A regény első mondata (“Hogy a feleségem megcsal, már régen sejtettem.”) egy visszatekintő elbeszélést vont magával Füst regényében, de Enyedi ezzel szakított: Jakob Störr kapitány belső Odüsszeiáját akarta elbeszélni, hogy valaki hosszú éveken át hajózik, amikor rájön, hogy van hova hazamenni. Ahogy Odüsszeusznak, úgy Störrnek is sokféle kihívással kell szembenéznie, hogy megtalálja az otthonát. De az otthon nem fizikai tér, annak lehetőségét mindig magunkban hordozzuk.
Végülis erről szól A feleségem története: felismerjük-e magunkban az otthont.
A film lineáris építkezése bár hagyományosabb elbeszélői nézőpont, mégis szükséges, hogy a néző is végigmenjen ezen az úton. Együtt kell megtennünk az első lépéseket, a szeretkezéseket, a féltékenykedéseket, a megcsalásokat, mert külön-külön és együtt is szeretnünk kell a szereplőket, hogy az azt követő zuhanás igazán ijesztő és iszonyú legyen.
Enyedi Störr kapitánya (Gijs Naber) a víz, vagyis az egyik őselem ura, aki bátran hoz kritikus, életveszélyes helyzetben döntést, a magába vetett hit mások életét is megmenti. Saját, zárt világában a hajón a hierarchia csúcsán nem főnökként, hanem vezetőként viselkedik. A matrózok egymással táncolnak, a forróságban meztelenül locsolják egymást vízzel - ezt mutatja meg Rév Marcell operatőri munkája, ami egy idillikus világot ábrázol mindaddig, amíg a kapitány partra nem száll. Mert a szárazföld Lizzy (Léa Seydoux) területe, ahol a kapitány bizonytalanul közlekedik: a szabályok és a viszonyok mások, a kapitány protestáns etikája ott már semmit nem ér.
A víz és a föld közötti különbség olyan, mintha más kulturális szabályok mellett még a nyelv is megváltozna.
Störr kapitány problémája nemcsak az, hogy képtelen a másik számára elbeszélni magát, de az új helyzetben saját magát is újra kell fogalmaznia.
A feleségem története címről általában arra asszociálunk, hogy ez a feleségről szól, pedig már a cím is a férfit hozza helyzetbe, a birtokviszony az igazán fontos. Lizzy karaktere cuki, játékos, titokzatos és végzetes, amit Léa Seydoux simán hoz. Láttuk már őt izgalmasabb és összetettebb karakterekben lubickolni, most elsődleges feladata egy másik valóság megteremtése volt, illetve a kapitány és közte lévő távolság folyamatos érzékeltetése. Több helyen lehetőséget kap saját nézőpontjának bemutatására, él is vele, de ez nem az ő története, hanem Jakob Störr kapitányé, akit egy morózus holland színész, egy Mads Mikkelsen-típusú karakter, akit Gijs Naber alakít. A kritikák Seydoux-ért rajongtak, Naber esetében visszafogottak voltak, pedig szerepe nem könnyű, hiszen ha a film tétje az, hogy ő felszabadul mások és saját elvárásai alól, akkor érthetően alakít egy merev figurát.
Cannes-ban ma mutatják be Enyedi Ildikó A feleségem története című filmjét, amely Füst Milán azonos című regényén alapul. De mit tartott a korabeli kritika a könyvről és hogyan emlékezett vissza az író az alkotás éveire? Utánajártunk.
Tovább olvasokA megismerkedést, a szerelmet úgy ábrázolja Enyedi, mint két világ találkozását, két olyan buborékét, amiket se a férfi, se a nő nem szívesen hagy el. A kérdés minden párkapcsolat esetében az, hogy a Te és Én felállásból kialakulhat-e egy olyan Mi, ami közös világot és nyelvet is jelent. A kapitánynak ennek felismeréséhez saját, a hagyományból és a társadalmi közegéből következő énképével kell szembenéznie, leszámolnia. Füst regénye a párkapcsolaton, a féltékenységen keresztül arról beszél, hogy nem tulajdonoljuk a másikat.
