B
Jörg Kastner, Az ördög színe kékford. Almássy Ágnes, Budapest, Geopen kiadó, 2009, 366 oldal, 2990 Ft
A Geopen jól döntött, hogy ezzel a – könnyen olvasható, tulajdonképpen letehetetlen, ugyanakkor jelen formájában és céljaihoz mérten hiteles – történelmi regénybe ágyazott bűnügyi történettel „vezette be” a szerzőt itthon. A regény éppen annyira használja fel és alakítja át a történelmet, amennyire kell. A gyorsan pergő események mellé nem is hiányzik a részletesebb korkép vagy a szereplők árnyaltabb lélekrajza, a hangsúly – az olykor kissé túlvállalt – cselekményen van.
Kastner és narrátora, a főszereplő (illetve a regényhez szolgáló jegyzeteket „író”) Cornelis Bartholomeusz Suythof ügyesen bennmaradnak a történelmi kontextusban: a kort meghatározó események legtöbbje nyomot hagy a cselekményen, ráadásul térkép és kronológia is az olvasó rendelkezésére áll, hogy közelebb kerüljön hozzá. A grandiózus terjedelem ellenére egy füst alatt elolvasható regény remek szórakozást nyújt, de aki A rózsa neve után kisebbfajta sokkot kapott, az ne számítson nagy durranásra.
A 17. századi Amszterdam sem volt mentes a váratlan és szörnyű bűntettektől. Éppen a regény egyik főszereplőjétől, Rembrandttól maradtak ránk arról az Elsje Christiaensről (illetve hollttestéről) mintázott rajzok, aki miután röviddel a városba érkezése után nem tudta megtéríteni szállásadója számára a lakbért, zavarában agyonverte azt egy baltával, majd miután menekülés közben elfogták, a bíróság megfojttatta, ezt követően pedig a gyilkos baltával verette szét a fejét. A holttest az Ijen Volewijk bitóján csüngött – itt „állt modellt” az idős és immár sikertelen festő számára. A regény bűntényei ehhez hasonló módon váltanak ki döbbenetet a város lakosaiban – rövid időn belül egy kékfestő (ki más?) a családtagjait fejezi le, egy fegyőr pedig élettársát veri agyon a felismerhetetlenségig. Cornelis, az utóbbi tettes jóbarátja szagot fog, hiszen mindkét tetthelyen ott állt a falhoz támasztva a feltehetően Rembrandt-tanítvány ecsetjétől származó, titokzatos kék színnel készült festmény, amely viszont nyomtalanul eltűnik. Cornelis nyomozásba kezd, és Rembrandt mester tanítványául szegődik.
Kár lenne akár lólépésben végigrohanni a cselekményen, hiszen a fantasztikumot sem mellőző események szorosan kapcsolódnak egymáshoz, én pedig nem akarom lelombozni a majdani olvasók kíváncsiságát, amelyet a regény minden kétséget kizáróan megteremt. Egy szempontból látom gyengének a narrációt, mégpedig éppen a narrátor személyét illetően, hiszen annak ismeretében, hogy sikerült feljegyzéseket hagyományoznia az utókorra, halálközeli élményei (ebből található jó néhány a regényben) állandóan a végső megmenekülés ígéretét hordozzák magukban. Kastner a végére kissé túlbonyolítja az eseményeket, hiszen megpróbál ragaszkodni az ismerten mérvadó történelmi tényekhez. A végső leleplezéshez (a gyilkosságok fő indítékainak és körülményeinek megvilágításához) ügyesen használja ki a kor egyik jellemző „világnézeti problémáját”, de a szűk időbeli határok miatt „elmélete” kicsit sántít is. Nem áll ez a címbe implikált kék színre (és itt persze azt is megjegyezhetem, hogy a cím azért sejtet egyet s mást), ami egy szinten nyitva is hagyja a végül „megoldott” történetet.
„Fény és árnyék Amszterdam aranykorában” – áll a kötet borítóján. Az ördög színe kék ezúttal inkább az árnyékos oldalra koncentrál, de azt a körülményekhez képest izgalmasan járja körül. A regényt szinte egy az egyben a jól összerakott cselekmény viszi el, de egyúttal beleláthatunk az illusztrálni vágyott korba is. Nem ettől a regénytől fogom újragondolni a világot, de az biztos, hogy amíg olvastam, nem engedett semmi mást a közelébe. Nem babonázott meg, de két napig fogva tartott.
