Kollár-Klemencz László: Írni az utolsó pillanatig lehet

Ha Dömörkapu közelében landolna egy repülő csészealj, és megkérdezné tőlem az utasa, hogy honnan érdemes nekilátni Kollár-Klemencz Lacinak, azt javasolnám, kezdje az Öreg Bandával, mert a regény elolvasása után szerintem még jobban érthetők a lemezeid. Jó tanácsot adnék vajon?

Örülnék, ha az Öreg Bandát ajánlanád neki, mert az biztos, hogy

a regény helyre teszi például a vidéki kultúrához való kötődésem okait.

Választ ad aztán arra is, hogy meddig nyúlnak vissza a Szájbergyerek gyökerei. És azt hiszem, az elolvasása után érthetőbbé válhat a transzcendenshez, az Istenhez való viszonyom is.

Kisközösségek, hit és a vidék. Csupa olyan téma, amik jelen vannak a dalaidban is. A számodra fontos kérdések közül talán csak a természetről esik kevesebb szó a kötet lapjain.

Igen, mert az Öreg Banda inkább az emberek természetével és a közöttük lévő bonyolult viszonyokkal foglalkozik. Ezért ez a kíváncsi ufonauta nemcsak a Kistehén-, meg a Kollár-Klemencz-albumokhoz kerülne talán közelebb, ha végigolvasná a könyvet, hanem világosabb lenne neki valószínűleg az is, hogy miért élek itt, Dömörkapun, miért tartok állatokat, és miért érzem szükségét, hogy minden nap fát hasogassak odakint. Az a tevékenység ugyanis, aminek látható és egyértelmű eredménye van, szép és fontos keretet ad az ember napjainak.

Hiszen egyfelől szellemi-érzelmi teremtmények vagyunk, amit a körülöttünk élőkhöz fűződő kapcsolatainkban élhetünk meg, de közben fizikai lények is, amit a mozgással, a munkával ‒ a tárgyakhoz és eszközökhöz való kapcsolódásainkon keresztül tudunk megtapasztalni. Én arra törekszem, hogy

egyensúlyban legyen bennem a fizikai lény és a szellemi-érzelmi teremtmény.

Azt hiszem, az Öreg Bandában ez is benne van, elvégre ezt is Újhartyánból hoztam, ezt is a felmenőimtől kaptam. Vagyis, tőlük lestem el.

Ahogy te Újhartyánban, úgy David Bornstein Budapesten kezdte keresni a gyökereit. Vele alapítottátok 1991-ben az Andersen zenekart, ami hamar népszerű lett, és három évtized alatt sem veszítettek szerintem az erejükből az együttes felvételei. David hozta magával a tengerentúlról az óceán mélyének sötétjét és a perzselő Los Angeles-i napsugarakat is. Megtalált szerinted magából valamit a vasfüggöny romjai között?

Sosem kérdeztem meg tőle ezt. Pedig engem is foglalkoztatott, hogy annak a srácnak vajon miért lehetett érdekes a rendszerváltás utáni Budapest, aki ugyanazon a kaliforniai partszakaszon sétálgatott délelőtt, ahol Jim Morrison dúdolgatta annak idején a dalait, ahol délután szörföztek, éjszaka meg drogoztak a fiatalok.

Ez a szélsőségesség jellemző volt amúgy Davidre is. Szerette az életet, és csodálattal figyelt minden teljesítményt, ami az emberhez köthető. Amikor a kilencvenes évek legelején Los Angelesben jártunk vele, lelkesen mutogatta a filmstúdiók, a szállodák meg a múzeumok épületeit. Mindegyiknek ismerte az eredettörténetét. Tudta, kik az alapítók, hogy kik húzták fel azokat a hatalmas felhőkarcolókat a város fölé. Mi meg nevetgéltünk csak Kárpáti Dódival a légkondicionált Cadillac hátsó ülésén, mert annyira idegen, annyira más volt ez a világ, mint ahonnan mi jöttünk, hogy nemigen tudtunk mit kezdeni vele. Davidnek viszont állati fontosak voltak az amerikai kultúra nagyjai ‒ rajongott Bukowskiért, Lou Reedért, Andy Warholért és a Factory körül csoportosuló művészekért. Lenyűgözve beszélt a hőseiről, és ismert minden velük kapcsolatos sztorit. Otthonosan mozgott a mítoszok között. Sokszor meg egyáltalán nem találta magát a világban, üresnek és értelmetlennek érezte a napjait. A két véglet között pedig nem voltak átmenetek.

