség elvesztéséért a világ varázstalanítását teszi felelőssé. Ez ebben a formulában foglalható össze: a dolgok vannak, de megnémultak. Elillant belőlük a varázs. A puszta kéznéllevőség merő tényszerűsége lehetetlenné teszi az elbeszélést. A tényszerűség és a narrativitás kizárja egymást.
