A 20. század viharos időszaka megannyi titkot és furcsa életet rejteget magában. Pisti kivételes gyerek, a háború alatt nem vitte el a vonat, mint megannyi társát. Nem kérdezősködik, tudja, hogy jobb annyiban hagyni a dolgot, és inkább élni úgy, ahogy lehet. Ez az élet aztán hosszúra nyúlik, Budapesten próbálkozik, de osztályidegen természete miatt visszavonul kisvárosi miliőjébe, itt megnősül és gyerekei születnek. Kormányok változnak, határok mozdulnak el, emberek jönnek-mennek és lassan elmúlik az élet. Lánya, akinél az apja halála után 30 évvel rákot diagnosztizálnak, újra bejárja apja régi életét, hogy felderítse a titkokat, amiket eddig a testében hordozott. Szembe kell néznie az apjával, hogy el tudja engedni azt, ami régóta kínozza.
Bánki Éva József Attila-díjas költő, író túl van már egypár regényen, elég csak a legutóbb megjelent ifjúsági regényét a Petőfi vírust, a háromkötetes Fordított-idő sorozatot vagy a Magyar Dekameron kötetét említeni. A Szépíró-díjas szerző most viszont nem a klasszikus történelemhez és fantáziához fordul, hanem a 20. század rögös történeteihez. Az Apjalánya egy szembenézés a múlttal, az elhallgatott valósággal és a családi tragédiával. Bánki egy kötetben jeleníti meg apja személyes tragédiáját, egy életforma és korszak megszűnését, a Kádár-korszak és a rendszerváltás sebeit, illetve saját betegségét is.
A könyvet április 5-én mutatják be a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválon.
Bánki Éva: Apjalánya (regényrészlet)
1946 elején apámnak megdagadt és fájt a térde. De hát a háború után mindenkinek szaggatott valamije. A tüdeje, a veséje, a nyaka, a gerince. Vagy nem fájt semmije, de nem találta a hozzátartozóit, gyászolta a férjét, a vőlegényét, siratta a gyerekeit. Építette az új világot, vagy azon töprengett, hova meneküljön belőle.
Mi az a kis térdfájás! Az a sok elveszett gyerek hogy örülne, ha a lábát fájlalhatná, magyarázta apámnak az édesanyja.
A sok elveszett gyerek, akiket szeptember elején Kanizsán hiába vártak az iskolában. A Kinizsi utca 5.-ből, ahol apámék laktak, minden gyereket elvittek, a kereskedelmi középiskola második évfolyamán, ahova apám járt, csak tizenegy fiú kezdte a szeptembert.
A többiek „eltűntek”, vagy ahogy nagyanyám fogalmazott, „elvesztek”.
Elvitte őket a vonat, magyarázta szemlesütve. Elvitte őket, és azóta nem találják egyiket sem. Egy szerencsés gyerek ezek után nem nyavalyog, hanem hálát ad a Jóistennek, és szorgalmasan tanul, előre köszön a tanárainak.
És apám előre köszönt mindenkinek. Olyan hálás volt, hogy meg sem mert mukkanni. Csak közben pokoli szúrást érzett a jobb térdében, márciusban már lábra sem tudott állni.
Akkoriban még szokás volt a beteg gyerekeket feltenni a vonatra – jártak hálókocsik Pest és Kanizsa között –, rábízni őket a kalauzra. És táviratban értesíteni a pesti rokont, hogy pontosan hány órakor szedje le a kocsiról a gyereket, hova, melyik kórházba vigye – szépen ki volt ez találva. Vajon mi lett azokkal, akikért senki sem jelentkezett? Nagyanyám szerint akkoriban senki sem törődött ilyesmikkel. Apám olyan lázas volt, hogy nem is emlékezett arra, ki jött érte, és hogy jutott el a Klinikákra.
Ki „szedte le”, ki kísérte be a kórházba? Az első emléke, hogy fekszik egy hatalmas kórteremben, csövek állnak ki belőle, a megműtött térdéből sárgás lé szivárog, és rettenetesen éhes. De ez nem is volt akkora csoda, körülötte mindenki rettentően éhes volt, a nyöszörgő betegek, az ápolónők, az orvosok, a látogatók, a beteghordók. Az éhség egy gyulladás vagy inkább alattomos szög, szurkálja az idegeidet, belecsimpaszkodik a zsigereidbe, és nem hagy elaludni.
A kórházban minden este selyemlevest szolgáltak fel – a leves emlékét, húsízű, sós lét, amit ezzel a szép névvel próbáltak a gyerekekkel megszerettetni.
Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy sárgaborsó, vacsorára selyemleves. Húsízű, sós lé. És hozzá a szög. Ami egyre dühösebben döfködte apám gyomrát.
