Egy skót kastélyban indítunk, amelynek tulajdonosa, Buccleuch hercege nevetve meséli, hogy az ősei még birkát loptak az angoloktól, így alapozták meg a vagyont. A haramialét már nyomokban sincs meg, van helyette gondosan nyírt pázsit, masszív vár, a várban pedig felbecsülhetetlen értékű műtárgyak. Köztük az Olvasó öregasszony című Rembrandt-kép, amely egészen lehetetlen helyen, viszonylag magasan lóg a kastély egyik szobájában. Az ok egyszerű: pár éve elloptak Buccleuch hercegétől egy Leonardo da Vinci-képet, ezért igyekszik a Rembrandtot biztonságban tudni. Viszont maga a herceg is érzi, hogy a kép nincs a méltó helyén, és miközben személyes kötődéséről mesél, beleegyezik, hogy egy új szobát és új falat keressenek neki.
Ez csak az egyik – és nem is a legerősebb – szál az Az én Rembrandtom című dokumentumfilmben. A legbizarrabb pedig vitán felül egy Thomas Kaplan nevű amerikai műgyűjtőhöz kötődik, aki közel tizenöt éve állt neki a komoly vásárlásnak: a feleségével öt éven keresztül heti egy festményt vettek, ami sokkal inkább üzleti tudatosságra, mint a képzőművészet iránti szenvedélyre utal. Mindenesetre így tettek szert tíz Rembrandtra. Ő viszont nem él együtt a műkincsekkel, hanem tartós letétbe helyezi őket a világ nagy múzeumaiban (megszabadulva ezzel a biztosítási és biztonsági költségektől, bár erről nem esik szó a filmben). Ezzel még nem is lenne baj, az viszont egészen szürreális, amikor arról beszél, hogy miután megvásárolta a Tanulmány egy fehér sapkás nőről című képet, tudatosult benne, hogy már jogában áll megérinteni és egészen odáig ment, hogy megcsókolta a festményen szereplő asszony ajkát.
Ennél egy fokkal érdekesebb az a diplomáciai torzsalkodás, amelyet egy Rembrandt-képpár váltott ki. A Champs-Élysées mellett élő dúsgazdag Eric de Rothschild ugyanis pár éve úgy döntött, hogy eladja az ágya mellett függő két Rembrandtot, amiket sok-sok éve a családja birtokolt. A két kép Maerten Soolmanst és feleségét, Oopjen Coppitet ábrázolja, akiket 1634-ben festett meg a mester házasságkötésük alkalmából. Egy ilyen vétel természetesen azonnal felkeltette a legnagyobb Rembrandt-gyűjteménnyel rendelkező amszterdami Rijksmuseum érdeklődését, amely gyűjtést is indított, hogy ki tudja csengetni a 160 millió eurós vételárat (ez nagyjából 55 milliárd forintnak felel meg). Csakhogy a Louvre is szemet vetett a képekre, és bár a pénz nem állt a párizsi múzeum rendelkezésére, de a vezetőség riadóztatta a francia politikai döntéshozókat, így a legmagasabb szinten úgy határoztak, hogy a festményeknek maradniuk kell. Persze diplomáciai adok-kapok kezdődött a színfalak mögött, amelynek a vége egy közös vétel lett. A portréképeket nem választották el egymástól, és az a döntés született, hogy azokat felváltva fogják kiállítani Amszterdamban és Párizsban. És bár az ünnepélyes kiállítás-megnyitón villogtak a mosolyok, az érintett múzeumok emberei Az én Rembrandtom kamerája előtt nem csináltak titkot belőle, hogy csalódottak.