Szóval, nem is tudom… Talán a kelet-európai egyszerűségünk lehetett érdekes neki. A várakozással vegyes naivitás, az őszinteség, vagy a belőlünk áradó szeretet. A vonzó, de megközelíthetetlen amerikai félistenek után Davidnek tüneményes és szokatlan lehetett az a világ, ahol legfeljebb a nyolcadik lépcsőfokra tett sör hőmérséklete a lényeges. Minden másra vállat vontunk akkoriban. Azt hiszem, ez a melankóliával vegyes életigenlés, a minden a miénk, de semmi sem igazán lényeges érzése ragadta magával Budapesten Davidet.

Ebből születtek szerintem errefelé a legszebb zenék, könyvek és filmek is, és lehet, hogy emiatt tetszett meg Davidnek a Boann nevű zenekar is, amit az Andersen előtt csináltatok Kárpáti Dódival.

Az biztos, hogy a Boann-nak is

ez a bánatos és varázslatos, megtört és nemtörődöm, egyszerre békés és feldúlt Kelet-Európa volt a táptalaja.

Nagyon más volt ez, mint amit David korábban ismert és megszokott, úgyhogy tényleg inspiráló lehetett neki. Nekem pedig David érzékenysége és végletessége volt izgalmas, mindaz, amit a tengerentúlról hozott, és szerintem ez a találkozás tette igazán érdekessé az első Andersen-lemezt.

A második, Merry Misery című albumon viszont nem sikerült már azt hiszem olyan jó arányban összekeverni Kalifornia és Kelet-Európa színeit. David az egyszálgitáros, egyszerűbb hangzásban gondolkozott, én viszont más irányba vittem volna a zenekart, úgyhogy eltávolodtak egymástól az elképzeléseink. David hazaköltözése és halála pedig az Andersen végét is jelentette egyszersmind.

Az Andersen felbomlása után hosszú ideig nem zenéltél. Az animációs filmeket készítő Varga Stúdióban voltál előbb gyártásvezető, aztán idővel rendezni kezdtél, ugyanott. Dalokat elvétve írtál csak, de megkockáztatom, hogy ezek az évek mégis a Kistehén első korszakát készíthették elő, mert a filmstúdióban több szentendrei kötődésű képzőművésszel is dolgoztatok, és nekem az első két-három Kistehén-lemez szövegvilága erősen köthető a Bizottság vagy épp a Tudósok gondolatiságához.

Igen, abszolút. Az egy nagyon érdekes kör volt különben. Leginkább talán Bada Dada volt hatással rám. Képzeld, az egyik Tudósok-lemezen gitároztam is. De ef Zámbó Öcsiék révén ismerkedtem meg a később a Kistehén figuráját megrajzoló Igor Lazinnal. Ahogy Bada, úgy ő is a Vajdaságból költözött Magyarországra. Mindketten határon túli kistelepülésekről jöttek, és azt vettem észre, hogy az élményanyaguk nagyon hasonló azokhoz az impulzusokhoz, amiket én az újhartyáni gyerekkoromból hozok. Ismerősnek éreztem a kötődéseiket, és egyből tudtam azt is, hogy az ő világuknak valamiképpen én is a részese vagyok.

A Varga Stúdióban rendeztem reklámfilmeket is, és többen megkértek akkoriban, hogy írjak zenét ehhez vagy ahhoz. Így készült az Én vagyok a kistehén is, aminek elég nagy sikere lett. Nem sokkal a megjelenése után megkeresett a Private Moon Records, hogy kiadnának tőlem egy albumnyi ehhez hasonló dalt, és akkor át kellett gondolnom, milyen összetevőket engedjek bele ebbe a projektbe. Abban biztos voltam, hogy az Andersen egészen más világ, az előbb emlegetett, Szentendréhez köthető társaság gondolkodásmódja viszont közeli és rokonszenves volt nekem.

Szövegírói tapasztalatod volt már akkoriban?

