D
Bánki Éva: Magyar Dekameron, Magvető, 361 oldal, 2007, 2690 Ft.
Bánki Éva két sikeresnek mondható regény után novelláskötettel jelentkezett. A Magvetőnél feltehetően úgy gondolták, hogy ő lehet a Novellárium-sorozat húzóneve. A cím sokat ígér, s mindemellett kissé talán hivalkodó, hiszen a szerző akarva akaratlanul is azt üzeni az olvasónak, hogy könyve partiban marad a világirodalom megkerülhetetlen klasszikusával. Bánki Évának esze ágában sincs kikerülni az összehasonlítást, kötete ugyanis a műfaj alapvetésének remake-je. A magyar változat sajátos megfontolások alapján készült: a szerző fáradságos munkával kiirtotta az eredetiből azokat az elemeket, amelyektől az mindmáig élvezhető és szórakoztató maradt, azokat a megoldásokat viszont, amelyek mára kissé nehézkesnek tűnnek, gond nélkül áthelyezte a magyar verzióba.
Boccaccio művének alapja a kerettörténet, amely egyben tartja ugyan a könyvet, de annak élvezetéhez mit sem ad hozzá. Bánki Éva nemcsak megtartja a kerettörténetet eredeti funkciójában, de nála ez nemhogy nem ad a könyv élvezhetőségéhez semmit, de még jelentősen rombolja is azt a keveset, amit egyébként élvezni lehetne benne. Ennek oka egész egyszerűen az, hogy a kerettörténet idegesítően bárgyú: Boccaccio hősei az 1300-as évek közepén elmenekülnek a pestisjárvány elől (akár az eredetiben), de olyan helyre vágynak, ahol nem érnek el hozzájuk a rossz hírek, így esik választásuk a Határvidékre (ez jelentené Magyarországot, és szűkebb környékét). Menekülés közben nemcsak térben, hanem időben is jelentős távolságokat tesznek meg, így jutnak el a (feltehetően) közeli jövőbe, Budapestre, ahol a Budai Körszálló elnöki lakosztályába zárkóznak, és egy varázsgömb segítségével szellemeket idéznek. A szellemek jó esetben elmesélnek egy szívszorító történetet, amelynek értelme szinte mindig csupán annyi, hogy ebben az országban nem lehet élni, mert az emberek rosszindulatúak, acsarkodók, és gonoszak, vagy ha nem, akkor pedig, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a balsors tép. Az olasz fiatalok ezeket a történeteket értetlenkedve fogadják, s általában roppantul untatja őket a se vége, se hossza nyavalygás. Nem elég a sok lehangoló sztori, a szellemek távoztával az utcáról véget nem érő zavargások ricsaja szűrődik fel a szállóba, ezzel is alátámasztva, hogy ebben az országban aztán tényleg nem lehet, hogy ez a Balkán, hogy itt ember embernek farkasa.
A novellák merítése meglehetősen nagy; van itt történelmi tárgyú történet, amelyben nemzeti hősünket méltatlan helyzetben látjuk viszont (Zrínyi, mint felszarvazott férj), amelyben egymásra exponálódik a régmúlt és a jelen világa (a mohácsi vereségről); szerelmi tragédia második világháborús díszletek között, ugyanez egy jövőbeli polgárháború idején; XXI. századira áthangszerelt Ludas Matyi-átirat, kivándorlás-, bevándorlás-sztori. Látszik, hogy nagy az igyekezet, van itt minden, a baj csak az, hogy a cél csupán annyi, hogy újabb és újabb példákkal bizonyítsák nekünk, hogy ez egy élhetetlen ország, ahol csak a léhűtő semmittevők boldogulnak, ahol minden jó ügy zátonyra fut, ahol széthúzás van, ahol a politika megöli az emberek magánéletét.
A Boccaccio-i humornak, derűnek itt tehát nyoma sincs: ez egy rosszkedvű mű, aktuálpolitikai kiszólásokkal. Ugyanakkor, van itt más probléma is. Bánki Éva olyan novellákat ír, amelyek sokkal inkább tűnnek zanzásított regényeknek, mint novelláknak. A forma és a tartalom többnyire nincs összhangban egymással. Ráadásul, élhetünk a gyanúval, hogy a szerző határidőre dolgozott, néhány novella ugyanis váratlanul, érthetetlen helyen félbeszakad, a 10 nap 10 történet helyett pedig mindössze 27-et kapunk, amit a magam részéről nem bánok olyan nagyon. A zavart csak tovább fokozza, hogy a kerettörténet olasz ifjai az elhangzó történeteket általában úgy summázzák, hogy abból még véletlenül se lehessen semmi értelmeset kihámozni, például egy-egy különösen katasztrofális véget érő novellát vidám dalocskával összegeznek. A fárasztó utalásoktól kitikkadt olvasónak ezek a debil kommentárok adják meg a végső döfést.
A híres magyar panaszkultúra azonban újabb ékes darabbal bővült. Egyszer végre írni kellene egy enciklopédiát, amely tartalmazná az összes bajunkat, rosszérzésünket, sértettségünket, elszalasztott lehetőségünket és tragédiánkat, és aztán el kellene végre felejteni ezt az önsajnálatot örökre. Félreértés ne essék, nem a hurráoptimizmust hiányolom ebből a könyvből, de talán lehetne egy kicsit többet is mondani annál, hogy: de szar itt élni.
