A Petőfi-vírus Bánki Éva első ifjúsági regénye, amelynek egyik kulcsfigurája egy nagydumás fiú, Sanyi, aki a tanárok szerint soha semmiben nem tud alulmaradni, és még az is lehet, hogy szuperhős-komplexusa van. Olvass bele a kötetbe!
Bánki Éva író, költő, irodalomtörténész, olyan regények fűződnek a nevéhez, mint az Esőváros, az Aranyhímzés, vagy a Fordított idő-trilógia. Az ELTE magyar-portugál szakán végzett, ösztöndíjasként hosszú időt töltött Lisszabonban, de élt Velencében is, amelyről személyes hangvételű könyvet írt (Telihold Velencében). A Petőfi-vírus az első ifjúsági regénye, a cselekmény helyszíne pedig egy elit, angol tannyelvű budai iskola, ahol egyszer csak felbukkan egy különös fiú, Sanyi, aki idővel mindenkit elvarázsol. Hamar megfertőzi az osztályt elképesztő eszméivel és történeteivel. Hogy például az iskola pincéjéből titkos átjáró vezet egy titokzatos barlangrendszerbe, amelynek időtlenségében egykori forradalmak túlélői rejtőznek. És egy szeptemberi délután nyoma vész a teljes osztálynak. Odalent a barlang pedig megélénkül.
Bánki Éva: Petőfi-vírus (részlet)
DANI
(2022. július)
Ha még életben vagy, írj!
Nem vagyok életben, de írok. PS.
Ezt válaszolta június 19-én Sanyi, a haverom. És én tényleg nem voltam biztos abban, hogy életben van – vagy, hogy olyan helyen van, ahol egyszer még találkozhatom vele.
Vannak vándorgyerekek. Hisz az emberek jönnek-mennek, üzletelnek, világot látnak. Elköltöznek, aztán hazaköltöznek. És persze viszik magukkal a gyerekeiket. Én miért aggódom annyira Sanyiért? Nem a családja miatt, pedig ők a tanárok és a szüleim szerint eléggé fura emberek. A fura azt jelenti, hogy nem illenek a mi világunkba. Sanyi apja karbantartó valahol, a szüleim elszörnyedve mesélték, hogy kék kezeslábasban jött a szülői értekezletre. Anyukája meg félénk, kövér néni, le se tagadhatná magáról, hogy vidéki: Sanyikám így, Sanyikám úgy. Jaj, Sanyikám, tedd el jól ezt a szendvicset, és igyekezz az órákon, ne hozz ránk szégyent! Ki tagadhatná, hogy nem idevalók.
Ám PS, a haverom mindenhova odavaló.
Amit csinál, azt mindig ő csinálja a legjobban, a futást, az úszást, a matekot – de a barátságot, a csavargást, a semmittevést, még a hülyeséget is. Mert valakinek mindig kijön a lépés, és ez a valaki pont ő, Sanyi, a barátom. A tanárok szerint soha semmiben nem tud alulmaradni. Ildi néni szerint szuperhős-komplexusa van.
(…) Sanyi a legjobb haverom. Vagyis nem a legjobb, hiszen ilyenből van azért jónéhány, hanem a legeslegjobb. A pár hónap alatt, amíg egy osztályba jártunk, jól megtárgyaltuk, milyennek kéne lennie a világnak. Hogy milyennek kéne lennie a lányoknak. Különösen Hannának, aki Sanyi szerint egészen jó fej, igazi „forradalmárfeleség”. Megbeszéltük, hogy milyen lépésekben szabadítjuk fel az állatokat. Hogy hogyan kéne Rékának meggyógyulnia. Hogy mi lenne, ha nyolc nap lenne a héten, és mit csinálnánk a nyolcadik nap.
(…)
Ha még életben vagy, írj!
Nem vagyok életben, de írok.
Ám mit jelent, hogy valaki életben van? Hisz mindenki életben van, aki a másiknak hiányzik. Az én életemben akkor is ott van, ha a sajátjában már nincs. Akit szeretünk, az benne él a fejünkben, benne él a vérünkben. Sanyi a vírus. Mintha a remény vagy a boldogság valami drog lenne.
PS – balszerencséjére – egy halott költő nevét viseli.
Nem elég, hogy vidéki, még ez is… Egy halott költő!, szörnyülködtek az első héten az osztálytársaim.
Te biztosan törvénytelenül kaptad a nevedet, mondta az osztályfőnökünk, Ildi néni. Védett nevet ugyanis senki nem adhat a gyerekének. Ha Arany a vezetékneved, nem nevezheted Jánosnak a fiadat. Lecsap rád a törvény, elvisznek a rendőrök, vagy mi a fene.
PS ott állt az az osztály közepén, és nevetett.
Rám ugyan nem csaphat le a törvény, én egy védett fiú vagyok egy védett névvel. Mért ne lehetnék büszke a saját nevemre?
Micsoda név! Petőfi Sándor! Nahát! Talán te is költő akarsz lenni, kérdezgette PS-t a magyartanárunk. Költő, költő, költő… Ezen mindenki nevetett.
A költők keveset keresnek, nem értik meg őket, és gyorsan megkeserednek, magyarázta PS. Én pedig azt szeretném, hogy mindenki értsen. Hogy aki rám néz, az erősebbnek és jobbnak lássa magát. Ez a legbámulatosabb költészet, nem az, hogy valaki homályos, senki által nem értett szavakból fabrikál verseket.
A magyar tanárunk csak legyinteni szokott erre: látom, Sanyikám, nem igazán értesz a versekhez.
Sanyi szerint a magyartanárunk az, aki nem ért a versekhez. Szerinte a költészet az, hogy fene zavarosan mondjuk, amit normális emberek egyszerűen mondanak. Alkonyat, búbánat, rabló mongol nyila, hogy verjen a sors keze, ápol és eltakar, balsors, kedv, remények, Lillák, virradat és más effélék. No de mire jó ez? Hogy akik ezt értik, kevesen legyenek. Csak az ötösök, a nagyon szófogadók, akik mindig ugyanazt csinálják, amit az az apukájuk. (…)
De én sem értek a versekhez. Engem sem nagyon érdekelnek a holt költők, a virradat, az alkonyat, a búbánat, az átoksúly, a hű kebel, hogy verjen a sors keze… ezek a régimódi baromságok. Engem az egészből csak Sanyi érdekel.
Mert mellette érzem elég erősnek és jónak magam.
Valamilyennek. Összetéveszthetetlennek.
Igazi Daninak.
Csak az bánt, hogy fogalmam sincs, PS merre lehet.
Mert ő versek nélkül is megdelejezett.