A tízéves Szamír Vidzs élete örökre megváltozik, amikor 1938-ban, egy januári reggelen megpillantja a pisztáciazöld szemű Firdausz Khánt. A családja parfümüzletében dolgozó hindu fiú és az édesapja mellett kalligráfiát tanuló muszlim kislány barátságot kötnek, és egymás mellett tanulják ki családjaik ősi mesterségét. Az évek múltával hivatásuk egy életen át tartó művészi szenvedéllyé, kapcsolatuk pedig mindent elsöprő szerelemmé nemesedik, és a két fiatal arról ábrándozik, hogy egy nap majd összeköthetik a sorsukat.
A történelem vihara azonban szeretett szülővárosukat, Lahórt is eléri, és az utcákon hamarosan véres összecsapások folynak. A szerelmesek két ellenséges oldalon találják magukat; Szamír indiai, Firdausz pedig pakisztáni lesz, és mindkettőjüknek súlyos döntéseket kell meghozniuk, melyek messzire sodorják őket egymástól. Vajon mit őriznek meg a múltból, miközben egyre távolabb kerülnek fiatalságuktól és a szerelmüktől?
Aanchal Malhotra lírai szépségű regénye csodálatos, minden érzéket rabul ejtő utazás, mely során teljes pompájában tárul fel előttünk egy letűnt korszak minden varázsával, küzdelmével, fájdalmas és gyönyörű emlékével.
Aanchal Malhotra: Az örökkévaló dolgok könyve (részlet)
Fordította: Bosnyák Gabriella
7.
A meglelt paradicsom
Az új esztendő elején Firdausz kilencéves lett. Néhány nappal később, a csípős januári időben a Khán család tángát bérelt, és keresztülhajtott az óvároson, egyenesen az Anárkalí bázárba. Zainab burkája rácsos szemrésén át nézte, ahogy álmai kaotikus, színes világának képei megelevenednek előtte.
A körút és a Lóharí kapu találkozásánál balra fordultak, a bázár felé, és már messziről üdvözölték őket a szabadtéri standok élénk színű gyümölcshalmai és díszes kosarai. Elhajtottak a szőnyegeket, utazóládákat, édességet és gyümölcslevet kínáló boltok előtt. A nők a legújabb divat szerint öltöztek. Sifonszárik és zsorzsettöltönyök pompáztak az üzletek előtt. A Dhunicsand & Fiai, a Durga Dász & Tsa. és a Bombay Ruhaház nevű üzletek, melyekről Zainab csak a Delhi kapunál lévő helyi piacokon hallott, gyönyörűen hímzett kendőket és pulóvereket árultak. Az angol száhabok finom csészéből teát vagy kávét kortyolgattak; a férfiak bírít, vékony szivart szívtak, és kisebb tábortüzek köré gyűltek, így próbáltak felmelegedni.
Különféle hangok és nyelvek, zenék és dalok keveredtek egymással,
mindenféle zöldséget és gyümölcsöt lehetett kapni, olajos pakórá és édes dzsalébí illata szállt a levegőben. Anárkalí maga volt a kirobbanó élet, egy olyan piactér, melyhez foghatót Zainab még sosem látott. Burkája sötét fátyla alatt mosolygott, de ezt egyedül csak ő tudta.
Közeledtek úti céljukhoz, és a tángá szép lassan megállt. Zainab óvatosan leszállt, megigazította a ruháját, eközben Altáf lesegítette Firdauszt, és kifizette a fuvart. Zainab szürke szeme a táblát pásztázta: attár-kada, vidzs & fiai, alapítva 1921-ben, lahórban, majd a kirakat polcain sorakozó szárított virágokat, leveleket és fűszereket vette szemügyre. Izgatottan és kíváncsian követte Altáfot a boltba. Firdausz az anyja mögött haladt csendben, a kezét fogva. Hosszú fekete haját szoros copfba fonták, aprócska testét meleg kurtába és mellénybe bújtatták, fejét és vállát dupattá fedte.
Altáfnak egyetlen pillanat, a boltban megtett első lépés elég volt ahhoz, hogy tudja, jó helyen jár. Mintha egy láthatatlan függöny választotta volna el az attárüzlet mérhetetlen finomságait a külvilágtól, és az orrának nem maradt más választása, mint hogy behódoljon.