Aztán egyszer csak megállt az ágy fejénél Sacika, a „pesti rokon”, apám huszonkét éves unokatestvére. Mintha a Meseautóból libbent volna elő: kalap, kesztyű, csicsergő hang, selyemharisnya. Az orvos kezitcsókolommal köszönt, lesegítette róla a kiskabátot, a többiek úgy bámultak rá, mint valami jelenésre. Sacika is sovány volt – slank, így mondták Pesten –, csak úgy lötyögött rajta a szép szövetszoknya.
Jaj, Pistikém, hogy mennyit kell szenvedned!, sóhajtozott Sacika, és lelkesen a karjába kapta apámat. Nem kellett megerőltetnie magát, apám akkoriban huszonnyolc kiló volt. Hazajössz hozzánk, Pistike, és szépen megerősödsz!
Ám az Alkotás utcában, Saciék lakásában nem sok minden változott. Reggelire kenyér és kávé, ebédre krumpli vagy sárgaborsó, vacsorára selyemleves. Húsízű, sós lé, a régi levesek emléke. Az egyetlen változás, hogy a levesbe Saciék urasan köménymagot is főztek.
Képzeld azt, Pistikém, hogy finom bablevest eszel, vigasztalta apámat a nagynénje.
Nyugalom, pihenés, jó levegő. Majd meglátod, összekapod itt magad, kisfiam!
Amit tudtak, megtettek apám gyógyulásáért. Berendezték apámnak a lakásuk cselédszobáját – igazán jó kis kuckó, magyarázta Adél néni, Saci édesanyja, pont arra való, hogy egy lábadozó kisfiú szépen összeszedje magát. És apámnak még csak unatkoznia sem kellett: az édesanyja Nagykanizsáról elküldte a számviteli és az algebrakönyvet. Hát, látod, Pistikém, már csak iparkodnod kell.
Iparkodni, lábadozni. Lábadozni, iparkodni. Apám iparkodott volna is rendesen, de lábra még nem tudott állni, ráadásul a gyomrába fúródó szög, a belsejét mardosó éhség nem hagyta tanulni. A cselédszoba ablakai a szomszéd ház hálószobáira, konyháira nyíltak, apám nézelődött, leskelődött, hátha lát valahol valami finomat – valahol valaki talán nagy titokban gulyáslevest vagy csirkepörköltet főz. De a szomszéd házban is nyomorúságosan éltek. Krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Aztán megint krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Néha egy kis rántott leves sokszor kifőzött köménymaggal.
Csak az Alkotás utca büszkesége, a szomszédos házban lakó Nagy Író élt fényesen.
Apám az ágyán fekve, a második emeleti kisablakból kényelmesen belátott a hálószobájába.
A hórihorgas, korán kopaszodó írónak szinte mindennap hatalmas, selyempapírba burkolt tálcákat hoztak. Nem szikkadt zsemléket, zsíros vagy lekváros kenyereket, hanem jóllakottan rezgő krémeseket, bolondos indiánereket, apró minyonokat, aranypapírba csomagolt bonbonokat, hivalkodva ragyogó dobostortákat, annyi gyönyörűséget, hogy felsorolni is képtelenség. A Nagy Író persze nem egyedül falta be ezeket a mesebeli édességeket – ami azt illeti, ő szinte alig nyúlt hozzájuk. A sánta Bari néni, a cselédje letette a hatalmas tálcát a fésülködőasztal elé, és kettesével, hármasával engedte be a hölgyeket. A lányok rávetették magukat a ragacsos édességekre, a Nagy Író közben nevetett, töltött magának egy pohár bort, és vidáman vetkőztetni kezdte őket. Hej, hej, hej!, apám még a hujjogását is hallani vélte.
Pár óra múlva a sántikálva járó Bari néni összeszedte a tortamaradékokat, lehúzta a maszatos ágyneműt, és kikísérte a lányokat az ajtóhoz. Mindenki nagyon elégedett lehetett.
Apámat össze is zavarta ez a nagy boldogság. Ha már a pesti lányok egy szelet dobostortától is ilyen boldogok, akkor mi lehet a baj az unokatestvérével, Sacikával? Mikor elmondott neki egy bugyuta viccet, amin Kanizsán még egy zárdaszűz vagy egy tanítónő sem sértődött volna meg, Sacinak kiszaladt a vér az arcából, majd villámgyorsan megpördült, és telehányta a mosogatót.
Az oroszok, mondta sokat sejtetően Adél néni. Az oroszok, ugye. Szegény Sacika még mindig az oroszok betege, tavaly összeszedett valami rémes fertőzést, képtelen kikúrálni magát. Nem is beszélve a lelkiekről… Apám meghökkent: elképzelte, ahogy nőknek elfertőződik a hasa, a melle, a combja, végül az arcukon is szörnyű kelések támadnak. És hozzá a lelkiek. A szex nem veszélytelen. Sőt.