Nem túl sok, mert az Andersenben David írta a szövegeket. A Boannba egyet-kettőt én hoztam ugyan, de azért túlzás lenne azt mondani, hogy irdatlan nagy gyakorlatom lett volna az írás területén. Elég gyorsan el kellett készíteni a lemezt, úgyhogy minél egyszerűbb és rövidebb versszakokban gondolkoztam. És éppen az Apa kocsit hajt minimál, már-már kataton világa segített elindulni ‒ ezzel a megközelítéssel szerintem eléggé rokon mondjuk a Kutyika. És hát, a szentendrei zenész-képzőművészek attitűdjéhez abból a szempontból is közel áll a lemez, hogy egy pillanatig sem gondoltam komolyan. Én mindenáron filmet szerettem volna forgatni akkoriban, a zenélést hobbinak, egyszeri kirándulásnak gondoltam csak.

Aztán mégis átvette a filmezéstől az első helyet. De nem maradtak el a képek sem, mert úgy vettem észre, a zene téged kezdettől komplexen ‒ borítóval, klippel, vizuállal együtt érdekel. A Kistehén formáció tánczenekar időszakának sramlis, klezmeres, cigányzenés, skás, és újhartyáni-lagzis világának szerinted mennyire voltak súlyponti elemei az előbb is emlegetett, a Dunakanyar groteszkjeire is kacsingató dalszövegek?

Az első lemezek idején a megúszásra játszottam, azt hiszem. Túl nagy kötöttséget jelentett ugyanis, hogy meglévő ritmusképletre írjak átélhető, értelmes, és a dallamhoz is passzoló szöveget. Azokat az avantgárd irányába mutató játékokat szerettem inkább, mint mondjuk a Gyom nyomja az agyamat a harmadik lemezen. Jó érzés volt rátalálni néha ilyesmire, de mihelyst hozzáfogtam egy klasszikusabb szöveghez, elveszítettem a fonalat rendszerint. Gyakorlatlan voltam, és aminek tervszerűen, szándékkal álltam neki, az nem lett szerintem elég jó sosem. Az előbb emlegetett, szabadabb folyású, ösztönösebb dolgok viszont működtek ‒ megfestettek egy különös hangulatot. Lehoczki Karcsi mondta egyszer, hogy azok az igazán jó szövegeim, amiknél érződik, hogy nem gondolkodtam rajtuk túl sokat, csak hagytam, hogy kijöjjenek bizonyos szavak. Azt vettem észre én is, hogy ha jó pillanatban jegyzek le egy részletet, akkor általában sikerül elcsípnem valamit, és azzal a résszel minden erőlködés nélkül sikerül atmoszférát teremteni.

Persze nem túl gyakori az ilyen pillanat, így aztán a filmes forgatókönyvek is adtak támpontokat nekem. A harmadik lemez A szája íze című nyitódalát például ‒ ami két tankoló férfi esetét meséli el ‒ eleve dalban leírt, de akár mozgóképen is megeleveníthető történetként képzeltem el.

Néha meg egy-egy jól működő refrénre találtam rá, mint mondjuk a Szerelmes vagyok minden nőbe esetén, de ha néhány kísérletet sikerültebbnek éreztem is ezek közül, az elején inkább elveszettnek éreztem magam a dalszövegírás területén. Közben tök érdekes, hogy milyen sokan szeretik a Kistehén első korszakának a szövegeit.

Meddig tartott ez a ráérzős-bizonytalankodó időszak?

Hát, az az igazság, hogy még az Ezt is elviszem magammal idején is sokat bajlódtam a szövegírással. A címadó dalhoz például elkészült már a refrén, és tudtam azt is, hogy mit szeretnék vele kezdeni, de nagy segítség volt, hogy odaadhattam Erdős Virágnak, és nem nekem kellett vesződnöm a versszakokkal. Közben mindvégig megvolt bennem az irodalmi értékű szövegek iránti igény – azt hiszem, ezt Davidtől kaptam, aki nagyra becsülte a Bob Dylanhez vagy a már emlegetett Lou Reedhez köthető szövegcentrikus zenét –, csak éppen sokáig nem tudtam írni ilyeneket. A 2008-as Ember a fán című albumon hagytam el a felnőtt óvodásoknak szóló, gügyögő sorokat, és akkor kezdtem el komolyabban dolgozni a dalok szövegén.

A témák tekintetében nem lehet vízválasztónak mondani ezt az albumot, a technikám viszont megváltozott. Amikor kész volt már a lemezhez a zene, és tudtam, hogy most a szövegek következnek, kortárs verseket kezdtem olvasni. Elképesztő nagy inspirációt jelentettek nekem. Tisztában voltam vele, hogy nem tudom elérni ezt a színvonalat, de kellőképp felpöckölt ‒

arra ösztönzött, hogy fussak azért neki.