– Szalám – hallatszott a bolt elejéből. A pénztárnál egy harmincas évei végén járó férfi ült, világoskék kurtát és vastag khádímellényt viselt, ruhái redői alatt kis kerek pocak kezdett körvonalazódni.
– Szalám – válaszolta Altáf, Zainab pedig finoman bólintott fátyla alatt. – Egy illatot keresünk… – A kalligráfus hangja elakadt, ahogy körülnézett a boltban. Az egész belső teret a különféle színes fiolák sokasága határozta meg, mintha egy folyékony világ szent áldozatai lettek volna. Aranyozott üvegcséket és festett palackokat, függőket és sűrű parfümöket tartalmazó medálokat, attárdánokat, vagyis parfümösdobozokat, bronz füstölőtálakat és füstölőpálcikákat is kínáltak. A földön hatalmas zöld demizsonok álltak, és fémtölcsérek, melyeket a parfümök áttöltéséhez használtak.
Az illatok minden sarokból csábították Altáfot, hogy jöjjön közelebb, fedezze fel őket, barangolja be az üzletet.
Képtelen volt megfogalmazni, mit is szeretne pontosan, pedig saját munkájában megkövetelte magától a tárgyilagosságot. Az eladóra nézett, egyszerűen sok volt neki ez a hatalmas választék.
Móhan elmosolyodott.
– Most járnak először a boltunkban? Ne aggódjanak, a bátyám majd segít megtalálni, amit szeretnének. – Nyakát kinyújtva hátraszólt: – Vír dzsi…
Egy alig néhány évvel idősebb, sovány férfi nézett ki a hátsó helyiségből: öltönyt, csizmát, nadrágtartót és kardigánt viselt. Altáf szemügyre vette merev tartását, simára borotvált arcát, éles vonásait és karcsú alakját, majd arra a megállapításra jutott, hogy ő szolgálhatott a seregben.
– Asz-szalám-alekum – üdvözölte Vivek szívélyesen az új vásárlót, és bemutatkozott. Egy pillanatig elidőzött a tekintete Altáfon, és azon tűnődött, találkoztak-e már korábban. A szeme, a pisztáciazöld szeme, mintha egy oázis lenne a hóban. Már látta ezeket a szemeket korábban. De nem, az nem lehet. Az a szempár, amelyikre ő gondol, évekkel korábban örökre lecsukódott egy messzi csatatéren. Megrázta magát, hogy megszabaduljon az emléktől, és beszédbe elegyedett a kuncsafttal.
– Mit mutathatok? Talán egy kis jázmint, pézsmát vagy avadhot? Szinte mindent mi magunk állítunk elő, fent az emeleten.
– Dzsannat-é-vard – felelte Altáf –, rózsát.
A fátyol alól halk suttogás hallatszott.
– Rózsát, táifi rózsát.
Vivek szeme elkerekedett, lenyűgözte e ritka rózsakivonat említése.
A háta mögött lévő polc mögé nyúlt, és egy aprócska, díszes üveget húzott elő. Kinyitotta, és Altáf elé tartotta az üvegdugót.
– Az oszmán időktől fogva arab rózsaként ismert, Táif hűvös külvárosában terem. Egyenesen onnan hozatjuk a kivonatot. Márciusban és áprilisban a kora reggeli órákban szüretelik, ezt a rózsát ugyanis napfelkelte előtt kell leszedni, mielőtt a nap melege átjárná a bimbót, és tönkretenné e legendás virág illatát. Körülbelül tizenötezer rózsára van szükség egy aprócska üvegnyi tiszta táifi esszenciához.
Altáf a sűrű folyadékkal bevont üvegdugóhoz hajolt, és megszagolta. A Vazír Khán-mecset jutott eszébe róla, amelyet minden reggel rózsavízzel locsoltak fel. Friss, édes, áhítatra méltó. Ismerős illat volt, de nem az a fajta rózsa, amit az Alf Lailához elképzelt. A táifi rózsa púderesebb volt, mint amire neki szüksége volt, és minden egyes szippantással teára hasonlító jegyeket fedezett fel benne, amire egyáltalán nem számított. Elvette Vivektől az üvegdugót, és Zainabnak nyújtotta, aki finoman a fátyla alá dugta, és megszagolta.
