Egy nagy veszteségtörténetként indul Kollár-Klemencz László új regénye: a módos sváb gazda, Kaldenecker Miklós minden ingó és ingatlan vagyonát pénzzé teszi, hogy egy tanyát vegyen belőle Újhartyánban, és családjával egy sokkal nyugalmasabb életre rendezkedjen be. Viszont mielőtt nyélbe üthetné az üzletet, a forint egyik napról a másikra leértékelődik, és a pénzük, amiből van egy egész ládányival, nem ér már semmit. Rokonaik jóindulatában sem bízhatnak, így a nulláról kell kezdeniük mindent, és a paraszti társadalom csúcsáról a legalján találják magukat. Keserves évek jönnek, ami alatt csak a zene okoz örömöt. Josef nevű fiuk igazi tehetség, a regényben fligliharninak nevezett hangszerével pedig hamarosan közösséget teremt, egy komplett zenekart épít maga köré: ez lesz Öreg Banda, amely először a faluban, majd a környéken lesz népszerű, ezzel pedig az amúgy napszámból élő család bevételei is ugrásszerűen megnőnek.
Kollár-Klemencz László két izgalmas elbeszéléskötet után egy több évszázadot átölelő családregénnyel jelentkezik. Olvass bele!
Tovább olvasokA zene tehát érzelmileg és egzisztenciálisan is összetartja a családot, amely traumák sorát kénytelen elszenvedni: Josef ugyanis váratlanul meghal tüdőgyulladásban, az Öreg Bandában betöltött helyét pedig visszahúzódó öccse, Hans kénytelen elfoglalni. Az ő leszármazottainak történeteit meséli tovább a regény – így például Rozináét, aki lány létére nem zenélhet („Nőnek nem illik csücsöríteni”), helyette pedig férje áll be a bandába. A férjet Hergott Miskának hívják, akit négyéves korában libapásztornak adtak a szülei, de inkább napszámosnak állt, minthogy otthon legyen, mivel már egészen fiatalon menekül a brutális apja elől. A Kaldeneckeréknél új családra lel, a háborús besorozást viszont ő sem ússza meg: harcol az első vonalban, katonaszökevény lesz, majd hadifogoly, de valahogy túléli a világháborút. Az első században huszonnégyen szolgáltak a faluból, de csak ketten térnek haza, ő az egyik. Egy sokszorosan sérült, poszttraumás stressz-szindrómában szenvedő emberként látjuk viszont, és bár a családja diagnózist nem tud felállítani, csak azt látja, hogy Miska teljesen kifordul magából. Az öreg Hans az egyetlen, aki azt gondolja, hogy a zene lehet az, ami segíthet túllendülni a nehézségeken és
begyógyítani a láthatatlan sebeket.
A zene pedig nemcsak gyógyít, tartja a lelket az emberben, és nem mellesleg eltart egy családot, hanem közösséget is épít. Kollár-Klemencz ugyanis ebben a regényben nemcsak egy család – bevallottan részben a saját családja – történetét írta meg, hanem a szülőfalujáét is. Újhartyánon természetesen ugyanúgy végigdübörög a 20. század, mint a többi hasonló településen: a besorozások, a németek, a szovjetek, a kommunisták, a kitelepítők, a téeszesítők mind rajta hagyják a kezük nyomát a falun, amely azonban varázslatos módon valahogy mégis intakt marad. A regény legalábbis azt sugallja, hogy a veszteségek ellenére a közösség ereje töretlen, pedig alapvetően egy zárt, az idegeneket ferde szemmel néző faluról van szó: „Az nem is igazi hartyáni, aki innen el mer menni, az pedig nem igazi pesti, aki onnan idejön, de aki odamegy, és utána visszajön, az talán nem is ember”.
Kollár-Klemencz anekdotikus történetek sorozatában mutatja be a falut:
az egymással rivalizáló zenekarokat, a felaranyozott púpos lányt, vagy a fiúkat, akik húsvétvasárnap éjjelén trágyával szórják meg a kiszemelt hajadon udvarát. Szemlátomást élvezettel bolyong ebben az univerzumban: a legendákban bővelkedő, mágikus részleteket felvillantó történetek alapvetően nem feltétlenül görgetik tovább a cselekményt, amely ezeknél a részeknél kicsit érezhetően le is ül, viszont kétségtelenül továbbépítik ezt a világot. Mint ahogy gazdagítják azok a részek is, amelyek a falusi sváb mindennapokat mutatják be, a vásárokat, az ünnepeket, vagy akár csak a házak felépítését, a főzéseket. Az étel amúgy is központi szerepet tölt be a családoknál, hiszen a sors jobbra vagy rosszabbra fordulása elsősorban abban mutatkozik meg, hogy éppen mi kerül a tányérra: csalánleves vagy cimetkropfli (amiről csak tippelem, hogy fahéjas fánk).
Öreg Banda címmel jelent meg Kollár-Klemencz László új kötete, amely egy több száz évre visszanyúló családtörténet és középpontjában a zene áll. Az újhartyáni gyökerű zenész-íróval Szegő János beszélgetett temetőből ellopott angyalról, hargitai elvonulásról és Hansról is, aki elbújt a népszerűség elől.
Tovább olvasokAz Öreg Banda mindent összevetve tehát egy identitásregény is, aminek egyik nagy kérdése éppen az, hogy mi lesz azokkal a szokásokkal, világképpel, amit még a Duna mellől érkezett ősök hoztak magukkal. Mennyire adaptálható mindez a változó korhoz, ki viszi tovább a zenét, ha kihalnak már az öregek, és ki marad a faluban, ha minden fiatal elmegy a városba? A cselekmény központi alakjai alapvetően a zenész férfiak,
de az Öreg Banda mindemellett az erős nők regénye:
ők azok, akik a hátországot biztosítják, akik a férfiak távollétében vagy alkalmatlansága esetén a családot fenntartják.
„Apák még csak-csak tudták távolról figyelni a csecsemők első időszakát, de az anyáknak ez lehetetlen volt, hiszen megszülték, szoptatták, még ha mindez teher volt is a sok teher mellett, nyűg a sok nyűg mellett, a sok gyerek, a ház, mosás, főzés, mindezek ellenére nehezen tudtak elfelejteni minden egyes korai halált, nyolc-tíz gyerekből a fele, ha megmaradt, felét meg el kellett temetni, gyereksírokba ásni, apró, pici gyereksírokba, és ezt fel kellett dolgozni, túlélni, erős anyának, erős asszonynak maradni, hogy a többi élőt tudják szolgálni, márpedig muszáj volt.”
Kollár-Klemencz egységes történetet szőtt a falu köré, amelyből olvasóként képtelenség szétszálazni, mi a valós és mi a fikció, de alapvetően nem is számít, mert a kettő végeredményben egységes szövetet ad ki. Újhartyánnak így lett végül saját regénye, Kollár-Klemencz László pedig ezzel a könyvvel végleg feltette a falut a magyar irodalmi térképre.
