Anne Helen Petersen 2019 januárjában írt egy cikket a BuzzFeedre arról, hogy a milleniálokból „kiégett generáció” lett. Az írásnak óriási hatása lett, pár nap alatt több mint hétmillióan kattintottak rá és mind a közösségi médiában, mind pedig a sajtóban felkapták a témát. A cikk arról szólt, hogy fiatal felnőttek sokaságának lett alapélménye az utóbbi időben, hogy folyamatos kimerültségben élnek, a mindennapjaik végeérhetetlen tennivalólistákká alakultak és úgy érzik, sosem érik utol magukat. És miközben folyamatos szégyent, szorongást és bűntudatot élnek meg emiatt, alig marad idejük és energiájuk magukra vagy a szociális kapcsolataik ápolására.
Mi áll a fiatal felnőttek kiégésének hátterében? Anne Helen Petersen Jöttünk, láttunk, elegünk van című sikerkkönyve a milleniálok fásultságának okait kutatja. Olvass bele!
Mivel a cikk hihetetlenül sok reakciót váltott ki, Petersen számára hamar egyértelművé vált, hogy egy olyan témát kapargarott meg, amely tényleg rengeteg embert érint. Éppen ezért készített egy kérdőívet, és arra kérte az amerikai huszonéveseket és a harmincasokat, hogy mondják el, nekik mik a tapasztalataik. Erre a kutatásra és a kiégéssel kapcsolatos további szakirodalomra alapozva aztán egy egész könyvet írt, amelyben megpróbált utánajárni, hogy melyek azok az okok, amelyek a milleniálok tömeges kiégésének hátterében állnak. A Jöttünk, láttunk, elegünk van – A fiatal felnőttek és a kiégés nagyon alapos és elgondolkodtató munka lett, amely olyan rendszerszintű társadalmi problémákra világít rá, amelyeket egészen egyszerűen muszáj valahogy megoldanunk.
Mi az a kiégés?
Az utóbbi időben egyre többen kongatják a vészharangot azzal kapcsolatban, hogy a társadalmi berendezkedésünk a kiégés kultúráját teremtette meg. A túlhajszoltság ma már gyakorlatilag népbetegségnek számít, olyannyira, hogy a WHO 2019 májusában hivatalosan is egészségügyi rendellenességnek minősítette. Definíciójuk szerint a „kiégés egy olyan szindróma, melyet krónikus munkahelyi stressz okoz, amit nem kezelnek megfelelően." A témáról számos könyv született. Paul Ch. Donders Reziliencia című kötete például a lelki ellenállóképesség fejlesztését, a kiégés megelőzését célozza meg. Byung-Chul Han A kiégés társadalma című kötetében írt arról, hogy a neoliberális kapitalizmus az emberekből engedelmes és hasznos munkavállalókat termelt ki, és hogy a teljesítmény társadalma gyakorlatilag „gyarmatosította” az életünket (olvass bele ITT).
Anne Helen Petersen a könyvében a milleniálok problémái felől közelít, de sokszor leírja, hogy a kiégés nemcsak őket érinti, hanem szinte mindenkit. A Jöttünk, láttunk, elegünk van abból indul ki, hogy a kiégés nem olyan, ahogyan azt az ember elsőre képzelné, nem hirtelen összeomlást jelent és nem is olyan betegség, amibe hirtelen bele lehet csúszni, aztán pedig némi pihenéssel ki lehet gyógyulni belőle.
A kiégés sokkal inkább azt jelenti, hogy az ember még akkor is folytatja a munkát, amikor fizikailag és mentálisan már régen kimerült.
„A kiégést először 1974-ben ismerték el pszichológiai diagnózisként. A szót Herbert Freudenberger pszichológus használta olyan esetekre, amikor a túlterhelés fizikai vagy mentális összeomlást eredményezett. A kiégés a kimerüléstől lényegileg különböző kategória, bár a kétfajta állapot összekapcsolódik. A kimerültség annyit tesz, hogy az ember elér egy pontra, ahonnan már nem tud továbblépni; a kiégés viszont azt jelenti, hogy eléri azt a bizonyos pontot, de tovább hajszolja magát, napokon, heteken vagy akár éveken át.”
