Kerber Balázs és Zilahi Anna nyerte az idén harmadik alkalommal átadott Mastercard - Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat és a vele járó 3-3 millió forintot. A díjat a hétvégi Margó Irodalmi Fesztiválon adták át. Zilahi Annát Mán-Várhegyi Réka laudálta.  A laudáció szövegét most teljes terjedelmében közöljük.

Fotó: Valuska Gábor

Két gyerek után ültem be ebbe a zsűribe. Bár az ilyesmiről talán szerencsésebb lenne nem beszélni, főleg nem egy laudációban. Hogy kerülnek ide az én gyerekeim?
Amikor felkértek a zsűrizésre, nem számítottam rá, hogy utólag leginkább azért fogok neki örülni, mert a pályamunkákat olvasva váratlanul visszatér az íráshoz való kedvem. Ezt köszönöm nektek, kedves pályázók, mert valóban mindannyiótok munkája fellelkesített. Örültem, hogy vagytok és írtok, és ettől én is lenni és írni akartam.
Nem azt akarom mondani, hogy „két gyerek után” az alkotás lehetetlen lenne, de felvet bizonyos kérdéseket. Ha nem tudok időt keríteni az írásra, akkor nyilván nem is akarok igazán írni. Miután a hormonoknak köszönhetően széthullt a személyiségem, saját magamat is elvesztettem, nemcsak az íráshoz való kedvemet. Egyáltalán miért akartam szülő lenni, végiggondoltam-e ezt, mert utólag már nem vagyok benne biztos. Hiszen én magam is félkész vagyok, hogy vettem a bátorságot hozzá, hogy megpróbáljak felnevelni valakiket? És tényleg ebbe a világba szültem két gyereket?
Ezt a látszólag személyes hangvételű bevezetőt az teszi indokolttá, hogy az ösztöndíjas regénytervezekhez a kérdésekhez kapcsolódik.

Zilahi Anna költő, képzőművész, fordító. Lassan húsz éve publikál, az első kötete, A bálna nem motívum 2017-ben jelent meg a Magvetőnél. Az xtro realm művészcsoport alapító tagja, ebben a minőségében is mélyen foglalkoztatják ökofilozófiai problémák, a témában tanulmánykötetet szerkeszt.
Tervezett regényének címe Fogak. Ebben egymás mellé kerül két nő:

egy, aki nem akar gyereket, és egy másik, aki hiába akar, nem lehet neki.

Elbeszélőnk a gyereket nem akaró Elvira. Hiába a társadalmi és a magánéleti nyomás, hiába minden, zavar a rendszerben, ez a nő valahogy nem képes rá, hogy gyerekre vágyjon. Gyöngyi, a miskolci roma ápolónő azért nem tud teherbe esni, mert a petevezetékeit egy nőgyógyászati rutinbeavatkozás idején a tudta nélkül eltávolították. Jóléti gyereknemakarás az egyik oldalon, a másikon viszont a dilemma sem merülhet fel. Talán már a műtét előtt sem volt elgondolható. Tegyük hozzá, az elbeszélő sem úri jókedvében zárkózik el a szülővé válástól, hanem mert

sokadik generációs depressziós, azonkívül gyógyíthatatlan szorongás kínozza a földi jövő kilátástalansága miatt.

A szülés és a születés kérdései már A bálnában is megjelentek félelmetes-misztikus fénytörésben. Szülésről olvasunk, csakhogy nincs senki, aki megszületne. Van magzat, de nem születik meg, hanem benne marad a nagyobb testben. Mi magunk is ott vagyunk a nagyobb testben, a bálnában, és nem egyértelmű, hogy ki akarunk-e jönni. És ha mi magunk sem tudtunk megszületni, talán érthető, hogy szorongunk attól, hogy egy napon mi váljunk egy kisebb test otthonává.
A szülés és a gyerekvállalás sokak szemében még ma is inkább „női”, vagyis marginális téma. Akinek van gyereke, az mindennap belecsobbanhat a gyerekekről és a gyerekes életről kialakított cuki/vicces nyelvbe – ne keverjük például a laudációk nyelvével –, akinek nincs, az pedig otthon a négy fal között sírhat magányában, hiszen valószínűleg sír, aki a karriert választotta a család helyett. Zilahi Anna regénytervében a szülés és a gyerekvállalás kérdése magától értetődően egzisztenciális kérdés. Egy idézet a munkatervből: „A kötet az önként vállalt gyermektelenség és a hiába áhított gyermekáldás nézőpontjait járja körül két fiatal nő egymásra találásán keresztül: folytatható-e az élet, ha az kulturálisan a családalapítást jelenti, melynek a lehetőségétől etnikai alapon megfosztanak, valamint vállalható-e gyerek ott, ahol generációkon átívelően depresszióra való hajlam húzódik. (…)

a regény végső soron azt vizsgálja, ilyen körülmények között marad-e tér a tökéletlenségben gyökerező életörömnek.

Akármilyen meggyőző is volt a munkaterv, a zsűrit végső soron mégis a szövegrészlet szabadsága vette le a lábáról. Ez egyébként egy témájában és nyelvében tizennyolc pluszos jelenet, ami bár nem világraszóló újdonság az irodalomban, de könnyű rosszul csinálni. Szerencsére itt jól csinálják. De nem a szexben vagy a trágár szavakban gyökerezik a szöveg szabadsága, hanem leginkább abban, amilyen könnyedséggel felveti a munkaterv bizonyos kérdéseit, hogy a témáról már gondolkodóknak és még nem gondolkodóknak is egyaránt ráismerés-élményük legyen.

Nem szaporítom tovább a szót. Anna, azt hiszem, a zsűri minden tagja nevében mondhatom: nagyon várjuk a kéziratot. Jó munkát kívánok hozzá!