Lisszabon külvárosában található az Amélia telep, egy saját, önálló világ, amelynek megvannak az önálló hősei és áldozatai, visszatérő meséi és saját történelme. Bruno kudarcba fulladt házassága miatt visszatér egykori szülőhelyére, hogy ideiglenesen legyen hol laknia. A visszatérés viszont sokkal több meglepetéssel bír és akarva-akaratlanul a telep történetének krónikása lesz. A telep pedig, akár egy modern mitológiai világ, részletenként bomlik ki a szemünk előtt: gyilkosságok, focilegendák, őslakosok, vasárnapi rituálék, árulások és szerelmek, mind-mind az emberiség egészére emlékeztető lakótelepen.
Bruno Vieira Amaral portugál író, korábban a Ma velem leszel a paradicsomban című jelent meg regénye 2019-ben, most a Margó Könyvek-sorozatban Az első dolgok címmel érkezett új kötete, amihez Kovács Dominik és Kovács Viktor írt utószót. Olvass bele!
Bruno Vieira Amaral: Az első dolgok (részlet)
Ford. Urbán Bálint
Prólogo / Bevezetés
Amikor a kilencvenes évek végén hátat fordítottam az Amélia lakótelepnek, a maga nyomorúságos emberi zsibvásárával és tragédiáinak végtelenített betétdalával, sosem gondoltam volna, hogy úgy alakítja majd az élet, hogy egyszer visszatérek oda, ahonnan elindultam. Azon az utolsó napon, ahogy néztem ki a kocsi ablakán, éreztem, hogy elöntik a szívem a büszkeség hullámai, a győzelem mámora. Gyönyörű, pásztázó kameramozgással felvett nyitójelenet lett volna. Ha jól emlékszem, a rádióban a Suite bergamasque egyik tétele szólt, bár erre nem mernék megesküdni. Megcsal az emlékezetem. Azoknak a sorsa, akik ott maradtak az Amélia lakótelepen, akkoriban teljesen érdektelen volt számomra. Abban a meggyőződésben nőttem fel, hogy csak a kudarcra ítéltek, a bűnözők és a boldogtalanok nem menekülnek el a telepről, azok, akik az évek során eggyé váltak a környezettel, a kitört üvegű utcai lámpákkal, az Arregaça sportpálya rozsdás focikapujával, a mocskos falakkal és a parkok foghíjas padjaival. Az életnek ezt a tanulságát különösebb igyekezet nélkül nevelte belém a család, egyfajta háttérzajként került továbbadásra, mely végül beleépül a gondolkodásunkba, és amit csak akkor hallunk igazán, amikor minden elcsendesedik körülöttünk.
A győzelem tudatával indultam el a világba, és lehajtott fővel tértem vissza, saját kudarcom terhét cipelve.
Nem akarom részletezni fiaskóim történetét. Csak annyit mondok, hogy a bukás nem volt olyan látványos, hogy hinni tudjak a sorsban, de olyan jelentéktelen sem, hogy ne szégyelljem magam miatta. Közönséges és meghatározó kudarc volt. Még a depresszió is elkerült, úgyhogy nem ülhettem ki a reménytelenség teraszára, hogy onnan szemléljem ingoványos élvezettel egy széthullott élet darabjait. Bár volt egy dagályos pillanat, melyet ma, ekkora távolságból, ezen nem túl féktelen időszak jellegzetes lezárásának látok. Azon a napon, amikor nyolcévnyi közös élet után elköltöztem az otthonunkból, a szemeteskukában ráakadtam Pablo Neruda A kapitány versei című kötetére, amit túláradó szerelmem kiszámítható zálogaként adtam ajándékba Sara-nak még jóval korábban. Nem tudom, hogy beleolvasott-e egyáltalán (bár valószínű, hogy az olyan romantikus kirohanásaim során, melyeknek keretében olykor arra ragadtattam magam, hogy elszavaljak egy fondorlatos Camilo Pessanha-szonettet a Tejo-val a háttérben, a meztelen combjához simulva és a gazellasuta ikerpárra emlékeztető melleit simogatva, felolvastam neki egy verset a kötetből), de a szemétbe dobott könyv látványa egy Chico Buarque-dal közepébe repített. Ez a kis epizód megspórolt nekem több hónapnyi terápiát és nyugtatót.
Akárki akármit mond, a művészetben megtalált vigasztalás képes kiváltani a vallásos tapasztalatot.