– A legenda szerint – folytatta Vivek – kétszáz évvel ezelőtt a táifi rózsa szirmait gondosan összegyűjtötték, szorosan lezárták, és teveháton Mekkába vitték, ahol szantálfaolajjal együtt párolták le, ami virágos, fás, megnyugtató illatot eredményezett. Ugyanezt, mint amit most is éreznek.
Vivek visszahelyezte a dugót az üvegbe, és megforgatta benne, hogy bevonja az attár. Újra kihúzta a dugót az üvegből, és Altáf tenyeréhez érintette, majd utasította, hogy dörzsölje össze, és terítse szét az illatot a ruháján, a testén, a bőrén. Az illatok másként hatnak minden emberen. A kalligráfus engedelmeskedett tehát, ám hiába árasztotta el a szent illat, nem sikerült meggyőzni. Végül elmondta Viveknek, mire lenne szüksége, mire a férfi ujjai olyan gyorsan kezdtek matatni a polcon az üvegcsék között, amilyen gyorsan Altáf ajkáról peregtek a szavak.
Történelem, hagyomány, utazás, család: mind olyan dolgok, amelyeket Vivek nagy becsben tartott.
– Rózsa, rózsa… hadd mutassam meg a rózsaillatainkat. Vannak köztük tiszta esszenciák, és általunk készített keverékek is. – Egyik üveget fogta a másik után, és hamarosan tiszta, sárga, okker és halvány rózsaszín árnyalatú folyadékkal teli üvegcsék sorakoztak a Khán család tagjai előtt. – De össze is állíthatunk egy egyedi illatot a kézirathoz… – vetette fel a parfümkészítő egy pillanattal később, hangosan gondolkodva. – Esetleg adhatunk a táifi rózsához egy kevés gerániumot, lál dzsarít, ahogy itt hívják. A langyos klímájú vidékeken nő, és hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint a rózsa, olyannyira, hogy gyakran össze is tévesztik vele. De kevésbé púderes az illata, szinte már gyümölcsös, mentolos.
Altáf Khán ajka felfelé görbült, ahogy az orrához emelte a tiszta gerániumesszenciát tartalmazó üveget. Valóban hasonlított az illata a rózsára, ugyanakkor volt benne valami zöld, citromos, telt, sűrű, sőt nosztalgikus felhang is. Az illat végül arra késztette, hogy megállapodjon Vivekkel a két alapanyag keverékében, és el is felejtette, hogy Ikbálról és a háborúról akarta kérdezni.
Amikor a bolt előtere átadta helyét a mennyei rózsáknak, Firdausz elengedte anyja kezét, és körülnézett; egyáltalán nem találta itt a helyét. Nyikorgó hangra lett figyelmes, és követte a hangot az attárüzlet hátsó részében álló alacsony vitrinhez. A polcokon sorakozó több száz apró, drága üvegcse természetes erődítményt képezett Firdausz és a vitrin mögött guggoló fiú között. A fiú ugyanúgy görnyedt néhány üres üveg fölé, ahogy ő szokott a könyvei fölé. Elmosolyodott, amikor a fiú koncentrálás közben kissé kidugta a nyelvét, ugyanúgy, ahogy ő is szokta rajzolás közben.
Ennyi elég volt, hogy felkeltse az érdeklődését, aprócska tenyerét a vitrinre tapasztotta, és átbámult rajta.
Szamír már fél éve dolgozott az attárüzletben, és egyik nap az üzlet hátuljában guggolt egy vitrin mögött. Egyesével forró vízbe mártotta az apró üvegeket, majd körme közé csippentve lehúzta a gumiszerűvé vált, megkopott címkéket. Minden egyes parfümös- vagy összetevőt tartalmazó üvegen egyszerű fekete-fehér címke volt, melyet egyáltalán nem lehetett szépnek nevezni, a célnak azonban megfelelt. Még az üvegek felével sem végzett, ám egyszer csak abbahagyta a munkát. Lehunyta a szemét, és mélyen beleszagolt a levegőbe, mert egy egészen új illatot érzett kibontakozni maga körül. Teljesen átlagos illat volt, valami mégis egyértelműen kitűnt belőle, ami megragadta a figyelmét. Előbb megérezte a lány illatát, mint hogy meglátta volna.