Olyasmi volt, mint a reggeli kávé: felébresztett, fejbe vert, indulhatott utána a napom. A mai napig szívesen fordulok amúgy a költészethez ihletért. A nemrég felvett, A folyó című lemezen hallható Szikla szélén című dalt például egy Pilinszky-vers nyomán született.

Ez tényleg jó ideje tart, hiszen már jóval a Rájátszás előtt voltak olyan estjeid, ahol fontos szerep jutott az irodalomnak is – például Erdős Virággal, Darvasi Lászlóval vagy Háy Jánossal léptetek fel közösen. Minek köszönhető, hogy az a dalszerző-frontember, aki az Andersennel és a Kistehénnel is nagyon magasra jutott, mintha mégis az intimebb közegben, kisebb színpadokon talált volna a kétezres évek elején igazi örömöt?

Az irodalmi teret én jóval tágasabbnak látom a méretesnek tűnő, de számomra jóval szűkösebb könnyűzeneinél. Amikor Erdős Virággal vagy Darvasival álltam a színpadon, úgy éreztem, jobban át tudom fogni a világot, mint a Budapest Parkban egy rockzenekar közepén. Az irodalom távlatokat nyitott nekem. Azt hiszem, a novellákban és a regényekben messzebbre juthatok, mint a popzenén keresztül, emiatt

felszabadítónak érzem a prózaírást,

illetve azt is, hogy a prózán keresztül az irodalmi közegnek is a része lehetek. Határtalan szabadságot kínál ugyanis, hogy éjszaka, amikor mindenki alszik már a házban és a ház körül, én órákon át mondatokban kószálhatok.

Megkockáztatom, hogy téged ez a kószálás érdekel igazán. A készülődés és a készülés öröme. Ahogy a dalszövegekben és a regényben, úgy a novelláidban is a pepecselés, a bíbelődés az, amit szívesen színre viszel. Azt hiszem, neked voltaképpen maga a tennivaló vonzó, a barkácsolás ‒ ahogy a beszélgetés elején mondtad, a mindennapi fahasogatás. Ha így van, honnan tudod, mikor kész a mű, hogy sikerült a szépet előcsalogatni?

Leggyakrabban egy hangulat, egy szag, egy mondat indít el. Tele van a telefonom ötlettel, felvetésekkel. Olyanok ezek a jegyzetek, mint a National Geographicon futó kincskeresős sorozatban az ígéretek: ezen a környéken, valahol a föld alatt kincs lehet. A szereplők ilyenkor pénzt és időt nem sajnálva ásni kezdenek. Ha másképp nem megy, különféle gépeket bérelnek, hogy sikerüljön még mélyebbre jutniuk. És mivel végig ott lebeg előttük a mesés briliánsok ígérete, baromi jól érzik magukat ásás közben is. Én éppen így vagyok, amikor nekiállok prózává vagy dalszöveggé formálni a jegyzeteimet. És amikor elkészülök, egyből tudom, hogy sikerült-e előbányásznom a mélyből valamit, és azt is, ha nem találtam meg a csillogó drágaköveket. Mondjuk az ásás akkor is öröm, ha valami teljesen másra akadok odalent, mint amiről azt sejtettem, hogy ott kell lapulnia.

Nem is a kincs fontos akkor, hanem a kincsnek az ígérete?

A mindennapokban számos problémát kell megoldanunk: leszakad a redőny, bedöglik a kocsi, elkóborol a kutya, vagy megbetegszik valaki, akit szeretünk. De én abban hiszek, hogy a Mennyország mégis, mindezek ellenére is itt van velünk. Ezért az a feladatunk, hogy szebbé tegyük a környezetünket és meg vagyok róla győződve, hogy ettől máris szebb lesz az életünk. Ezen tök sokat kell dolgozni, de ha így teszünk, akkor szebbé tesszük szerintem a világot is egy kicsit. Én ezt kaptam Újhartyántól, és ezt igyekszem magamban vinni tovább. Emiatt is lehet, hogy legfőképp az aktív állapotokban érzem igazán jól magam ‒ a fahasogatásban, a pepecselésben, a szövegírásban. Ilyenkor a közelemben érzem a kincset is.