Anyám kifogástalan felelősségtudattal és azoknak az embereknek a rosszul palástolt kényelmetlenségével fogadott, akik olyan ajándékot kaptak, amit nem értékelnek vagy amire nincs szükségük. Beletörődött a helyzetbe. Akkoriban haragudtam rá ezért. Most viszont szeretném megragadni az alkalmat, hogy helyrehozzam ezt a korábbi baklövésemet. Meg vagyunk győződve arról, hogy a katolikus anyák szívét mardossa a fájdalom, ha a fiúgyermek elhagyja a szülői házat, mindig arra áhítoznak, hogy egy napon majd visszatér, és a mediterrán anyák apró kis trükkjeinek egész arzenálját képesek bevetni ennek érdekében, kezdve a menyük folyamatos kritizálásával. A portugál anyák azonban képesek olyan protestáns kegyetlenségekre is, mint a közöny, mely, mivel váratlan és idegen a természetüktől, nagyobb kihívás elé állít mindenkit.
Ma már tudom, hogy ugyanúgy szenvedett a szerencsétlenségem miatt, mint én, csak nem akarta túlzásba vitt kedvességgel és törődéssel súlyosbítani a kudarcérzetem.
Így tértem hát vissza az Amélia lakótelepre: munkanélküli voltam, kiszolgáltatott, magányos és egy kicsit elárvult. Újra ott találtam magam a hosszú szünidők boldog terében, de csak a környezet[1] volt ugyanaz, a régi boldogság tulajdonképpeni forrása elérhetetlennek bizonyult.[2] A barátaim már nem voltak ott, akiket szerettem, meghaltak, az életkorom miatt pedig nem térhettem vissza a számomra legkedvesebb helyekre – mint például az általános iskolába, a parkba, a focipályára, a lakásunk teraszára, amit délután háromkor ostromolnak a napsugarak –, anélkül hogy azt éreztem volna, hogy a testem egyszerűen túl nagy ezekhez az emlékezetemben őrzött terekhez, vagy hogy túl fiatal vagyok még a nosztalgia kényelméhez, és túl öreg ahhoz, hogy büntetlenül újra tudjam élni gyerekkorom legboldogabb pillanatait. Szó, ami szó, az évek során többször visszatértem a telepre, meglátogattam anyámat, ott voltam Fernando temetésén, elmentem szavazni a régi osztálytermembe, ahol anno megírtam egy szertelen fogalmazást a szerelem definiálhatatlanságáról, de ezen rövid látogatások során sokkal inkább önmagammal és azzal az emberrel foglalkoztam, akivé váltam, nem pedig a gyerekkorom ismerős környezetével, mindezt ráadásul a saját sorsom felett érzett naiv elégedettséggel.
Kudarcba burkolt visszatérésem így egyfajta önmegadás volt, egy kényszerű fegyverszünet.
Mindig is lenyűgözött a japánok második világháborús vereségének története, és elsősorban Hirosima, valamint Nagaszaki elpusztítása. Elragadtatásom talán azzal hozható összefüggésbe, hogyan szereztem tudomást a dologról. Az egyik szomszédunk, dona Ilda lázas buzgalommal osztogatta mindenkinek a Jehova tanúi vallásos propagandakiadványait. A füzetek olyan, a középkort idéző címeket viseltek, mint az Őrszem és az Ébredjetek! Ez utóbbi általánosabb témákkal foglalkozott, melyekbe csak a végén szőtték bele a szokásos vallásos szólamokat. Egy ilyen újságban olvastam először a Titanic hajótöréséről, az AIDS-ről és a hirosimai bombáról.
A katasztrófák szakértőjévé váltam. Hétévesen, saját tudtomon kívül a millenarizmus hívője lettem, megigézett a világvége gondolata. Újra és újra elolvastam az újságokat. Minden egyes alkalommal nagy hatást gyakoroltak rám. Főleg a katasztrófafilm-szerű történetek cselekményének kibomlása nyűgözött le: a gyönyörű nap, az iskolába tartó gyerekek, a southamptoni kikötőből való indulás 1912. április 10-én, a nyugodt tenger, a féktelen szexualitás felszabadult hangulata, majd az első felhők a horizonton, a tragédia előjelei, az ütközés a jégheggyel, a halálos atomvillanás, az úgynevezett „buzipestis” első áldozatai.
A pillanat, amikor rádöbbenünk, hogy egy felfoghatatlan erejű tragédiával állunk szemben.