A szerelem nem birtokviszony, hanem két ember közös döntése, együtt megélt szabadsága.
A hét részben elmesélt történet a széthullás nagyívű elbeszélése: úgy a kapcsolaté, mint a kapitányé. Az első pillanatokban a kapitány barátjával, Kodorral találkozik egy étteremben. Fogadást kötnek, hogy az ajtón belépő első nőt elveszi feleségül. Ez a szupermacsó, vígjátékba illő alaphelyzet arról a klasszikus férfibeállítódásról szól, hogy a nő passzív szereplő, és a férfiak aktív cselekedetén múlik minden, ők döntenek a párkapcsolatokról. Enyedi ezzel a picinek látszó, mégis kulcsfontosságú dramaturgiai folyamatot beindító jelenettel egy világot ábrázol, annak habitusaival, gondolkodási struktúráival.
Enyedi Ildikó most készülő filmjében Füst Milán A feleségem története című regényét dolgozza fel. A rendező most elmesélte, mit jelent számára ez a történet, hogyan határozta meg egész munkásságát az irodalom, sőt beszélt új karanténfilmjéről, a Testről és lélekről sikeréhez kapcsolódó élményeiről és Ulickaja új kötetéről is.
Füst Milán hét éven át írta A feleségem története című regényét, ami 1942-ben jelent meg. A második világháborúban született szöveg közvetlenül nem reflektál a társadalmi-politikai környezetre, mégis érzékeli, hogy a hatalom megszerzéséről, a területszerzések miatt indított háborúkról, a felfoghatatlan erőszakról ezen a kapitányon keresztül is beszélhet, hiszen magában hordozza ezeket a hagyományos, uralkodó maszkulinitásokat.
Störr kapitány a saját szűk világában kell szembesüljön azzal, hogy hamis mítoszokként határozzák meg azok a társadalmi konstrukciók, amelyek a férfiképe alapjait jelentik.
Ezt erősíti meg, hogy a film elején bálnákat látunk és egy narrációt hallunk a férfimintákról, és az egész valahogy olyan nagyívűen van elképzelve, mint mondjuk Terrence Malick filmje, Az élet fája. Enyedi innen rugaszkodik el, hogy a film végére a kapitányt végigkísérje a megismerés útján, ami egyfelől az érzelmeivel, félelmeivel és sebezhetőségével történő szembenézést jelenti, másfelől azt a nagyon egyszerűnek tűnő célt kellene elérnie, hogy Störr megnyugodjon és elfogadja az életét.
Enyedi Ildikó a nyolcvanas évek óta dolgozik a Füst-regény megfilmesítésén. Az én XX. századom után egy párkapcsolaton keresztül mintha újra a 20. századról mesélne. Férfiakról és nőkről beszél, egy beutazható, nyitott Európáról, ami nem retteg a migránsoktól, mert egy kicsit mindenki idegen, sőt Störr kapitány számára maga a szárazföld jelenti az idegenséget. Az 1920-30-as években játszódó események annak a világnak az utolsó pillanatait rögzítik, amit mi, a második világháború embertelensége után már soha nem fogunk viszontlátni.
A feleségem története című film egy sokszorosan rétegzett mű, ami a maga klasszikus filmnyelvi eszközeivel nemcsak a féltékenység történetét, és így a szerelemét meséli el, hanem a férfit helyezve a középpontba a 20. századról is beszél. Egy női rendezőtől 2021-ben ez nem akármilyen döntés: az általános trendek abba az irányba mutatnak, hogy le kell számolni azzal, hogy a férfitapasztalatot egyetemes tapasztalatként ábrázolják, meg kell mutatni a háttérbe szoruló női tapasztalatot. Enyedi nem az egyetemest, hanem az egyedit kereste Störr kapitányban, és ettől tud általánosabb problémákról is beszélni.