A szex talán az éhségnél is rosszabb. Darabokban halunk bele.
Ennek ellenére apám egy pillanatra sem tudott elszakadni a Nagy Író hálószobájától. Mindennap a látogatókat várta. A lányok mindig nagyon elégedettnek tűntek, egyre csak nevettek és viháncoltak, de ha a Nagy Író egy pillanatra kilépett a hálószobából, a mosoly leolvadt róluk, mint a napon felejtett minyonról a cukormáz. Kapkodva egy-két bonbont belecsúsztattak a retiküljükbe, majd bekukkantottak a szekrény mögé, az ágy alá, a fiókokba. A Nagy Író egyáltalán nem tűnt vagyonosnak, de a lakás azelőtt a zsidóké volt, itt talán még a fiókok mélyén is elrejtett dollárokra bukkanhat az ember lánya.
Ezek a fruskák legalább mind nagyon szépek voltak. De a lompos Bari nénit, aki a régi lakók bejárónője is volt, a legnagyobb jóakarattal sem lehetett csinosnak mondani. Sántított, kopaszodott és már-már idióta alázattal mosolygott a Nagy Íróra. Mint valami óvodás, aki tart a felnőttektől. Mikor Weiszék bevonultak a gettóba, mesélte Adél néni, megkérték Barikát, hogy három kislányával hurcolkodjon át a lakásukba. Ahogy bejöttek az oroszok, Bari néni a kislányait bezárta Weiszék nagy ruhásszekrényébe, de mikor visszafordult az óvóhelyre egy ottfelejtett törölközőért, őt is elkapták. A majd negyvenéves Bari néni rosszabbul járt, mint a lányok, köztük Sacika. Valami „elszakadt” a csípőjében. Pokoli fájdalmai voltak, alig tudott mozogni. És a feje!, sóhajtozott apám nagynénje. Mindenki láthatja, hogy azóta nincs ki a négy kereke.
A Nagy Író ennek ellenére az idiótán mosolygó Barikát sem vetette meg. Sokszor széles jókedvében megcirógatta, rá-rácsapott a fenekére, furcsa tájszólásában vicceket mesélt neki. Hej, hej, hej! Ha egyszer miniszter lesz, elviszi mulatni és megtanítja tangózni… Mért pont tangózni, töprengett apám. Barika néni amúgy kérdezni sem kérdezett soha semmit, mindig hálásan pislogott a Nagy Íróra.
Tanulnod kéne, mondta apámnak Sacika, egy kis számvitelt, egy kis nyelvtant, nem éjjel-nappal ezt a hóhányó írót meg a lányokat nézegetni. De azért szép lassan mindenről beszámolt: mi történt Weiszékkel a gettóban, hogyan rejtegette Bari néni a lányait, hogyan keveredett a Nagy Író az Alkotás utcába, és hogyan szerzett lakást a házban.
Tudod, ő erdélyi, magyarázta apámnak Saci. Azért van szüksége az Alkotás utcai lakásra, hogy megmentse a magyar parasztokat.
Apámnak a tágas, budai lakás és a parasztok közötti összefüggés nem volt teljesen világos, de Sacinak sem, úgyhogy ezt annyiban is hagyták. Néha öltönyös, kipödrött bajszú bácsik érkeztek a Nagy Íróhoz. A Weiszék nagy kártyaasztala körül iszogattak, keverték a kártyát, verték a blattot, Bari néni szerint filkót vagy huszonegyest játszottak.
Parasztpárti képviselők, mondta Adél néni fintorogva. Megérik mind a pénzüket.
A híres szomszéd mindezek ellenére egy cseppet sem volt ellenszenves apámnak. A reggelt harsány fütyörészéssel kezdte, nyitott ablak mellett Karády-nótákat, népdalokat énekelt, és élt-halt az olasz operákért. Egyszer kihajtott Petőfi-ingben a második emeleti ablakból a teljes Nabuccót levezényelte. Nem ilyenek voltak Budán a tipikus szembeszomszédok – és ami azt illeti, Nagykanizsán, a Kinizsi utca 5.-ben sem.
Bár apám csak a szemével kóstolgatta a csodás süteményeket, és egy hónapon át csak sárgaborsót, babot és krumplit evett, mégis szép lassan megerősödött. Hogy mitől? Az olasz operáktól vagy a Karády-nótáktól? Egy hónap múlva már a saját lábán ment a kötözésre.
Katonadolog, kisfiam. Csak fel a fejjel!, mondta az orvos. Pár nap, és hazautazhatsz édesanyádhoz.
Katonadolog, ismételgette magában apám, és félelmében összerázkódott.
Fotó: Végh László / Jelenkor Kiadó