Petersen a könyvben először a saját személyes példáján keresztül bontja ki, hogyan is jelentkezik a kiégés, aztán pedig mutat még számos más egyéni történetet, amely a totális túlhajszoltsághoz vezetett. A kiégés egyik jeleként említi például a tennivalókkal való állandó elmaradást és az ezt kísérő szégyenérzést. Ezt a kísérőjelenséget ő „ügyintézési paralízisnek” nevezte el. „Mindegyikünknek minden nap van egy listája, amit el kell végeznünk. Ezekre kell elsősorban összpontosítanunk a mentális energiánkat. Ám ez az energia véges, és ha megpróbálunk úgy tenni, mintha kimeríthetetlen lenne, akkor utolér a kiégés.” Ugyanakkor a kiégés több, mint az elvégzendő feladatok felhalmozódása, ez csak egy tünet. A kiégés azt is jelenti, hogy a feladatok elvégzését követő elégedettség érzés soha nem jön el, hogy bármennyire is fáradt az ember, folyamatos benne a szorongás és a késztetés, hogy tovább kell haladnia a feladatokkal. A kimerültség érzése pedig gyakorlatilag állandóvá válik és nem lehet belőle pár szabadnappal vagy egy nyaralással regenerálódni. „A kiégés egyre inkább – és a milleniálok között fokozottan így van – többet jelent egyszerű átmeneti állapotnál. A mai korra jellemző betegséggé vált” – fogalmazza meg Petersen. De hogyan jutottunk idáig? Ennek az okait kutatja a Jöttünk, láttunk, elegünk van.
A generáció, ami már azelőtt kiégett, hogy kilépett volna a munkaerőpiacra
Petersen a könyvben több olyan társadalmi jelenséget, folyamatot is megvizsgál, amely külön-külön vagy együtt a kiégéshez vezethet. Az egyik ezek közül az iskolarendszer, illetve az a mítosz, amelyben az y-generáció (azaz az 1981 és 1996 között születettek, tehát a 25-40 éves korosztály) felnőtt: ha jól és szorgalmasan tanulsz, akkor jó munkád és fizetésed lesz.
A könyv egyik állítása, hogy a gyereknevelési szokások a 80-as, 90-es években nagyot változtak. Többek közt ennek is köszönhető, hogy a milleniálok voltak az első olyan generáció, akiket a szüleik már célzottan a munkaerőpiacra készítettek fel, akiknek már az óvodában is külön elfoglaltságaik voltak, sportoltak, nyelveket tanultak és egyéb fejlesztő foglalkozásokon vettek részt, aztán ugyanez folytatódott az általános iskolában, majd a gimnáziumban és végül az egyetemen. Petersen szerint sok y-generációs már úgy nőtt fel, hogy túlhajszolt volt: minden napja be volt táblázva és a „munkaórái” az iskolával, a különórákkal és a tanulással együtt bőven meghaladták a napi nyolc órát. „A milleniálok neveltetésének legfontosabb üzenete megtévesztően egyszerű volt: minden út az egyetemre vezet, ahonnan – még több munkával – elérjük az amerikai álmot, ami talán már nem a szép kertvárosi házról szól, de a család feltétlenül szerepel benne, meg az anyagi biztonság, és a végeredmény: valami boldogságféle.”
Igen ám, azonban 15-17 év szorgalmas tanulás után, kilépve a munkaerőpiacra sok milleniál nem találta meg azt, amit az iskolarendszer ígért neki. Az áhított diplomával a kezükben a legtöbben nem álommunkahelyekkel találták szembe magukat, hanem fizetés nélküli szakmai gyakorlatokkal, diákhitellel, illetve olyan bérekkel, amikből még egy albérletet sem lehet kifizetni.
Ami pedig a gyerekkorban elvégzett sok munka után jött, az nem a jól megérdemelt anyagi biztonság, hanem még több munka, instabilitás, szorongás és végül: kiégés.
A túlórázás és a szabadúszó munkák hamis kultusza
Petersen a könyvben nagyon sok irányból közelít a kiégés témájához, ezek közül az egyik, hogy az utóbbi egy-két évtizedben radikálisan megváltoztak a munkahelyek és a munkahelyi kultúra is. Ezt elsősorban a gazdasági válságra vezeti vissza (amikor egyébként számos milleniál került ki a munkaerőpiacra), illetve bizonyos mítoszokra, amelyek teljesen beépültek a közgondolkodásba, és amelyeknek az eredménye az, hogy az emberek sokkal többet dolgoznak és sokkal kevesebb juttatást és biztonságot kapnak a munkájukért cserébe.
Az egyik ilyen rosszul felépített mítosz Petersen szerint a „szerethető munka narratívája”, amely magával hozta a túlmunka kultuszát is. Eszerint az embereknek olyan pályát kell választaniuk, amelyet szenvedélyesen szeretnek, és ebből következik az elvárás, hogy a legjobb munkavállaló hajlandó mindent alárendelni a munkájának. Petersen szerint ez az elképzelés magában hordozza a kiégés veszélyét, hiszen az így felfogott munka magától értetődően behatol a magánéletbe. „Önmagában ez az egyenlet a munkának és az életnek olyan integrációján alapszik, amely magában hordozza a kiégés veszélyét: az lesz a munkád, amit szeretsz; a munkád lesz az, amit szeretni fogsz. Nincsenek egyértelműen körülhatárolva a nap részei (a munkanap és a szabadidő), sem az én különböző elemei (a dolgozó én és a „tényleges” én). Az ember egyetlen hosszú Möbius-szalagként adja bele egész valóját a „szerethető” munkába, azzal az elvárással, hogy az meghozza neki mind a boldogságot, mind az anyagi biztonságot.”