A dokumentumfilm legerősebb fókusza viszont egyértelműen a fiatal holland műkereskedőre, Jan Sixre irányul, aki a híres amszterdami Six família leszármazottja, ezen a néven már a tizenegyedik a sorban. Egyik ősét, akit ugyancsak Jan Sixnek hívtak, 1654-ben festette meg Rembrandt, és ez a kép azóta is a család tulajdonában van. Érdemes itt megállni egy pillanatra és elgondolkodni azon, milyen lehet egy olyan házban felnőni, amelyben egy azonos nevű őst ábrázoló Rembrandt-kép lóg a falon – sok más műalkotással egyetemben? Hogy ez miféle nyomást helyez a férfira, az csak fokozatosan derül ki. A film elején csak annyit tudunk, hogy egy katalógus lapozgatása közben akadt meg a szeme egy képen, amelynek alkotóját a Christie’s aukciósház Rembrandt köréhez sorolta. Jan Sixet viszont nem hagyta nyugodtan a gondolat, hogy egy valódi Rembrandttal van dolga – már csak azért sem, mert az 1630-as években, azaz a kép keletkezésének idején, Rembrandt még nem volt híres, így követői sem lehettek. Mindenesetre lehetőséget szimatolt, lecsapott és 137 ezer fontért (nagyjából 185 ezer dollárért) megvette a képet – lásd a keretest.
A dokumentumfilmben ezen a ponton veszi kezdetét egy egészen izgalmas nyomozás, amelynek csak az egyik tétje az, hogy kiderüljön, valódi-e a kép. Ezzel együtt ugyanis egy generációs csata is zajlik, egy igazi felnövés-történet beteljesülése, amelynek során a privilegizált, híres család sarja saját jogán szeretne elismerést kivívni magának a világban. Ha sikerrel jár, azzal egy életre megalapozhatja hírnevét a műkereskedő világban.
A történet kimenetele nagyjából ismert: Jan Six lesz az, aki 44 év után egy „új Rembrandtot” adott a világnak. Egy gyönyörű fináléval itt véget is érhetne ez a történetszál, ám aztán jön a csavar: kiderül, hogy Jan Six egyik üzlettársa azzal vádolja a fiatal műkereskedőt, hogy felrúgott egy korábbi megállapodást, és ezzel kitúrta őt az ügyletből. Rendkívül feszült pillanatok következnek, amikor nagyon nehéz eldönteni, hogy kinek is van igaza: a néhány perce még mosolygós, diadalmas Jan Six idegesen igazgatja a mandzsettáját, és atyai jóbarátja, a képet azonosító Rembrandt-szakértő, Ernst van de Wetering pedig megszakítja vele a kapcsolatot. Az egész történet annyira erős és ellentmondásokkal teli, hogy egy külön filmet is megérdemelt volna. Így viszont Az én Rembrandtom alapvetően csak elénk szór bizonyos történetmorzsákat, amelyek akár még érdekesek is lehetnek, viszont nehezen állnak össze koherens egésszé, és a Jan Six-féle történetben is nagyon sok a vakfolt. Ennek ellenére érdemes bárkinek megnéznie a filmet, akit egy kicsit is érdekel a holland aranykor, mert a vizualitása csillagos ötös. A kamera nagyon sok közelit mutat (kezeket, szemeket, apró részleteket), ez pedig nagyon szépen összecseng azzal az aprólékossággal, ami Rembrandt képeit jellemzi – ami azért is bámulatos, mert a hozzáértők szerint a németalföldi mester amúgy nagyon gyorsan dolgozott. A dokumentumfilm készítői annyira közel hozzák ezeket a képeket, amennyire valószínűleg sosem fogjuk látni őket.
Emellett a film rengeteg olyan szereplőt felvonultat, aki része ennek a világnak, de nincs igazán szem előtt. Az például egészen borzongató látvány, amikor a restaurátor egy kis pengével kaparni kezd egy felbecsülhetetlen értékű vásznat, és érdekes végigkövetni azt is, hogy egy korszak szakértője mi alapján dönt az eredetiségről. A legizgalmasabb most is az, amit általában nem látunk. A művészeten és a világ megismerésén túl ugyanis Rembrandt sokkal többet is jelent: presztízst, pénzt, hírnevet, és persze színfalak mögötti machinációkat, vérre menő és barátságokat felemésztő harcokat, szakmai kiszorítósdit – mindegyik egyformán érdekes.
Magyarul legutóbb egy képregény jelent meg Rembrandtról (Typex művéről ITT írtunk), pár éve pedig Jan Six tíz élete címmel az Osirisnél jelent meg a regényes életű Sixekről egy kötet.