Annak, hogy egy-egy korábbi dalt átöltöztetsz olykor zeneileg – például az Iszom a bortra gondolok, ami a Rengetegről a Zabolátlan lovaim-lemezre költözött, vagy itt van a Pápá, nyugodj békében is, ami az Elviszlek magammal után az Ég az erdőn is hallható –, ugyancsak a kincskereséshez van köze?

Azt hiszem, ez pusztán kíváncsiságból fakad. Számos úton el lehet jutni egy adott helyre, és mindegyik út más látnivalókat és kalandokat kínál. Ehhez hasonló az is, hogyha egy szöveghez különböző zenei kulisszákat társítasz. Ilyenkor előfordulhat, hogy számos részlet más fénytörésbe kerül, vagy esetleg új értelmet nyer. Izgalmas persze az is, hogy kik a játszótársaid. A Pápá, nyugodj békében kistehenes változata a poprock felé nyílt ki, a kamarazenekarral pedig egy kicsit klasszikusabb módon igyekeztünk hozzá közelíteni.

Az Iszom a bornak sokak szerint az első változata az igazi, de én örülök, hogy Dargay Marcival és Farkas Robival is rögzítettünk a dalból egy radikálisan másmilyen verziót. Állati érdekes tapasztalat volt nekem, hogy

amint megváltozik a zene, másként kezd viselkedni a dalszöveg is.

Egy szöveg szerintem akkor igazán jó, ha különböző élethelyzetekben más és más hatást gyakorol a hallgatókra, ha idővel előtűnnek új jelentésrétegei.

Így van ez a jó prózával is. Az Öreg Banda friss élmény nekem, és az egyik legszebb rock and roll-könyvnek gondolom, amit olvastam az életem során. Nemcsak családtörténet, hanem a zenéről való hitvallás, és mintha kirajzolódna benne egy lírai vallomás a művészethez való hozzáállásodról is. A fejezetekben megcsillan olykor a csoda, ami segít elemelkedni a mindennapoktól, és rendre az énekléshez vagy a zenéhez kapcsolódik ez a csoda. Ha így nézzük, a dalról írtál tehát regényt, és az érdekelne, hogy vezet-e visszafele, a prózából a dal irányába is út, és az a számos kifejezés, az a sok-sok helyzet, történet, adoma, amiket megismertél a regényre való felkészülés után, hasznosulni fog-e később, dalszövegekben?

Az Öreg Bandának az életemben speciális helye van. A szüleim, a nagyszüleim és a dédszüleim életét dolgoztam fel a könyv írásakor. A falu életét, ahonnan származom. Szerettem volna megismerni a település és az ott élő emberek létét vezérlő szándékokat és folyamatokat, mindezek végén pedig megtalálni mindebben saját magam. Komoly feltáró- és gyűjtőmunkát végeztem, és tartottam tőle egy kicsit, hogy ennyi kötöttség mellett hol találom majd meg azt a szabadságot, amit mostanában a prózától kapok. Leginkább ez foglalkoztatott tehát, és nem is igen jutott eszembe, hogy innen bármi átkerülhetne majd a készülő dalaim közé.

Az Öreg Banda a zenész férfiak és az erős nők regénye

Gyerekkori emlékek, családi anekdoták, legendák, fikciók és dokumentumok adják az alapját Kollár-Klemencz László új regényének – erről maga a szerző ír egy rövid utószóban. Az Öreg Banda egyszerre család- és zeneregény, egyúttal pedig Újhartyán fiktív krónikája is.

Tovább olvasok

Az viszont valószínű, hogy arra a regényre hatással lesz, amihez most gyűjtök anyagot. Egy a középkor idején, a Pilisben élt remetéről tervezek írni legközelebb, aki mély és organikus kapcsolatot ápol az őt körülvevő növényekkel és állatokkal. Persze a kincskeresésnek még csak az elején vagyok, úgyhogy könnyen elképzelhető, hogy valami egész mást találok majd odalent.

Közös pont a műveidben az állat-tematika, ami az Andersen Laughing Cowjától a Kistehénen át a plüssnyúlig vagy a Rengeteg vadjaiig, illetve a novellákban feltűnő kutyákig, kecskékig, lovakig végigvonul a munkáidon, és ezek szerint az új könyvben is szerepelni fognak vadállatok. Az állat nálad jóval több mint holmi egzotikum vagy ornamentika…

Nézz ki egy pillanatra a hátad mögötti ablakon! (Hátrafordulok, és meglátok a ködben egy békésen nézelődő barna szamarat.)