A könyv szerint tehát az a munka, ami az ember „álma”, túlságosan felemészti a személyiségét, ráadásul amikor a szenvedély válik a munka társadalmilag elfogadott motivációjává, nagyon nehéz bérekről vagy felelős munkaidő-beosztásról tárgyalni.
A könyv másik fontos gondolata, hogy az utóbbi időben jelentősen megváltoztak a munkakörülmények, ami ahhoz vezetett, hogy számos munkavállaló a „rugalmas időbeosztás” és a szabadúszás címszava alatt sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe került. A jelenséget ő „repedező munkahelyek” névvel illeti, ezalatt pedig azt érti, hogy az alkalmi vagy alternatív munkahelyek nagyon elterjedtek és ennek következményeként gyakorlatilag egy új társadalmi csoport jött létre, akik folyamatos küzdelmet folytatnak a fennmaradásért, és ezért kizsigerelik önmagukat.
„A szabadúszó munka általános logikája valahogy így néz ki: van valamilyen piacképes tudásod, mondjuk grafikus, fotós, író, digitális szerkesztő vagy honlaptervező. Különböző cégeknek szükségük van erre a tudásra. A múltban a közepes és a nagy cégek teljes idejű alkalmazottakat vettek volna fel ezekre a feladatokra. De a repedezett munkahely korában ugyanezek a cégek már nemigen vesznek fel a legszükségesebbnél több teljes idejű alkalmazottat. Így hát több szabadúszót alkalmaznak, hogy egy teljes idejű alkalmazott munkáját elvégeztessék velük. Így a cég magas színvonalú munkát kap anélkül, hogy fedeznie kellene a szabadúszók egészségbiztosítását vagy rendes munkakörülményeket biztosítana nekik.”
Bár a könyv elsősorban amerikai példákat hoz erre (és egyébként is szinte csak azokra a folyamatokra fókuszál, amelyek az Egyesült Államokban zajlanak), a fent említett csoportnak megvan a magyar változata is: a katás vállalkozó (amelyből közel félmillió van ma Magyarországon). A kisadózó egyéni vállalkozók nálunk azok, akiknek – bár elvben rugalmas a munkaidejük – folyamatosan taposniuk kell ahhoz, hogy fenn tudják tartani magukat, miközben semmi sem jár nekik abból, amit alkalmazottként kapnának: nincsen fizetett betegszabadságuk (se szabadságuk úgy általában), rendes nyugdíj-megtakarításuk, a munkához szükséges eszközöket maguknak kell biztosítaniuk és egyedül kell eligazodniuk az adószabályok labirintusában is.
Petersen a könyvben világossá teszi, hogy ezekkel a folyamatokkal visszakanyarodtunk a kapitalizmus legkíméletlenebb formájához, de a munkának nem kéne szükségszerűen ilyennek lennie.
Az emberek ma tömegesen éreznek bűntudatot és szorongást, amikor nem dolgoznak és sokan már elveszítették a saját életük fölötti ellenőrzést. Ugyanakkor egyre többen ismerik fel, hogy a rugalmasság mit sem ér, ha nem jár vele stabilitás. A megoldás szerinte az, ha sürgősen munkajogi változásokat vezetnek be, hogy felszámolják a munkavállalók kiszolgáltatottságát. „Van erre egy nagyon egyszerű mód: fel kell venni őket alkalmazottként. Ha a szabadúszók és a független vállalkozók »rugalmasságára« hivatkozva takargatjuk a kizsákmányolás tényét, akkor még nem beszéltünk arról, miért olyan kívánatos ez a rugalmasság: mert az állítólag »virágzó gazdaság« arra épül, hogy emberek millióit kezelik robotként.”
A technológia, ami felemészti a szabadidőnket
Annak, hogy a munka ilyen intenzíven beszivárog a magánéletbe, és hogy a szociális kapcsolatok ennyire leépültek, a technológiai fejlődéshez is köze van, éppen ezért Petersen ennek is szánt egy fejezetet a könyvben. A Jöttünk, láttunk, elegünk van azt a tézist fogalmazza meg, hogy a digitális technológia súlyosbította és elmélyítette a kiégésünket a hatékonyság nevében.