Ezt követi a nyomozás, az okok, a Ground Zero, az első megbetegedés. Elidőztem az előzményeknél. Azt akartam, hogy a feszültség megmaradjon azon a ponton, ahonnan még minden visszafordítható: a Titanic utasainak kis történetei – a hölgy, aki nem akarta elhagyni a kabinját, a süllyedő hajón játszó zenekar –, a San Franciscó-i homoszexuálisok történetei és a hirosimaiak élete a robbanás előestéjén, az apa, aki örökre megbánta, hogy nem adott rizst a fiának az utolsó vacsorán. A történet már nem érdekelt tovább attól a bekezdéstől kezdve, melyben a tragédia feltűnt a horizonton, vagy éppen beteljesedett. A végén úgyis csak a végkövetkeztetések és az erkölcsi tanulságok jöttek, a banális befejezések, és ezek egyszerűen untattak. A vég gondolatát középpontba állító vallások azokból az emberekből verbuválják össze hadseregeiket, akiket könnyen megragadnak a katasztrófa képei, és érzékenyek ezekre a kataklizma-forgatókönyvekre.
Kifejlődött bennem egyfajta apokaliptikus érzékenység. Ezért érdekelt rögeszmésen a japánok veresége a hirosimai és nagaszaki pusztítást követően. Bizonyos személyes kudarcok mélységét a japán nép vereségérzetéhez hasonlítom, ahhoz az érzéshez, ami elfoghatta őket, amikor meglátták, amint az isteni császár belép a halandók rendjébe és a kapituláció fehér zászlóját lengeti. A párhuzam nem egészen pontos, hiszen ha jobban megfigyeljük, az emberek fürkésző ragadozótekintetükkel és rosszindulattal átitatott kíváncsiságukkal szigorúbbak bármilyen nemzetközi bíróságnál vagy nemzeti öntudatnál.
Mit számít egy ország szégyene a személyes szégyennel, a megalázottság csendes fájdalmával összemérve?
A nagybetűs Történelemben a szenvedést felértékeli a közösség, és az feloldódik a tömegben. Az egyes ember szintjén viszont hidegen kell megemészteni a gyötrelmeket, magányosan, anélkül, hogy bárki is segíteni tudna.
Egy reggel, nem sokkal a telepre való visszatérésem után, elmentem kenyéréért. Az volt a terv, hogy iszom egy kávét, azután pedig veszek tiplit és csavarokat a polcok felszereléséhez, amiken el szerettem volna helyezni a szobámban a több tucat könyvet és DVD-t, a válás után megmaradt értéktárgyaimat. Ez volt az első szembesülésem azzal az univerzummal, amit már nem nagyon ismertem.
Az utcán sétáló kissrácok még meg sem születtek, amikor én már elköltöztem a telepről, néhány bolt bezárt, más boltok tulajdonosváltáson estek át, az utcákat leaszfaltozták, felhúztak egy modern és jól működő piacot, és minden teraszt alumíniumtető fedett. Felismertem embereket, akiket korábban látásból ismertem. Öregebbek voltak és fáradtabbak, a látványuk viszont megnyugvással töltött el, mintha az arcuk jelentené a folytonosságot, a kapcsolatot azzal, ami egykor én voltam, de közben ítélkezni sem tudnak felettem, hiszen vagy nem ismernek, vagy egyszerűen csak nem emlékeznek már rám.
Szobrok voltak, utcanevek, fák, örök emlékek egy eltűnt időből.
Hálás voltam, hogy még léteznek. Nem tudtam beszélgetni velük, mert úgy éreztem magam, mintha el lennék varázsolva – holdkórosként jártam be a telep utcáit, mint egy, az időn és önmagán kívül létező valaki, aki olyan ruhákat hord, amik nem jók már rá, és olyan személyiséget visel, ami nem illik hozzá.
[1] Annak, aki mindig ugyanott él, a változások szinte észrevehetetlenek, és úgy érzi, mintha soha nem változna semmi. Még egy olyan nagy épület megépítése is, mint a piac, egyfajta organikus fejlődés eredményének tűnik. Viszont annak, aki hosszabb-rövidebb időre eltávolodik, a visszatérés drasztikusan megnöveli a változások újdonságértékét. Számomra a piac a semmiből bukkant elő, mintha hirtelen helyezték volna bele a tájba.
[2] Ennek a távoli boldogságnak csak néhány halvány materiális nyoma maradt meg: két nyári fotó, egy Matchbox autó, egy illusztrált könyv, egy fenyőfa, amit egy focikapu kapufájaként használtunk, és ettől egyfajta csodálatra méltó, de embertelen aurára tett szert.
Fotó: Inês Duque / Helikon
