Írni viszonylag későn kezdett amúgy. A gimnáziumi évek alatt inkább színészettel és festészettel foglalkozott. És persze zenélt a Boann nevű formációban, aminek ‒ mint megtudtam tőle ‒ „a bánatos és varázslatos, megtört és nemtörődöm, egyszerre békés és feldúlt Kelet-Európa jelentette a táptalaját”.
Kollár-Klemencz László a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki karán, tájrendező szakon szerzett diplomát, és bár kertépítő mérnökként keveset dolgozott, máig vallja, hogy „az a tevékenység, aminek látható és egyértelmű eredménye van,
szép és fontos keretet ad az ember napjainak”.
1991-ben barátkozott össze az akkoriban a Gasoline nevű együttessel nyomuló, Kaliforniából a magyar gyökerei felkutatása miatt a magyar fővárosba költöző David Bornsteinnel, akivel még abban az évben megalapították az Andersent. A zenekart, amelynek jelentőségét talán az MTV-játszásoknál és a tengerentúli turnénál is jobban mutatja, hogy a kilencvenes években induló zenésznemzedék tagjai egytől egyig a rendszerváltozás utáni évek tán legfontosabb formációjaként hivatkoznak a két lemezt rögzítő Andersenre.
„Építész szerettem volna lenni, csak arra a karra nem kerültem be ‒ pont a rajz miatt, amiből aztán sokáig éltem” – mesélte a Mozinet Magazinnak Kollár-Klemencz, utalva a Varga Stúdióban töltött éveire, melyek során gyártásvezetőként, grafikai és látványtervezőként, animátorként, forgatókönyvíróként, rendezőként, illetve rövidfilmek zeneszerzőjeként is tevékenykedett. Roppant izgalmasak az animációs filmjei, és a magam részéről eléggé sajnálom, hogy a Követ a teve című terve, ami egy talkshow-műsorvezető Elvis-imitátorról szól, akinek az a fixa ideája, hogy bárhova megy, mindenhová egy teve követi, tudtommal csupán terv maradt. Igaz, ha meghallgatjuk a Csintalan című Kistehén-lemezen szereplő A teve követ című dalt, felsejlik előttünk a nem mindennapi probléma elhárítására kieszelt válasz is.
Kollár-Klemencz szívesen rendezett volna nagyjátékfilmet is, ám az előbb említett teve-terve nem bontakozott ki, a sárga színű, szertelen borjú,
a fa tetején lustálkodó-kíváncsi Kistehén-alak azonban újra a zene felé fordította őt.
Az Igor Lazin által rajzolt figura fejhangú dala hatalmasat ment húsz évvel ezelőtt, és pár hónap alatt egész album készült köré. Az alkalminak sejtett formáció Zene a Nyulaknak néven jelentette meg a legegyszerűbben tán az óvodásoknak szóló lakodalmasrock, illetve a rajz-film-zene címkékkel körülírható lemezt, amely kacsintott azért a nyolcvanas évek szentendrei neoavantgárdjaira, illetve az aktuális tánczenékre (még ha ötletesen vurstlisítva is), sőt, nyomokban felbukkant már a későbbi életművet markánsan meghatározó melankólia ‒ még ha csekély dózisban is.
A sramli, a klezmer, a ska és a cigányzene izgalmas ötvözete fedezhető fel a következő két, immár Kistehén Tánczenekar néven rögzített lemezen, amelyeknek egy régi interjú tanúsága szerint a rögzítés előtt – hogy stimmeljen a tempó ‒ Kollár-Klemencz letáncolta minden egyes tételét. Kell-e más bizonyíték, hogy amit a Csintalan, és a Szerelmes vagyok minden nőbe című albumokon hallunk, az tőről metszett tánczene? Apropó, régi interjúk. 2010-ben, a Wan2-nak arról számolt be Kollár-Klemencz, hogy a gimis kori kedvenc lemezei között ott van a Sex Pistols és a Muzsikás. Ha bandzsítunk kicsit, ennek a kettőnek az összekeveréséből szinte kész a Kistehén-recept. Persze kellettek azért hozzá az újhartyáni nyarak lagzis élményei is.
Kollár-Klemencz László ugyanis – ahogy fentebb esett már róla szó – egy szervezett, istenfélő és életigenlő kultúrából jön, és bevallása szerint máig a falu, az erdő az otthona. (Csoda-e, hogy a rengeteg mélyén, Dömörkapun látott vendégül minket is?) Azt hiszem, ez kulcsot jelent a későbbi Kistehén-lemezekhez, de a Kollár-Klemencz Kamarazenekar (számomra az eddigi zenei életmű csúcsait jelentő) felvételeihez is, ahogy megítélésem szerint kulcsregény a prózai oeuvre-ben a két novelláskötet – a 2015-ös Miért távolodnak a dolgok? és a három évvel később a könyvesboltokba került A műanyag kerti székek titkos élete ‒ után megjelent Öreg Banda is (olvass bele). Felemelő pillanat lehetett, amikor az Öreg Banda utódzenekarával együtt játszották el a könyvbemutató után a Szájbergyereket. Tényleg hazatalálhatott akkor a Kollár-Klemencz-i irodalom és zene.
Öreg Banda címmel jelent meg Kollár-Klemencz László új kötete, amely egy több száz évre visszanyúló családtörténet és középpontjában a zene áll. Az újhartyáni gyökerű zenész-íróval Szegő János beszélgetett temetőből ellopott angyalról, hargitai elvonulásról és Hansról is, aki elbújt a népszerűség elől.
Fotó: Posztós János
Tovább olvasokNemrég egy könyvtári kötetbemutatóján jártam, ahol egy elejtett félmondatból kiderült, hogy a dalszövegírás szerinte nem annyira az ő műfaja, és hogy a prózában tágasabb terek nyílnak neki. Egy korábbi interjúban kitért rá, hogy ha teheti, szívesebben van csendben beszélgetés helyett. Kollár-Klemencz László útja mostanság zenében és irodalomban is a múlt felé vezet, számomra viszont nagyon aktuálisak a szövegei és a dalai. Izgatottan vártam tehát, hogy találkozzak vele, és egy kicsit zavarban is éreztem magam amiatt, hogy elsősorban épp dalszövegírásról szeretném kérdezni. Hálás vagyok neki azért az őszinte, mély beszélgetésért, amelyben a dalok mellett szó esett a bennünk élő fizikai lény és a szellemi-érzelmi teremtmény közti egyensúly megteremtésének fontosságáról, a bennünket körülvevő világgal való harmóniáról, illetve a mondatokban való kószálás szabadságáról is. Részletek hamarosan.