A technológia az ígéretekkel szemben nem kevesebb, hanem több munkát generál, rátelepszik a szabadidőnkre, ellopja tőlünk az élményeket és a legrosszabb tulajdonságainkat erősíti fel.
Petersen szerint a technológiai fejlődés és a közösségi média is az oka annak, hogy sokak számára már soha nincsen vége a munkaidőnek, bármikor jöhetnek értesítések, munkahelyi e-mailek, megoldandó feladatok. Az állandó hírzaj és a figyelem megosztása gyakorlatilag folyamatos frusztrációt okoz, azt az érzetet kelti, hogy sohasem tudunk felzárkózni. Közben a munkánk behatol az életünk többi részébe, az életünk pedig behatol a munka szférájába, a kettő már nem különül el egymástól (a covid alatti távmunka pedig tovább erősítette ezeket a folyamatokat). „Kevésbé kötött munkaidő, nagyobb rugalmasság! Otthon kezdheted a munkanapot, még egy napot eltölthetsz a nyaralóban, sőt hamarabb elszabadulsz, elhozhatod a gyerekeket az iskolából, és majd utána foglalkozol az elvarratlan szálakkal. De ez a digitálisan támogatott rugalmasság valójában digitálisan támogatott többletmunkát jelent – és elmosódnak a határok.”
Petersen a gondolatmenetben egészen odáig jut, hogy az internet a kiégésünk egyik legfőbb kiváltó oka.
Bár azt ígérte, megkönnyíti az életünket, valójában tovább fokozta a magunkkal és egymással szemben támasztott elvárásunkat, mindent munkává alakított és ezzel teljességgel rátelepedett a szabadidőnkre. A könyvből kiderül az is, ma már kutatások bizonyítják, hogy mindezek hatására nagyon meggyengültek a családi és családon kívüli hálózatok. A legtöbb milleniál ma már alig jár össze más emberekkel, mert nagyon nehéz összeegyeztetni az elfoglaltságokat. Emellett sokan érzik azt, hogy túlságosan fáradtak ahhoz, hogy bárkivel találkozzanak, de ahhoz is, hogy bármi mást csináljanak a munkán kívül. „Ha beismerjük, hogy van kiégés, az gyakran annyit jelent, hogy beismerjük: azok a dolgok, amelyek kitöltik a napjainkat – amelyek kitöltik az életünket –, már nem is hasonlítanak arra az életre, amit élni szeretnénk és amilyen értelmet szeretnénk neki adni. Ez az, ami miatt a kiégés több, mint egyszerű munkamánia. Azt jelenti, hogy az ember elidegenedik saját magától és a vágyaitól.”
De akkor mi a megoldás?
A Jöttünk, láttunk, elegünk van abban különbözik sok más kiégésről szóló könyvtől, hogy nem ad tippeket, megoldási javaslatokat ahhoz, hogy ha ebbe a helyzetbe kerültünk, hogyan osszuk be jobban az időnket, hogyan priorizáljuk a végtelen feladatainkat, vagy hogyan váljuk még hatékonyabbá. Petersen azt vallja, hogy ez nem is lehetséges, mert ez egy rendszerszintű probléma, ami csak akkor oldódik meg, ha a rendszert magát változtatjuk meg. „Többet dolgozunk a kevesebbért, és a társadalom helyett a saját fásultságunkat és bizonytalanságunkat hibáztatjuk a kudarcainkért. De ha nem veszünk tudomást a kiégésről, akkor szembe kell néznünk a következményeivel: az egyén szintjén, természetesen, de az ország egészének szintjén is.”
Petersen világossá teszi, hogy egy megoldás van: valahogy le kell állni.
Törvényben kell szabályozni a túlmunkát és alapvető társadalmi változásokra van szükség. Hogy a kiégés többé nem egyéni, hanem társadalmi probléma, azt ma már kutatások bizonyítják: a fiatal felnőtteknek kevesebb anyagi forrásuk, kevesebb baráti kapcsolatuk van, kevesebbet randiznak, ritkábban élnek nemi életet és egyre nehezebben fognak bele a gyerekvállalásba. Anne Helen Petersen könyvét elolvasva világossá válik, hogy ezekenek nem a sokat hangoztatott sztereotípia az oka, miszerint a milleniálok önzők és nem akarnak felnőni, felelősséget vállalni, hanem mindennek a hátterében a kiégés áll. Éppen ezért egyesült erővel szembe kell néznünk azzal, ahogy a dolgok jelenleg működnek, különben újabb és újabb generációk nőnek fel a kiégés társadalmában és válnak túlhajszolt, munkamániás robotokká, ahelyett, hogy valódi életet élnének.