Hát ő meg kicsoda?

Ő a Cumi. Nagyjából tizenhat éve lakik velünk. Látod, tényleg nem csak motívumok nálam az állatok… Szóval, a tudomány azt hirdette hosszú évszázadokon át, hogy a legtöbb bennünket foglalkoztató kérdésre zárt, laboratóriumi körülményektől várhatunk válaszokat. A kutatók sokkal szívesebben vizsgálták a természetes élőhelyek helyett a mesterségesen megteremtett makett-rendszereket. Egy csomó dologra rá is jöttek így, de mégiscsak az embert állította a középpontba ez az elképzelés.

Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy

akkor volt ezen a bolygón minden a helyén, amikor mi, emberek nem helyeztük magunkat a természet fölé,

nem igyekeztünk a környezetünkkel aszimmetrikus viszonyokat kialakítani, hanem egyensúlyra törekedtünk a bennünket körülvevő világgal. Ez a megközelítés rengeteg tudással vértezte fel a régieket, és ma is sokkal gazdagabb lenne az életünk, ha a társainkként kezelnénk az állatokat, vagy felfedeznénk, hogy az erdő hálózatként kommunikáló, érzékeny közösségként működik. Néhány évtizede teret nyert a tudományban az a trend, hogy figyelik, miként reagálnak egyes kihívásokra a természet bizonyos életközösségei. Szerintem ez segíteni fog tisztábban látni a körülöttünk lakó állatok életstratégiáit, de arra is hatással lehet, hogy jobban megismerjük a bennünk élő állatot. Lenne min változtatnunk, és ha sikerül, boldogabb életet élhetnénk mindannyian.

Téged mire tanítottak meg a körülötted élő állatok?

Ha együtt élsz velük, és figyeled a reakcióikat, nagyon különös dolgokat érthetsz meg. Magaddal és velük kapcsolatban is. A Május nevű kutyánk mellett volt régebben egy tacskónk, aki nemrég elszökött. Pár hónapig Május kutyatárs nélkül maradt, emiatt látványosan közelebb került a Cumihoz. Feldobják egymást, együtt bolondoznak az udvaron. De láttam már tyúk-kecske barátságot is. Egyszer egy kivételével minden tyúkunkat elvitte a róka, és az az egy, amelyik megmaradt, a kecskékkel kezdett bandázni. Ráült a hátukra és mindig együtt mozgott velük. Az egyik bakkecskénk pedig egy bárányba volt szerelmes. Együtt voltak naphosszat, el se lehetett őket választani. Amíg nem tartottam állatot, nem tudtam én sem, hogy ennyire mélyen meghatározzák az életüket az érzéseik. Erről is szól majd a következő regény. Aminek a központi alakja tehát egy magával, a környezetével és a Jóistennel harmóniában élő remete.

A természettől elszakított embernek szerintem az istenkapcsolata is megborul, és aki így él, a teremtőjétől is távol kerül. Én a középkori pilisi remetéhez hasonlóan ugyanolyan teremtménynek gondolom magam, mint az a szamár, vagy a kutya odakint az udvaron, az erdő fái, vagy a nyüvek a kövek alatt. És ennek óriási ereje van.

A regényedben a zenekart vezető Hans ‒ aki esténként szívesen trombitál az istállóban a lovainak, de nem beszél amúgy túl sokat ‒ azt mondja egyszer a borbély Tuner Mocinak, hogy öregnek érzi magát a zenéhez. Hogy az asszonyhoz, a gyerekekhez, a szőlőhöz és a lovakhoz még nem öreg ugyan, a zenéhez viszont igen. Az alapján, amiket most meséltél, úgy tűnik nekem, mintha egyre távolodnál a dalformától, és a próza felé közelednél óvatosan. Mit gondolsz, fogod-e majd te is úgy érezni egyszer, mint Hans, hogy a zenéhez nem vagy már elég fiatal?

Hát, figyelj, ez simán lehet. Ha nem esik majd olyan jól, mint amilyen jól most esik, akkor le fogom tenni a gitárt, azt hiszem. Az írás viszont ezzel ellentétesen működik. Ahogy korosodsz, egyre inkább állnak össze benned a dolgok, és egyre több a mondandód. Írni ezért az utolsó pillanatig lehet.