A már amúgy is illatokban tobzódó levegőbe szagolt, és rózsa, narancshéj és tej illatát fedezte fel, melyhez agyag és csicseriliszt keveredett. Ezek voltak az ubtán, a sok nő által használt hétköznapi arcmaszk összetevői. Valaki bejött a boltba, és az ubtán illatát hozta magával, de volt ott még valami más is, valami egészen különleges tapadt ehhez a hétköznapi illathoz. Pézsmaszerű, meleg, lágy, megnyugtató, édes illat volt – igen, édes. Egyszer csak eszébe jutott egy anyag egy távoli szigetről, Haitiről, amelynek ugyanilyen illata volt; egy nagyon drága összetevő, a vanília, amelyet a nagybátyja vanílnak ejtett, az apja pedig vaníllának. Ez lenne az? Szamír a vízbe ejtette az üveget, és még mindig lehunyt szemmel tovább szimatolt.
Valami enyhén füstös illat ütötte meg az orrát. Bőr, vagy inkább bors? Nem, egyik sem.
Sokkal elemibb volt, sűrűbb, melegebb és hamuszerűbb, mint a fekete szemfesték. Hagyta, hogy az illat mosolyra húzza a száját és megnyissa a szívét, és még egyszer mélyen beleszippantott. Az egész csokorban a rózsa volt a leghangsúlyosabb. Könnyedén felülkerekedett a többin, hiszen a rózsa sosem rejtőzhet el. És abban a pillanatban, hogy leengedte orrát, egy pisztáciazöld szempárral találta szemben magát, amely őt bámulta a polcon sorakozó üvegcséken keresztül.
Ő volt az, neki volt ilyen illata. A lány volt az.
Szamír hiába próbált, képtelen volt megmozdulni. Valójában mintha lelassultak volna a mozdulatai, mintha minden egyes moccanás másodpercekig, percekig vagy órákig tartott volna, nem tudta volna megmondani. Barna szeme továbbra is a lány pisztáciazöld szemébe nézett. Eltökélte, hogy nem kapja el a tekintetét, hiába állt volna fel a legszívesebben, és nyúlt volna át a vitrinen, hogy megragadja a lány karját, és mélyen belélegezze az illatát; az orrával, a zsigereivel, a szívével.
A lányt nézte, aki ugyanilyen rendíthetetlenül nézte őt. Annyira elszánt volt a tekintete, hogy Szamír azon tűnődött, vajon mi késztette rá, hogy az üzlet hátsó részébe merészkedjen. Őt a lány illata vonzotta magához, de vajon a lányt mi hajtotta ide? Nem engedték el egymás tekintetét. Nem vette észre senki; egyetlen árva lélek sem állt az útjába annak, ami éppen kibontakozóban volt. De ha a bolt elülső részéből bárki is hátranézett volna, két hasonló korú gyereket látott volna, akik egy parfümösüvegekkel teli régi vitrin két oldalához tapadtak.
Szamír akaratlanul is elkapta a tekintetét.
Még mindig a padlón guggolva, az üvegcsék falán keresztül átlesve a lány arcát nézte. Elég világos volt a bőre, hogy áttűnjön rajta ereinek árnyéka, állán pedig egy sötét anyajegy ült, amelynek színe befont hajának színével vetekedett. Arca furcsán hosszúkás volt egy gyerekhez képest, bal orrcimpáját pedig egy aprócska gyémánt díszítette, ami odavonzotta Szamír tekintetét. Hosszúkás, keskeny orra meg se rezzent. Szamírnak feltűnt, milyen egyenletesen lélegzik, mintha a körülöttük lévő, virágillatot árasztó levegő semmilyen hatással nem lenne rá. Szinte ösztönösen vett egy mély lélegzetet, arra számítva, hogy a bájos ismeretlen is ugyanezt teszi majd, de várakozásával ellentétben a lány orra nem mozdult. Még egy darabig figyelte az orrát, aztán újra találkozott a tekintetük.
– Firdausz! – kiáltotta nevét Altáf az üzlet elülső részéből, mire a lány félrenézett.
– Firdausz – ismételte Szamír az orra alatt, a nevét ízlelgetve.
Firdausz. Paradicsom. Hát persze, nem is lehetne más.
